Noira – A Sötétség Leánya

Azon az éjszakán nem fújt szél Nocthar északi határán.

A csillagok eltűntek a felhők mögött, a hegyek közé szorult sötétség pedig olyan sűrűnek tűnt, mintha a világ széle közelebb húzódott volna. A Sötétség Ura egy kisebb lovas kísérettel járta a vidéket. Nem csatát keresett. Egy régi, a Hat Birodalomnál is korábbi templom romjaihoz érkezett, amelyről azt beszélték, hogy falai alatt olyan erő szunnyad, amely egyik elemhez sem tartozik.

A katonák már a romok előtt megtorpantak.

A fák kérge fekete volt, lombjukból egyetlen levél sem maradt. A földön nem nőtt fű, a kövek közötti moha szürke porrá vált. Madarak hevertek mozdulatlanul a kiszáradt gyökerek között, de testükön nem látszott seb. Minél közelebb értek a templomhoz, annál nehezebbé vált a lélegzet.

Ekkor gyermeksírás hallatszott a romok mélyéről.

A hang halk volt, mégis végigfutott a köveken. A kíséret egyik mágusa védőjelet rajzolt a levegőbe, ám a jel szikrái azonnal kialudtak. Két katona néhány lépés után térdre esett. A Sötétség Ura egyetlen mozdulattal hátraparancsolta a többieket, majd egyedül lépett be az egykor szentélynek épült csarnokba.

A terem közepén fekete kőből faragott bölcső állt.

Benne alig néhány hónapos kislány feküdt. Puha, sötét takaróba burkolták, amelynek sarkába aranyfonállal egyetlen nevet hímeztek:

Noira.

A gyermek abbahagyta a sírást, amikor meglátta az érkezőt. Nem húzódott el tőle, és nem félt a páncéltól, amelynek látványától egész városok hajtottak fejet. Csak nézte őt nagy, sötét szemével, majd elmosolyodott.

A bölcső mellett fekete viasszal lezárt levél hevert. Nem viselt címzést vagy uralkodói pecsétet. Ugyanazt a különös jelet vésték rá, amely a bölcső oldalán is látszott: egy kör, amelyet hat, egymás felé forduló vonal metszett, a közepén pedig üres hely maradt.

A Sötétség Ura felemelte a levelet. A pergamen hidegebb volt a környező kőnél. A rajta futó írás nem hasonlított egyetlen ismert nyelvre sem.

Amikor a gyermekért nyúlt, a páncélja alatt megfeszült az izom. Megérezte azt, amit odakint a katonák nem tudtak elviselni: egy láthatatlan erőt, amely nem támadta, csak létezett. Életet szívott ki a levegőből, elnémította a mágiát, és súlyként nehezedett minden élőre.

Mégsem engedte el a gyermeket.

Noira apró ujjai a kesztyűjére fonódtak.

A Sötétség Ura hosszú ideig nézte a kislányt. Talán már akkor megértette, hogy nem egyszerű árvát talált. Talán azt is sejtette, hogy a gyermek létezése egyszer veszélyesebb lehet minden hadseregnél, amelyet valaha vezetett.

Mégis magával vitte.

Nem adott neki nevet. A név már várta őt.

Nem tudta, honnan érkezett. Nem tudta, ki hagyta hátra. Csak azt tudta, hogy azon az éjszakán valami belépett Nocthar történetébe, amit sem uralni, sem megérteni nem lehetett.

Noira létezését nem hirdették ki a birodalomban.

A Fekete Palota legbelső tornyában kapott lakosztályt, távol a tanácstermektől, a gyakorlóudvaroktól és a követek számára fenntartott szárnyaktól. Ablakai a Fekete Kertre néztek, de az erkély ajtaját ritkán nyitották ki. Nem azért, mert fogolyként bántak vele. Azért, mert ahol Noira hosszabb ideig időzött, ott a növények elhervadtak, az állatok megbetegedtek, az emberek pedig elveszítették erejüket.

Eleinte mindenki véletlennek hitte.

A virágok talán a fény hiánya miatt pusztultak el. A palota kutyái talán azért menekültek, mert megérezték a gyermek ruháján a romtemplom szagát. A szolgák láza talán egy közönséges betegség volt.

Azután a jelenségek megismétlődtek.

Amikor Noira nevetett, a fáklyák lángja feketévé vált. Amikor elszomorodott, árnyak nyúltak végig a falakon olyan irányból is, ahol nem állt senki. Amikor álmában sírt, a torony körül megrepedtek az ablakok. A mágusok védőpecséteket helyeztek el a folyosókon, de a jelek néhány hét alatt kifakultak, mintha valami lassan kiszívná belőlük a varázserőt.

A dajkákat eleinte naponta, később óránként váltották. A bölcsőjét nem lehetett más gyermekekéhez hasonlóan az ablak mellé állítani, mert az odaszálló madarak elnémultak, majd lehullottak a párkányról. Játékait kőből, üvegből és ezüstből készítették. A fából faragott állatok néhány hét alatt megfeketedtek, a puha rongybabák pedig úgy foszlottak szét a kezében, mintha hosszú évekig hevertek volna a föld alatt.

Noira még járni sem tudott, amikor először nyilvánvalóvá vált, hogy az ereje az érzéseire is válaszol.

Egy fiatal szolga véletlenül elejtett mellette egy fémtálat. A csattanástól a gyermek felsírt. Ugyanabban a pillanatban a szobában minden láng kialudt, a falra vésett védőjelek kettérepedtek, a szolga pedig úgy zuhant térdre, mintha láthatatlan kéz szorítaná össze a mellkasát. Mire az őrök kivitték, haja tövében ősz csík jelent meg.

Noira néhány perccel később már megnyugodott. A szolga azonban hetekig nem tudott visszatérni a munkájához.

Ettől kezdve a toronyban senki sem csapta be az ajtókat. A szolgák puha talpú cipőt viseltek, a fém edényeket fára cserélték, és még az őrök is lehalkították a hangjukat, amikor a gyermek szintjére értek. Nem a csendet akarták megőrizni.

Noira nyugalmát őrizték.

Noira mindebből kezdetben semmit sem értett.

Kedves, csendes gyermek volt. Szerette a meséket, a képes krónikákat és a Fekete Kertben élő, ezüstszárnyú lepkéket. Gyakran kérte, hogy hozzanak neki virágot. A szolgák teljesítették a kívánságát, bár tudták, hogy másnapra csak elsötétedett szirmok maradnak a vázában.

Állatot is szeretett volna.

Egyszer egy sebesült hollót találtak a kertben. Noira addig könyörgött, amíg fel nem vitték hozzá egy ezüstkalitkában. A madár az első napon még evett a tenyeréből. A másodikon már nem tudott felállni a rúdon. A harmadik reggelen mozdulatlanul feküdt a kalitka alján.

Noira órákig ült mellette.

– Rosszat tettem? – kérdezte attól a szolgától, aki elvitte a madarat.

A férfi túl gyorsan rázta meg a fejét.

– Nem, hercegnőm.

– Akkor miért félsz tőlem?

A szolga nem tudott válaszolni.

Noira többé nem kért állatot.

Noira ekkor már majdnem 5 éves volt, de sokkal okosabb a vele egyidős társainál.

Az első ember, aki hosszabb ideig gondoskodott róla, egy Maera nevű udvarhölgy volt. Maera nem tartozott a nagy nemesi házakhoz, és nem volt harcos vagy mágus. Türelmesen olvasott a kislánynak, megtanította írni, és minden este ugyanazzal a mondattal búcsúzott tőle:

– Holnap újra eljövök.

Maera tudta, hogy Noira észreveszi a félelmet, ezért nem próbálta elrejteni előle.

– Félsz tőlem? – kérdezte tőle a lány egy alkalommal.

– Igen – felelte Maera.

Noira letette a kezében tartott könyvet.

– Akkor miért maradsz?

– Mert attól, hogy félek valamitől, még nem kell gyűlölnöm.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki nem hazudott neki a saját rettegéséről.

Maera soha nem ült közvetlenül mellé. Mindig két karhossznyi távolságot hagyott közöttük, és ha megszédült, kiment néhány percre a folyosóra. Noira eleinte sértésnek érezte ezt. Később megértette, hogy Maera éppen azért képes minden reggel visszatérni, mert ismeri a határait.

Így tanulta meg Noira az első szabályt, amelyet nem mágus vagy uralkodó adott neki: a távolság nem mindig elutasítás. Néha annak az ára, hogy valaki maradni tudjon.

Egy idő után Maera keze remegni kezdett. Később gyakran megszédült, majd egy reggelen már nem tudott felkelni az ágyából. A palota gyógyítói nem találtak rajta sebet vagy betegséget. Csak annyit tudtak megállapítani, hogy az életereje úgy fogyott el, mintha hónapok helyett évtizedek teltek volna el fölötte.

Noira az ajtóból nézte, amikor elszállították.

– Holnap visszajön? – kérdezte.

Senki sem válaszolt.

Maera életben maradt, de többé nem léphetett a toronyba. Noira akkor értette meg először, hogy nem a többiek hagyják el őt. Ő az, aki akaratán kívül elűzi őket.

Aznap este nem engedte, hogy bárki belépjen a szobájába. A kandalló előtt ült, Maera utolsó könyvét szorította magához, és minden erejével megpróbálta visszatartani azt a valamit, ami belőle áradt. Nem tudta, mit kell tennie. Csak elképzelte, hogy kisebbre húzza magát, olyan kicsire, hogy senkinek se árthasson.

Hajnalra vérzett az orra, a szobában pedig dér borította a bútorokat. Az aura nem tűnt el. Mégis történt valami: az ajtó előtt őrködő katona nem esett össze, noha egész éjjel nem váltották le.

Noira akkor még nem tudta, hogyan csinálta.

Csak azt tudta, hogy talán nem teljesen tehetetlen.

Attól a naptól kezdve nem kérte, hogy megöleljék. Nem fogta meg a szolgák kezét, és ha valaki túl közel hajolt hozzá, ösztönösen hátralépett. A gyermek, aki addig minden reggel az ajtóban várta a látogatókat, lassan megtanult úgy élni, hogy senkit se várjon.

Maera azonban nem feledkezett meg róla.

Hetente levelet küldött a toronyba. Egyszerű dolgokról írt: a palota konyhájában született macskakölykökről, a tavaszi esőről, egy szolgáról, aki véletlenül sóval szórta meg a süteményt cukor helyett. A leveleket hosszú fogóval helyezték Noira asztalára, és mire a lány a végükre ért, a papír szélén gyakran barna foltok jelentek meg.

Noira minden levélre válaszolt.

Eleinte azt írta, hogy jól van. Később azt, hogy tanul. Soha nem vallotta be, hogy Maera távozása után sokáig nem aludt el sötétben, és hogy éjszakánként néha az ajtó túloldaláról hallani vélte ugyanazt a mondatot:

Holnap újra eljövök.

A Sötétség Ura rendszeresen felkereste.

Ő volt az egyetlen ismert élőlény, aki védőpecsétek nélkül is hosszabb ideig elviselte Noira közelségét. Az aura azonban rá is hatott. Páncélján néha vékony repedések jelentek meg, és amikor távozott, a folyosón álló őrök hallották, hogy néhány pillanatig mélyebben veszi a levegőt.

Noira apjának szólította.

A Sötétség Ura soha nem javította ki.

Nem volt gyengéd ember, és nem tudott úgy beszélni hozzá, mint Maera. Helyette könyveket hozott, térképeket terített elé, és megtanította felismerni a hat birodalom jelképeit. Mesélt neki háborúkról, királyokról, árulásokról és arról, hogy a világon minden hatalomnak ára van.

Noira hamarabb tanult meg hadseregeket mozgatni a térképen, mint más gyermekek egyszerű játékokat játszani. Tudta, mennyi ideig tart egy seregnek átkelni Terranor hegyein, hol szűkülnek össze Aquaris folyói, és mely szelek teszik járhatatlanná Zephyria lebegő szigeteinek útvonalait. A Sötétség Ura soha nem dicsérte meg nyíltan, de egyre nehezebb feladatokat hozott neki.

Egyszer szándékosan hibás haditervet tett elé.

Noira sokáig nézte a térképet, majd az egyik fekete követ félresöpörte.

– Ez a sereg három nap alatt éhen hal.

– Miért?

– Mert a híd, amelyen az ellátmány érkezne, már az első napon leég.

– Honnan tudod, hogy leég?

– Mert én is azt égetném fel először.

A férfi tekintetében valami elégedettség villant. Noira azonban a térképen maradt apró fekete köveket nézte.

– Ezek emberek? – kérdezte.

– Katonák.

– Azok is emberek.

A Sötétség Ura nem vitatkozott vele. Csak összeszedte a köveket, mintha a kérdésnek nem volna helye a haditervben.

– Melyik elem az enyém? – kérdezte egyszer Noira.

A Sötétség Ura a gyermek előtt fekvő hat jelre nézett.

– Egyik sem.

– Akkor hová tartozom?

A férfi tekintete egy pillanatra a kandalló kialvó lángjára siklott.

– Ide.

Noira akkor még elhitte, hogy ez elegendő válasz.

Nocthar legerősebb nekromantái, árnymágusai és tudósai éveken át vizsgálták a Noira körül áramló erőt. Mindegyikük más nevet adott neki, és mindegyikük más magyarázattal próbálkozott.

Volt, aki átoknak tartotta. Mások szerint egy ismeretlen betegség terjedt a lány körül. Néhányan úgy vélték, Noira teste kapu egy olyan helyre, ahol nincs élet, ezért a világ ereje lassan elszivárog rajta keresztül.

Két dologban értettek egyet: nem sötét mágiával álltak szemben. és hogy a kislány ereje hónapról hónapra folyamatosan nő.

A sötét mágiát meg lehetett törni fénnyel, jelekkel vagy ellenvarázslattal. Noira ereje azonban nem engedelmeskedett a Hat Elem törvényeinek. A védőbűbájokat nem támadta meg; egyszerűen elnémította őket. A démonok természetes ellenállása csak lassította a hatását. A gyengébb lények néhány perc alatt hamuvá porladtak a közelében, az erősebbek előbb fáradtságot, fejfájást és lázat éreztek, majd napok alatt összeomlottak.

A krónikák végül Fekete Aurának nevezték el a jelenséget.

Noira gyűlölte ezt a nevet.

Az aura számára nem fegyver volt, hanem fal. Nem tudta kikapcsolni, és sokáig azt sem tudta, miként tarthatná közelebb magához. Ha megijedt vagy haragudott, az erő kiszélesedett körülötte. Ha nyugodt volt, csak néhány lépésnyire terjedt, de soha nem tűnt el teljesen.

A mágusok eleinte úgy beszéltek róla a jelenlétében, mintha nem értené a szavaikat.

– A hatótávolság növekszik.

– Az alany érzelmi állapota befolyásolja.

– Az alany veszély esetén önkéntelenül reagál.

Noira egy teljes délelőttön át hallgatta őket, majd egyszer ezt mondta:

– Az alanynak van neve is. Használhatnátok.

Attól kezdve legalább előtte Noirának nevezték.

A torony szabályai egyre szigorúbbá váltak. Az őröket óránként váltották. A szolgák csak rövid időre léphettek be. A folyosók mentén pihenőkamrákat alakítottak ki azoknak, akiket túlzottan legyengített a közelsége. Senki sem érinthette meg.

Noira azonban figyelt.

Észrevette, hogy légzése, gondolatai és félelme hat az aurára. A változás nem mindig volt látványos. Néha csak a fáklyák lángja hajolt el tőle. Máskor a falon futó árnyékok mozdultak közelebb vagy távolabb. A legpontosabban mégis az élő dolgok jelezték, meddig ér el az ereje.

A mágusok tizenkét egyforma virágot helyeztek köré, szabályos körökben. A legközelebbi alig néhány lépésre állt tőle, a legtávolabbi a terem falánál. Noira mozdulatlanul ült középen, miközben a tudósok a szomszédos helyiségből, vastag üvegen keresztül figyelték.

Az első alkalommal mind a tizenkét virág elpusztult.

A második kísérletnél csak tíz.

A harmadiknál a terem ajtaja váratlanul becsapódott. Noira összerezzent, és az addig életben maradt növények egyszerre feketedtek meg.

– A félelem nyitja ki – mondta az egyik mágus.

– Nem – felelte Noira. – A félelem nem nyitja ki. Én engedem el, amikor félek.

A különbséget rajta kívül senki sem értette. Számára azonban ez lett minden későbbi gyakorlás alapja. Ha ő engedi el, talán egyszer vissza is tudja hívni.

Egyedül kezdett gyakorolni. Éjszakánként a szobája közepére tett egy friss virágot, majd leült vele szemben. Nem próbálta meg elfojtani az erejét. Az elfojtástól csak feszültebb lett, és az aura erősebben tört ki belőle. Ehelyett elképzelte, hogy a sötétség nem kifelé terjedő köd, hanem palást, amelyet szorosabban maga köré vonhat.

Az első virág néhány perc alatt elhervadt.

A századik egy teljes órán át élt.

Hónapokkal később volt olyan, amely megérte a reggelt.

A virágok után gyertyákkal próbálkozott. Hatot állított maga köré, mindegyiket más távolságra. Azt figyelte, melyik láng válik feketévé, melyik alszik ki, és melyik marad érintetlen. Később vékony ezüstszálakat feszített ki a padlón. Az aura közelében az ezüst elsötétedett, így reggelre láthatta, meddig terjedt az ereje álmában.

Sokáig az éjszakák jelentették a legnagyobb kudarcot.

Ébren képes volt számolni a lélegzetét. Álmában azonban elég volt egy rossz emlék, egy becsapódó ajtó vagy Maera távozásának újraálmodott pillanata, és a sötétség végigsöpört a tornyon. Reggelente néha repedt köveket, elporladt rovarokat és eszméletlen őröket találtak a folyosón.

Noira ezért minden elalvás előtt ugyanazt a képet idézte fel: Maera a megszokott helyén ül, két karhossznyi távolságra, könyvvel az ölében. Nem közeledik, de nem is távozik.

A távolság nem mindig elutasítás.

Ez a gondolat lett az első határ, amelyet álmában is képes volt megtartani.

Senki sem tanította erre. A mágusok csak mérni tudták az erejét; irányítani nem. Noira önmagát tanulta meg, lassan, kudarcok és fekete szirmok százai között.

A gyakorlásnak viszont ára volt.

Minél szorosabbra vonta az aurát, annál nagyobb nyomást érzett a mellkasában. Először szédülni kezdett, később vérzett az orra, és volt, hogy órákig nem érezte az ujjait. Az erő nem akart eltűnni. Ha nem engedte kifelé, benne torlódott fel.

Egy alkalommal túl sokáig próbálta egyetlen lépésnyi körön belül tartani. A gyertyalángok sértetlenek maradtak, Noira azonban összeesett. Amikor magához tért, a Sötétség Ura állt az ágya mellett.

– Győztem – suttogta Noira. – Egy sem aludt ki.

– Majdnem meghaltál.

– De nem ártottam senkinek.

– Csak magadnak, ha meghalsz, nem tudhatjuk, mi történik az erővel.

Noira a férfira nézett.

– Engem féltesz, vagy azt, ami kijönne belőlem?

A Sötétség Ura nem válaszolt.

Másnap új szabályt vezetett be: Noira nem gyakorolhatott felügyelet nélkül. A lány ezt büntetésnek érezte, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy az uralkodó maga jelenik meg a legtöbb alkalommal.

Nem értette az aurát, de értette a fegyelmet.

– Ne azt figyeld, amitől félsz – mondta. – Döntsd el, mit védesz.

A terem egyik végébe egy virágot helyezett, a másikba egy páncélos gyakorlóbábut.

– Mindkettőt nem tudom megkímélni – mondta Noira.

– Akkor válassz.

Noira a virág felé fordult. Az aura a másik irányban kiszélesedett. A páncél felszínén fekete repedések futottak végig, miközben a növény szirmai mozdulatlanok maradtak.

Ez volt az első alkalom, hogy nem csupán kisebbre vonta az erejét, hanem irányt adott neki.

Később megtanulta vékonyabbra formálni az egyik oldalon, és falat emelni a másikon. Képes lett szabad folyosót hagyni maga mögött, miközben előtte teljes erejével terjedt az aura. A tökéletlen kísérletek során a virágok továbbra is elhervadtak, a gyertyák kialudtak, és a páncélok szétrepedtek. Mégis minden kudarc után pontosabban értette, hol végződik ő, és hol kezdődik az erő.

A mágusok élő foglyokon is próbára akarták tenni.

– Nem – mondta Noira.

– Így nem tudjuk, hogyan hat különböző testekre – érvelt a főnekromanta. – A virág nem ember.

– Éppen ezért nem fog sikítani, ha hibázom.

– A foglyok halálra vannak ítélve.

Noira tekintete elsötétült, és a mágus mellkasán viselt védőmedál hajszálrepedésekkel telt meg.

– Akkor öljétek meg őket a saját kezetekkel. Az enyémet ne használjátok hozzá.

Egy napon a Sötétség Ura egy ritka, fehér virágot vitt neki Solaria határáról. Noira az asztalára helyezte, majd egész délután mozdulatlanul ült előtte. A növény estére sem hervadt el.

– Látod? – mondta büszkén. – Már nem pusztítok el mindent.

A Sötétség Ura nem mosolygott.

– Még nem tudod, mire vagy képes.

– Akkor taníts meg.

– Ezt nem taníthatja meg neked senki.

Noira a virágra nézett.

– Akkor megtanulom egyedül.

A férfi sokáig hallgatott. Abban a pillanatban talán először látta meg benne a veszélyes gyermeken túl, azt az akaratot, amely egy napon birodalmakat is képes lehetett megváltoztatni.

Noira aznap éjjel a fehér virágot az ágya mellé tette.

Reggelre egyetlen szirom széle feketedett meg.

A lány nem csalódott. A virág még élt.

Először bizonyította be önmagának, hogy az ereje nem dönt helyette minden alkalommal.

Titkot csak addig lehet őrizni, amíg senki sem fél tőle eléggé.

Noira létezéséről először a palota szolgái suttogtak. Később a toronyban szolgáló őrök történetei jutottak el a kaszárnyákba. 1 évvel később már Nocthar távoli városaiban is meséltek a Fekete Palota gyermekéről, akinek közelében kialszanak a fáklyák, és akit még a Sötétség Ura sem képes irányítani.

A történetek minden továbbadással sötétebbé váltak.

Volt, aki szerint Noira egy démon, amely emberi testet öltött. Mások úgy hitték, a Sötétség Ura saját lelkéből szakított ki egy darabot, hogy örököst teremtsen. Néhány régi krónikás az északi romtemplomról beszélt, de aki túl sokat kérdezett, azt hamarosan más szolgálati helyre vezényelték.

A birodalom nagyurai számára a bizonytalanság veszélyesebb volt az igazságnál.

Mi történik, ha a gyermek felnő? Mi történik, ha a Sötétség Ura fegyverként használja? És mi történik, ha egyszer valóban neki adja a Fekete Trónt?

Néhány démonúr, nekromanta és nemes titkos szövetséget kötött. Nem a Fény ellen, és nem valamelyik ellenséges birodalom támogatásával. Egyetlen gyermeket akartak megölni, mielőtt a legenda valósággá válik.

A szövetség tagjai nem ugyanazért féltek tőle.

A nekromanták attól tartottak, hogy Noira ereje egyszer elnémítja mindazt a mágiát, amelyre a hatalmukat építették. A démonurak nem akartak olyan lény előtt térdet hajtani, aki puszta közelségével képes volt megrepeszteni a testüket. A nemesek pedig attól féltek, hogy ha a Sötétség Ura valaha örökösének nevezi, sem vérvonaluk, sem seregeik nem érnek majd semmit.

Nem nyíltan támadtak.

Először a torony őreinek névsorát szerezték meg. Később a szolgák váltásának idejét. Aranyat, rangot és birtokot ígértek mindenkinek, aki egy ajtót nyitva hagy, egy védőjelet később újít meg, vagy néhány percre másfelé néz.

Noira gyermekkorának ettől kezdve nem volt olyan éve, amelyben legalább egyszer ne próbálták volna megölni.

Noira épp hogy 6 éves lett amikor elöször probálták megölni.

Az első merénylő egy árnymágus volt, aki képes volt test nélkül közlekedni a falakon át. Éjfél után jutott be Noira szobájába. A lány az ablaknál ült, és egy ezüstszárnyú lepkét figyelt az üveg túloldalán.

– Jó estét – mondta Noira, amikor megérezte a jelenlétét. – Játszani jöttél velem?

A mágus árnyéka előrenyúlt.

Noira megijedt.

A Fekete Aura úgy csapódott végig a szobán, mint egy hangtalan hullám. A mágus alakja visszazuhant a testébe, varázslata szétszakadt, és mire elérhette volna az ajtót, már nem maradt ereje felállni. Életben találták meg, de ősz haja lett azon az egyetlen éjszakán, és többé nem volt képes varázsolni.

Noira a függöny mögött rejtőzött el, amíg az őrök megérkeztek.

Nem értette, mi történt. Csak azt látta, hogy egy felnőtt ember mozdulatlanul fekszik a padlón, miközben körülötte a kövek is elszíneződtek.

– Én tettem ezt vele? – kérdezte.

Az őrparancsnok nem mert közelebb menni hozzá.

– Meg akart ölni, hercegnőm.

– Nem ezt kérdeztem.

Válasz helyett mindenki a földre szegezte a tekintetét.

Aznap Noira megtanulta, hogy az emberek könnyebben neveznek valamit önvédelemnek, mint hogy kimondják: egy gyermek majdnem megölt valakit a félelmével.

A második támadás nappal történt.

Egy őrtiszt, aki három éve szolgált a toronyban, a lépcsőfordulóban rántott kardot. Noira ismerte az arcát. A férfi korábban mindig félrenézett, amikor ételt vittek el mellette, azon a napon azonban egyenesen rá szegezte a tekintetét.

– Bocsáss meg – mondta.

A pengéje fekete üvegből készült. Nem hordozott rajta varázslatot, így az aura nem tudta egyszerűen elnémítani. A férfi pontosan tudta, hogy néhány lépésnél tovább nem maradhat talpon Noira közelében. Futva támadt.

Noira ösztönösen hátrált. Mögötte két fiatal szolga állt, akiknek nem maradt idejük elmenekülni.

Ha szabadjára engedi az aurát, a támadó biztosan elbukik.

A szolgák is.

Noira a virágos teremben tanultakra gondolt.

Döntsd el, mit védesz.

Nem gömbként engedte ki az erőt. Keskeny, fekete hullámmá formálta maga előtt. A folyosó fáklyái a támadó irányában kialudtak, a mögötte álló szolgák mellett azonban égve maradtak.

Az üvegkard Noira arcától egy karnyújtásnyira repedt szét. Az őrtiszt térdre zuhant, de életben maradt.

Noira reszketve fordult meg.

A két szolga még állt.

Ez volt az első alkalom, hogy támadás közben nemcsak önmagát védte meg.

Másnap a szolgák egyike köszönetképp egy apró, papírból hajtogatott virágot hagyott az ajtaja előtt.

A következő merénylő nem lépett be a toronyba.

Egy álomjáró nekromanta a saját kamrájából próbált behatolni Noira elméjébe. Azt akarta elérni, hogy a lány álmában nyissa ki az erkélyajtót, majd lépjen le a mélybe. A varázslat három éjszakán át csak rossz álmokat okozott. A negyediken Noira arra ébredt, hogy mezítláb áll a párkányon.

Alatta több száz lábnyi mélység tátongott.

Mögötte a szobában egy árnyék mozgott, amelynek nem volt gazdája.

Noira megijedt. Az aura kitört belőle, végigfutott a palota falain, és követte a varázslat láthatatlan fonalát egészen az azt küldő mágusig. A nekromanta túlélte, de elveszítette minden emlékét az előző húsz évből.

Noira ezután hónapokig az ablaktól távol aludt. Minden este ezüstszálat kötött a csuklója és az ágya oszlopa közé, hogy felébredjen, ha valaki újra járásra kényszerítené álmában.

Később megtanulta álmában is maga köré zárni az aurát. Nem erőből. Maera mondatával.

Holnap újra eljövök.

Amíg volt holnap, addig nem lépett le a párkányról.

A Sötétség Ura már az első három kísérlet után lezáratta a tornyot.

A lezárás azonban nem jelentett teljes védelmet. A támadók a palota falain kívülről küldtek átkokat, megvesztegették az ételhordókat, hamis parancsokat adtak az őröknek, és egyszer még a torony alatti vízvezetéket is megmérgezték. Voltak hónapok, amikor semmi sem történt. Aztán egyetlen hét alatt két újabb kísérletet lepleztek le.

Noira soha nem tudhatta, mikor jelent veszélyt egy árnyék, egy ajándék vagy egy ismerős arc.

Az újabb támadások egymást követték.

Egy számszeríjász a szemben álló toronyból lőtt rá. A nyílvessző elporladt, amikor átlépte az aura határát.

Egy démon a mennyezetről vetette rá magát. Teste még a levegőben repedezni kezdett. Noira rémületében teljesen szabadjára engedte az erejét. A támadóból csak megfeketedett páncéldarabok maradtak, a torony három őrét pedig napokig gyógyították.

Egy alkimista szagtalan mérget kevert az ételébe. Az aura nem ismerte fel veszélyként azt, ami nem élt és nem hordozott mágiát. Noirára viszont semmi hatással nem volt a méreg.

Néhány nappal később újabb merénylők érkeztek.

Majd újabbak.

És újabbak.

Voltak közöttük démonok, halhatatlan harcosok és a Sötétség Birodalmának legrettegettebb gyilkosai.

Egyikük sem járt sikerrel.

A legkülönösebb mégsem az volt, hogy elbuktak.

Hanem az, hogy senki sem tudta megsebezni Noirát.

Kardjaik eltörtek.

Varázslataik szertefoszlottak.

A nyilak még azelőtt hamuvá váltak, hogy elérték volna.

Akik túlélték a találkozást, ugyanazt ismételgették reszkető hangon:

„Nem védekezett... nem támadott... egyszerűen lehetetlen volt ártani neki.”

A legveszélyesebb támadás akkor érte, amikor a merénylők már felismerték, hogy őt magát lehetetlen megsebezni.

Ezért a tornyot támadták meg.

A falak alapjába hónapokon át oltóköveket csempésztek. Ezeket a ritka, szürke kristályokat eredetileg elszabadult varázslatok elfojtására használták. Egyetlen darab nem hatott Noirára. Több száz azonban hálózatot alkotott körülötte.

Azon az éjszakán egyszerre aktiválták őket.

Noira arra ébredt, hogy nem érzi az aurát.

Életében először nem nehezedett rá a saját ereje. A fáklyák közönséges sárga lánggal égtek, az ablakpárkányon pedig egy apró éjjeli lepke pihent anélkül, hogy elpusztult volna.

Egyetlen pillanatra boldogságot érzett.

Azután a falak remegni kezdtek.

Az oltókövek nemcsak az aurát szorították vissza. Magukba gyűjtötték, míg a torony alapja már nem bírta el a nyomást. A merénylők arra számítottak, hogy az egész épület Noirára omlik.

A folyosókon szolgák és őrök rekedtek. A lezuhanó kövek eltorlaszolták a lépcsőt, az alsó szintekről pedig füst emelkedett.

Noira megpróbálta szabadjára engedni az erejét, de a kristályok visszanyomták belé. Olyan érzés volt, mintha minden lélegzetvétellel tüskék fúródnának a mellkasába. Térdre esett. Vér folyt az orrából, majd a füléből is.

Az ajtó túloldalán valaki segítségért kiáltott.

Noira felismerte az egyik fiatal szolga hangját. Azt a fiúét, aki korábban a papírvirágot hagyta neki.

Nem azt figyelte többé, mennyire fáj.

Eldöntötte, mit véd.

Nem kifelé próbálta áttörni az oltókövek hálóját. Vékony szálakra bontotta az aurát, és végigvezette a falak repedéseiben. Megkereste az idegen kristályokat, egyiket a másik után. Amikor megtalálta őket elnémította a beléjük zárt varázslatot.

Az első oltókő megrepedt.

Majd a második.

Az egész toronyban tompa pattanások visszhangoztak.

Amikor a hálózat összeomlott, a Fekete Aura vihar módjára tört elő. Noira azonban nem engedte minden irányba. A falak közé, lefelé és kifelé vezette, oda, ahol a romboló jeleket érezte. A folyosón rekedt emberek körül keskeny, tiszta sávot hagyott.

A torony alapjába vésett rúnák kialudtak. A remegés megszűnt.

Tizenhét embert hoztak ki élve a sérült szintekről.

Noirát a szobája közepén találták meg eszméletlenül. Körülötte a kőpadló fekete volt.

Amikor felébredt, a Sötétség Ura ült mellette.

– Sikerült? – kérdezte Noira.

– A torony áll.

– Nem ezt kérdeztem.

A férfi tudta, kikre gondol.

– Mind életben maradtak.

Noira lehunyta a szemét. Nem mosolygott, de a vállából eltűnt a feszültség.

Aznap a Sötétség Ura felismerte, hogy a merényletek valóban tanítják a lányt.

Csak nem arra, amitől ő félt.

Nem gyűlölni tanították.

Választani.

A merényletek vezetőit nem nyilvános kivégzés várta. Nyomtalanul eltűntek a Fekete Palota börtöneiben, birtokaikat pedig a trón elkobozta. A túlélőknek egyetlen üzenetet küldött:

– Most már értitek, miért nem félek attól, hogy megölik őt... hanem attól, hogy egyszer ő dönt úgy, hogy ellenünk fordul.

A sikertelen merényletek után Noctharban új törvény született.

Tilos volt fegyvert emelni Noirára.

Nem azért, mert a Sötétség Ura ezt parancsolta.

Hanem mert mindenki tudta:

Nem létezik olyan penge, olyan varázslat vagy olyan teremtmény, amely akár egyetlen sebet is ejthetne rajta.

És ettől a naptól kezdve a Sötétség Birodalmában egyetlen név vált a félelem szinonimájává.

Nem a Sötétség Uráé.

Hanem a mosolygó, csendes kislányé, akit mindenki csak Fekete Hercegnőként emlegetett.

Így született meg a Fekete Hercegnő legendája.

Noira azonban nem legendának érezte magát. Csak egy gyermeknek, aki éveken át minden éjszaka felriadt, ha árnyék mozdult a falon.

Nem ült háttal az ajtónak. Minden szobában először az ablakokat, a mennyezetet és a falak árnyékait nézte végig. Ha valaki túl gyorsan közeledett hozzá , az aura már azelőtt megmozdult, hogy Noira felismerte volna a mozdulatot.

A támadók nem tudták megölni, megsebezni se.

A gyermekkorának egy részét mégis elvették.

– Miért akartak megölni? – kérdezte a Sötétség Urát.

– Mert félnek attól, amit nem értenek.

– Te értesz engem?

A férfi nem válaszolt azonnal.

– Jobban, mint ők.

Noira már elég idős volt ahhoz, hogy meghallja, mi maradt ki a mondatból.

Nem azt mondta, hogy igen.

Noira hamar megértette, hogy más, mint bárki más.

Ezért soha nem ölelt meg senkit.

Soha nem fogott kezet.

Soha nem engedte, hogy bárki túl közel kerüljön hozzá.

Nem azért, mert nem vágyott rá.

Hanem mert tudta, hogy az érintése mások számára végzetes lehet.

A Sötétség Birodalmában végül egy mondás született róla:

A Fekete Aura miatt Noira egész életét magányban élte le.

És sokan úgy hitték, hogy nem ő választotta a sötétséget.

Hanem a sötétség választotta őt.

Lyra érkezésekor eső mosta a Fekete Palota köveit.

A Föld Királyának lánya egykor Terranor hercegnője volt. Meghalt, majd a Sötétség Ura ereje hozta vissza az életbe egy olyan alku árán, amely később egész birodalmak sorsát változtatta meg. Feltámadása után már nem tartozott teljesen sem az élőkhöz, sem a holtakhoz. Terranor földje nem emelt fegyvert ellene, a sötét mágia pedig nyomot hagyott a lelkén, amelyet a legnagyobb mágusok sem értettek.

Noctharban eleinte mindenki úgy tekintett rá, mint az uralkodó újabb fegyverére.

Noira a torony ablakából látta meg először. Lyra egyedül sétált a Fekete Kertben, miközben az eső lepattant sötét köpenyéről. Megállt egy elszáradt fa alatt, és felnézett a toronyra, mintha pontosan tudná, hogy figyelik.

Másnap engedélyt kért, hogy találkozhasson a Fekete Hercegnővel.

A szolgák figyelmeztették. A mágusok védőpecséteket ajánlottak neki. Lyra egyiket sem fogadta el.

Amikor belépett Noira szobájába, az őrök az ajtóban számolni kezdték a perceket. Öt perc után azonban Lyra még mindig sértetlen volt. Tíz perc után sem sápadt el. Fél óra múlva leült az ablak mellé, és Terranor hegyeiről mesélt.

Noira alig hallotta a történetet. Lyrát figyelte.

– Nem fáj? – kérdezte végül.

– Micsoda?

– A közelségem.

Lyra magába figyelt, majd megrázta a fejét.

– Nem érzek semmit.

Noira hátrébb húzódott.

– Mindenki ezt mondaná, ha parancsot kapott volna rá.

– Nem kaptam parancsot.

– Akkor miért jöttél?

Lyra kinézett a kertre.

– Mert én is tudom, milyen úgy belépni egy terembe, hogy mindenki azt nézi: ember vagy-e még.

Ez volt az első őszinte válasz, amelyet Noira hosszú idő óta kapott.

Lyra másnap visszatért. Aztán harmadnap is. Együtt olvastak, térképeket néztek, és néha órákon át csak ültek egymás mellett. A sötét mágusok vizsgálták Lyrát, de nem találtak biztos magyarázatot az ellenállására. Talán azért nem hatott rá az aura, mert egyszer már meghalt. Talán a feltámasztáskor belé költözött sötét erő védte. Vagy talán valami összekötötte a két lány sorsát, amit a Hat Elem tudománya nem volt képes megnevezni.

Noirát nem érdekelte az ok.

Egy este megkérdezte:

– Nem félsz tőlem?

– Mitől kellene félnem?

– Mindenki mást megbetegítek. Ha elveszítem az uralmat, megölhetem őket.

Lyra közelebb lépett. Olyan közel, amennyire Maera óta senki. Lassan felemelte a kezét, időt hagyva Noirának, hogy elhúzódjon, majd megsimította a haját.

Noira megmerevedett.

Életében először érintette meg valaki úgy, hogy utána nem kellett gyógyítókat hívni.

– Akkor én maradok melletted – mondta Lyra.

Noira nem sírt. A könnyei mégis összegyűltek a szemében, és azon az estén a torony körül először nem aludtak ki a fáklyák.

A palota szolgái gyakran látták őket együtt sétálni a Fekete Kertekben.

A legtöbben nem értették, hogyan lehetséges, hogy Lyra sértetlen marad.

De senki sem kérdezett.

Aki látta őket, csak egy dolgot értett meg.

A világ legrettegettebb gyermeke mellett végre volt valaki, aki nem szörnyet látott.

Hanem egy magányos kislányt.

Attól kezdve testvérként éltek.

Lyra mesélt neki a tavaszról, a hegyi falvakról és a szélről, amely végigfut Terranor fenyvesein. Megtanította, hogy a csend nem mindig magány, és hogy az érintés lehet más is, mint veszély.

Noira pedig először nevetett úgy, mint egy átlagos gyermek.

Továbbá mellette tanulta meg először szűkebbre vonni az auráját akkor is, amikor erős érzelmek kerítették hatalmukba.

Évekkel később így emlékezett erre az időre:

– Mindenki azt hitte, az apám adott nekem életet. Pedig élni Lyra tanított meg.

És bár az egész világ rettegett Noira nevétől, volt egyetlen ember, akinek a társaságában nem a Sötétség Urának örökösévé vált.

Hanem egyszerűen csak...

egy húggá.

Noira tizenhárom éves korára többet tudott Noctharról, mint a legtöbb hadvezér, aki a trónteremben követelt magának hatalmat.

A toronyba hozott jelentésekből megtanulta, hol terem gabona, mely városok tartják fenn a fegyverkovácsokat, és mely határvidékeken élnek olyan népek, amelyek csak félelemből hajolnak meg a Fekete Trón előtt. Felismerte a hazugságot a veszteséglistákon, mert a számok nem egyeztek az élelmiszer-szállítmányokkal. Tudta, mely nagyurak gazdagodnak a rabszolgapiacokból, és mely tábornokok küldenek katonákat értelmetlen halálba pusztán azért, hogy dicsőséget szerezzenek.

A Sötétség Ura engedte tanulni, de nem engedte uralkodni.

Noira nem ülhetett be a tanácsba. Nem fogadhatott követeket. A birodalom törvényeit olvashatta, de nem szólhatott bele azok alakításába. Amikor egyszer megkérdezte, miért tartanak láncon több tízezer embert Nocthar bányáiban, a férfi azt felelte:

– Mert a birodalomnak szüksége van a munkájukra.

– Akkor fizess nekik.

– A félelem olcsóbb.

– Csak rövid ideig.

A Sötétség Ura tekintete megkeményedett.

– Ezért nem ülsz a tanácsomban. Egy birodalmat nem jó szándékkal tartanak össze.

– A tiédet talán nem.

Lyra, aki a terem szélén állt, visszafojtotta lélegzetét. Kevesen mertek így beszélni Nocthar urával.

A férfi azonban nem büntette meg Noirát. Csak hosszú ideig nézte, majd elküldte.

Aznap este Noira megértette, hogy a Sötétség Ura soha nem szánta őt a trónra. Nem azért, mert gyengének tartotta. Azért, mert tudta: ha Noira egyszer hatalmat kap, nem az ő birodalmát fogja folytatni.

A lány ekkor kezdett kérdezni a saját múltjáról.

Tudta, hogy nem a Fekete Palotában született. A szolgák suttogásából hallott az északi templomról, a fekete bölcsőről és a halott erdőről. Megtudta azt is, hogy a takaróján már ott volt a neve, amikor megtalálták.

– Hol van a levél? – kérdezte a Sötétség Urát.

A férfi arca nem árult el semmit.

– Milyen levél?

– Amelyik mellettem feküdt.

– Nincs benne válasz.

– Ezt hadd döntsem el én.

– Majd ha eljön az ideje.

– Mikor?

– Amikor képes leszel elviselni, hogy talán semmit sem jelent.

Noira tudta, hogy hazudik. Nem abban, hogy a levelet nem sikerült megfejteni. Abban, hogy jelentéktelennek tartja.

A következő hónapokban titokban átkutatta a torony könyvtárát. Csak töredékes másolatokat talált. Nocthar nyelvészei évek allatt, egymásnak ellentmondó munkát végeztek rajta, mintha a pergamen írása minden olvasáskor megváltozott volna. Mindössze néhány szót azonosítottak bizonyosan:

Élet. Pusztulás. Hat Elem.

És egy mondatrészletet:

Noira sokáig nézte a másolatot.

Nem érzett büszkeséget. Csak újabb falat maga körül. Mindenki meg akarta mondani, mi ő: gyermek, átok, fegyver, hercegnő vagy szörnyeteg. Egyetlen ember sem kérdezte meg, mivé akar válni.

Ekkor határozta el, hogy ha egyszer választási lehetőséget kap, nem engedi, hogy mások nevezzék meg helyette a sorsát.

A Nagy Háború hírei először zászlók és győzelmi jelentések formájában érkeztek a Fekete Palotába.

Az évek során Nocthar seregei előrenyomultak. Kezdetben Pyrath katonái velük harcoltak. Zephyria hajói lezárták Solaria keleti vizeit, Aquaris csapdát készített, Terranor pedig hol az egyik, hol a másik oldalra fordította erejét. A tanácsteremben a hadvezérek területekről, veszteségi arányokról és utánpótlási útvonalakról beszéltek.

Noira a toronyból mást látott.

Egyre több sebesült érkezett a városba. A palota alatti utakon menekültek vonultak. A gabona ára megemelkedett, miközben a nemesi raktárak tele maradtak. A bányákban még hosszabb műszakokra kényszerítették a rabokat, mert a háborúnak fegyver kellett.

Lyra ekkor mondta el neki a feltámasztása teljes árát.

A Föld Királya a lányáért cserébe elárulta korábbi szövetségeseit. Terranor döntése megváltoztatta a háború menetét, és újabb ezreket küldött a halálba. Lyra nem próbálta felmenteni az apját.

– Értem tette – mondta. – De attól még mások fizettek érte.

– Te kérted, hogy hozzon vissza?

– Nem kérhettem. Halott voltam.

Noira lehajtotta a fejét.

– Akkor mindenki a nevedben döntött. Ahogy az enyémben is.

A két lány azon az estén sokáig ült egymás mellett. Odakint a város harangjai újabb győzelmet hirdettek, de egyikük sem érezte győzelemnek.

A háború közben a Sötétség Ura elárulta Pyrathot. Aren túlélte a Vörös Vulkánnál vívott összecsapást, és a hamuból olyan uralkodóként tért vissza, akit később Hamukirálynak neveztek. Aquaris megőrizte rejtett erejének jelentős részét. Zephyria kivonta hajóit, Solaria pedig megtépázva, de állva maradt.

A béke mégsem tért vissza.

A régi szövetségek megszűntek. A birodalmak bezárták kapuikat, a tegnapi társak egymást figyelték, a Sötétség Ura pedig pontosan erre várt. Egyesével kezdte megtörni a határvidékeket. Nem hirdetett újabb nagy háborút; városról városra haladt, míg Nocthar árnyéka ismét Solaria felé nem ért.

Noira egyre ritkábban látta.

Amikor a férfi hazatért, páncélján idegen föld pora ült. Már nem hozott könyveket, és nem kérdezte, hogyan halad a tanulással. Térképeket tanulmányozott, parancsokat adott, majd újra elindult.

Utolsó találkozásukkor Noira tizennégy éves volt.

– Mi lesz, ha győzöl? – kérdezte.

– Rend.

– És ha mindenki csak azért engedelmeskedik, mert fél?

– Az engedelmesség attól még engedelmesség.

– Amíg valaki erősebb nem érkezik.

A Sötétség Ura felcsatolta kardját.

– Ez a világ egyetlen törvénye.

Noira az apjának nevezett férfit nézte, és először nem haragot érzett iránta, hanem szomorúságot.

– Nem – mondta. – Csak az egyetlen törvény, amelyben te hiszel.

A férfi megállt az ajtóban. Egy pillanatra úgy tűnt, mondani akar valamit. Talán el akarta árulni, hol rejtette el a levelet. Talán figyelmeztetni akarta arra, mi következik, ha nem tér vissza.

Végül csak ennyit mondott:

– Maradj a palotában.

Ez volt az utolsó parancs, amelyet Noira valaha kapott tőle.

A Sötétség Ura Solaria ellen indult, mert úgy hitte, a megtört birodalmak többé nem képesek közös döntésre.

Majdnem igaza lett.

Az Első Fény segítséget kért, de a válaszok lassan érkeztek. Aren nem felejtette el Pyrath elárulását. Naerion, a Mélység Császára tudta, hogy Aquaris lehet a következő célpont, mégis óvakodott attól, hogy ismét mások terve szerint vezesse csatába népét. Aelia, a Szelek Úrnője nem akarta Zephyriát újra olyan háborúba küldeni, amelyet mások kezdtek. A Föld Királyát pedig saját árulásának emléke választotta el mindannyiuktól.

Végül nem a bizalom egyesítette őket.

Az a felismerés, hogy ha Solaria elesik, egyikük számára sem marad jövő.

Aren érkezett elsőként. Nem a Fényért harcolt, hanem azért, hogy végre szembenézzen azzal, aki feláldozta Pyrath seregeit. Naerion a nyugati folyókon át hozta el Aquaris hadát. Aelia légpajzsokat emelt a menekülők fölé, és szélmágusai szétszórták Nocthar ostromködét. A Föld Királya hívatlanul érkezett, mert tudta, hogy ez az utolsó alkalma jóvátenni valamit abból, amit Lyra visszahozataláért elkövetett.

Öt uralkodó állt a Sötétség Urával szemben.

A csata reggeltől napnyugtáig tartott. Nocthar csontvázharcosai újra meg újra felkeltek a földről. A nekromanták fekete köddel fedték el a napot, a démoni légiók pedig áttörték Solaria első védelmi vonalát. A Sötétség Ura úgy haladt az ütközetben, mintha egyik elem sem érhetné el.

Az öt uralkodó külön-külön nem győzhetett.

Együtt azonban nem úgy harcoltak, mint régen. Nem próbálták egymást irányítani. Mindegyikük azt tette, amire a saját eleme a legalkalmasabb volt.

Terranor kőbilincsei egyetlen pillanatra megállították a Sötétség Urát. Aquaris vize betört páncéljának repedéseibe, és megfagyva szétfeszítette azokat. Aelia vihara elsöpörte körüle az árnyakat. Aren lángja nem a testét, hanem a kardját hevítette fel, míg a fegyver megrepedt a kezében. Ekkor az Első Fény áttört a sötétségen.

A csapás halálos volt.

Ugyanabban a pillanatban, több száz mérfölddel távolabb, Noira felriadt a Fekete Palotában.

Nem látott csatateret. Nem hallotta az ütközet zaját. Mégis megérezte, hogy valami, ami egész életében jelen volt, egyszerre eltűnik a világból.

A Fekete Aura kitört körülötte.

A torony ablakai szétrobbantak. A falakon végigfutó védőjelek kialudtak, a kert fái egyetlen lélegzet alatt feketedtek meg. A szolgák menekülni kezdtek, de Lyra belépett a szobába, átvágott a körülöttük kavargó sötétségen, és magához ölelte Noirát.

– Meghalt – suttogta Noira.

Lyra nem kérdezte, honnan tudja.

A csatatéren a Sötétség Ura térdre rogyott. Az öt uralkodó közül egyik sem ünnepelt. Túl sok halott feküdt körülöttük, és mindannyian tudták, hogy nem pusztán egy ellenséget öltek meg. Egy olyan birodalom fejét vágták le, amelynek seregei, démonurai és nagy házai most gazda nélkül maradtak.

A Sötétség Ura utolsó pillanatában nem könyörgött, és nem átkozta meg győzteseit. Tekintete észak felé fordult, mintha a távoli Fekete Palotát keresné.

– Noira – mondta alig hallhatóan. – Most már választhatsz.

Azután meghalt.

Noira soha nem tudta meg, valóban kimondta-e ezeket a szavakat. A történetet egy solariai katona jegyezte fel, aki a közelben feküdt sebesülten. Lehetett igaz. Lehetett legenda.

De amikor Noira azon az éjszakán Lyra karjai között ült, először érezte, hogy a torony ajtaja nyitva áll előtte.

És azt is, hogy odakint egy egész birodalom zuhan a mélybe.

A Sötétség Ura halálának híre gyorsabban érte el Nocthart, mint a hazatérő katonák.

Az első héten a hadvezérek még a rend látszatát őrizték. A második héten már saját zászlóik alatt vonultak. A harmadikra a démonurak lezárták tartományaik határait, és megtagadták az adót a Fekete Palotától.

Három hónap alatt negyvenkét város cserélt gazdát. Több százezer nocthari katona halt meg, de alig néhány százat ölt meg közülük külső ellenség. A nemesi házak raktárakat fosztottak ki, a rablóbandák elfoglalták az utakat, a rabszolgatelepek őrei pedig még kegyetlenebbé váltak, mert tudták, hogy nincs hatalom, amely számon kérné őket.

A Fekete Palotában eközben egymást érték a tanácskozások. Mindenki ugyanazt a kérdést tette fel: ki ülhet a trónra?

Noira nevét senki sem mondta ki nyíltan.

A Sötétség Ura soha nem nevezte meg örökösének. A birodalom nagy része csak legendákból ismerte. A hadvezérek gyermeknek tartották, a démonurak pedig veszélynek, amelyet jobb lenne továbbra is a toronyban tartani.

Noira eleinte nem mozdult.

Nem akarta a trónt csak azért, mert apjának nevezte az előző uralkodót. Tudta, hogy ha belép a trónterembe, sokan pusztán az aurája miatt hajolnak majd meg. A félelem pedig ugyanaz az alap lett volna, amelyre a Sötétség Ura építette birodalmát.

Lyra nem sürgette. Ehelyett híreket hozott neki a városból.

Egy napon együtt hagyták el a palotát egy régi, föld alatti kijáraton. Noira egyszerű fekete köpenyt viselt, arcát csuklya takarta. Auráját olyan szorosan vonta maga köré, amennyire csak tudta, de az emberek még így is ösztönösen helyet adtak neki az utcán.

A főváros alsó negyedeiben éhező családokat láttak. Egy asszony egy marék lisztért adta el az utolsó ezüstjét. Egy sebesült katona a fal mellett ült, mert annak a hadúrnak, akit szolgált, már nem volt szüksége rá. Egy rabszolgacsoportot láncon hajtottak a déli kapu felé; a kereskedők gyorsan el akarták adni őket, mielőtt valamelyik másik hadsereg elkobozza az árut.

Egy kisfiú elesett a sorban. Az őr felemelte az ostorát.

Noira kilépett az árnyékból.

– Engedd el őket.

Az őr felnevetett, majd meglátta a csuklya alól elővillanó arcot. Talán felismerte. Talán csak megérezte az aurát. Az ostor kiesett a kezéből.

– Nincs rá felhatalmazásod – mondta a kereskedő, bár hangja remegett.

Noira a láncokra nézett.

– Akkor szereznem kell.

Visszatért a palotába, és azon az éjszakán először ült le a Fekete Trónnal szemben. Nem rá, csak a lépcső aljára.

– Ha elfoglalom – mondta Lyrának –, azt fogják hinni, azért teszem, mert az apám lánya vagyok.

– Te mit hiszel?

Noira az üres trónra nézett.

– Hogy ha nem teszem, holnap újabb emberek kerülnek láncra.

– Akkor ne örököld meg.

Noira Lyrára pillantott.

– Vedd el azoktól, akik szétszedik a birodalmat.

Másnap a Fekete Palota kapui három hónap után először teljesen kinyíltak.

Nocthar legbefolyásosabb vezetői a trónteremben gyűltek össze.

Hadvezérek, nagyurak, árnymágusok és démonfejedelmek álltak egymással szemben. Mindegyikük azt állította, hogy egyedül képes helyreállítani a rendet. Mindegyikük a saját győzelmeiről beszélt, miközben seregeik odakint nocthari városokat égettek fel.

– Én vezettem a nyugati hadjáratokat!

– Az én légióm maradt a legerősebb!

– Noctharnak démonkirályra van szüksége!

– A birodalmat a mágusok tanácsának kell irányítania!

A vita órák óta tartott, amikor a terem hatalmas ajtaja hangtalanul kinyílt.

Lassú léptek visszhangja vágott át a hangzavaron.

Egy fekete ruhás, tizennégy éves lány lépett be. Nem viselt koronát, páncélt vagy uralkodói jelvényt. Hosszú, fekete haja szabadon omlott a vállára. Mellette Lyra haladt, kezét a kardja markolatán tartva.

Először többen fel sem ismerték Noirát.

– Ki engedett be egy gyermeket? – mordult fel az egyik hadvezér.

Egy démon hangosan felnevetett.

– Eltévedtél, kislány?

Noira nem válaszolt. Elindult a trón felé.

Minden lépésével nehezebbé vált a levegő. A közelében állók közül néhányan megszédültek. Egy katona térdre esett, egy mágus védőmedálja pedig halk reccsenéssel kettétört. A nevető démon arcáról eltűnt a mosoly.

Egy Nyssara nevű, középkorú krónikamágus ismerte fel először a jelenséget.

– A Fekete Aura – suttogta.

A név végigfutott a termen.

Noira megállt a trón lépcsője előtt, majd megfordult. Nem haraggal nézett végig rajtuk. Az arca nyugodt volt, és éppen ez tette kényelmetlenné a csendet.

– Három hónap – mondta. – Ennyi idő alatt majdnem sikerült elpusztítanotok azt a birodalmat, amelyet az apám hosszú uralma alatt felépített.

Egy magas démonúr előrelépett.

– Ki vagy te, hogy így beszélsz velünk?

– A nevem Noira.

A démon elmosolyodott.

– Soha nem hallottam rólad.

– Tudom.

– És szerinted egy gyermek fog uralkodni Nocthar fölött?

– Nem – felelte Noira. – Nem szerintem, hanem így lesz.

A démon kardot rántott.

Lyra megmozdult, Noira azonban egyetlen pillantással megállította. A támadó két lépést tett. A harmadiknál a penge fekete porrá vált a kezében. A negyediknél térdre rogyott. Páncélja alatt repedések futottak végig a testén, az aura pedig egyre gyorsabban szívta ki belőle az erőt.

Noira látta a félelmet a szemében.

Összezárta ujjait, és magához vonta a sötétséget.

A démon életben maradt.

Zihálva feküdt a kőpadlón, miközben Noira fölé lépett.

– Elvehetném az életed – mondta. – De akkor azt tanulnák meg tőlem, amit tőletek már így is túl jól tudnak: hogy mindig annak van igaza, aki könnyebben öl.

Felemelte a tekintetét a terem többi lakójára.

– „Aki szerint nem engem illet ez a trón… most megpróbálhatja elvenni.”

Senki sem mozdult.

Noira felment a fekete lépcsőkön. Egy pillanatra megállt a trón előtt. Tudta, hogy a jelenlévők közül sokan nem őt választják. Az aurájától félnek, Lyra kardjától tartanak, vagy egyszerűen időt akarnak nyerni.

Mégis leült.

Nem tapsoltak. Nem szólt fanfár. Senki sem kiáltotta ki uralkodónak.

Az első, aki letérdelt, Nyssara volt. Nem azért, mert Noira volt a legerősebb a teremben, hanem mert felismerte: ő az egyetlen, aki az imént megkímélte azt, akit minden oka meglett volna megölni.

Utána egy tábornok hajtott térdet. Majd egy másik. Néhány pillanat múlva az egész terem követte őket.

A Fekete Trón többé nem volt üres.

Nocthar új uralkodót kapott, de nem olyat, amilyet a nagyurai vártak.

Noira nem azért foglalta el a trónt, mert örökölte.

Azért, mert senki más nem akarta megmenteni azt, ami alatta maradt.

A trónterem a hódolat után is csendes maradt.

Noira nem tartott győzelmi beszédet. Nem követelt esküt, és nem osztott címeket. Először csak végignézett azokon, akik három hónapon át egymás ellen vezették Nocthar seregeit.

– Hány várost veszítettünk el? – kérdezte.

Az egyik hadvezér lesütötte a szemét.

– Negyvenkettőt, felség.

– Hány saját katonát öltetek meg?

– Több százezret.

– És hány ellenségest?

A férfi hallgatott.

Mindannyian tudták a választ. A Sötétség Ura halála óta alig harcoltak külső seregekkel. Nocthar önmagát pusztította.

– Nem a Fény rombolta le a birodalmat – mondta Noira. – Nem Pyrath, Aquaris, Terranor vagy Zephyria. Ti tettétek.

Senki sem nézett a szemébe.

Noira első parancsa véget vetett a magánháborúknak.

– Holnap napkeltéig minden hadvezér beszünteti a harcot. Aki ezután a Fekete Trón engedélye nélkül vezet sereget, árulónak minősül. Aki leteszi a fegyvert, megtarthatja rangját, amíg a tetteit kivizsgáljuk.

Ez utóbbi mondat meglepte őket. Többen kivégzésre számítottak. Noira azonban tudta, hogy ha egyetlen éjszaka alatt minden tapasztalt parancsnokot eltávolít, a birodalom védtelen marad. Nem felejtett, de nem cserélte fel az igazságszolgáltatást bosszúval.

A második parancs nagyobb felháborodást keltett.

– Nyissátok ki a rabszolgatelepeket.

A nemesek egyszerre kezdtek beszélni.

– Ez lehetetlen!

– A bányák leállnak!

– Nocthar gazdasága erre épül!

Noira felemelte a kezét.

– Akkor rossz alapra épült.

– Minden foglyot szabadon engedünk? – kérdezte valaki.

– Mindenkit.

– A külföldieket is?

– Őket is.

– És ha ellenünk fordulnak?

Noira hangja halkabb lett.

– Aki éveket vagy évtizedeket töltött láncban, annak joga van eldönteni, hová akar menni. Három lehetőséget kapnak. Szabadon hazatérhetnek, szabad polgárként letelepedhetnek Noctharban vagy fizetségért tovább dolgozhatnak ott, ahol eddig kényszerítették őket. Egyik döntésért sem érheti őket büntetés.

A harmadik parancs a civil lakosságot védte.

– A rablóbandákat számoljátok fel. A fosztogató hadurakat tartóztassátok le. Aki fegyvertelen emberre emel fegyvert, annak nincs helye Nocthar seregében.

Egy tábornok hitetlenül nézett rá.

– Mindig is így működött a Sötétség Birodalma.

Noira tekintete jéghideggé vált.

– Akkor most először fog másként működni.

A tanács órákig tartott. Noira minden jelenlévőt külön meghallgatott. Kérdezett az élelmiszerről, az utakról, a sebesültekről és a városok hűségéről. Nem kiabált, és nem fenyegetőzött. Jegyzetelt, összevetette a válaszokat, majd visszakérdezett ott, ahol valaki hazudott.

A nagyurak lassan rájöttek, hogy nem pusztán egy veszélyes gyermek ül a trónon.

Noira éveken át figyelte a birodalmat a toronyból. Ismerte a számaikat, a birtokaikat és a gyenge pontjaikat. Tudta, ki épített magának palotát a katonák zsoldjából, és ki osztotta szét saját gabonáját az ostrom alatt. Az aurájával kényszeríthette volna őket engedelmességre, de helyette azzal győzte le őket, hogy felkészültebb volt náluk.

Amikor a terem végül kiürült, Lyra odalépett hozzá.

– Nem ezt vártam tőled.

– Mit vártál?

– Bosszút.

Noira a csukott ajtóra nézett.

– Bosszút állni könnyű. Országot építeni nehéz.

Lyra elmosolyodott.

A Fekete Trónon azon a napon nem a Sötétség Ura örököse született meg.

Hanem egy új uralkodó.

Noira parancsait könnyebb volt kimondani, mint végrehajtani.

A rabszolgatelepek őrei több helyen megtagadták a kapuk kinyitását. A bányatulajdonosok azt állították, nem kapták meg a rendeletet. Néhány nemes hamis adósságleveleket készíttetett, hogy a felszabadított embereket szolgaként tarthassa.

Noira nem küldött mindenhová hadsereget. Először nyilvánosságra hozatta a rendeletet a városok főterein, templomain és fogadóiban. Másolatokat vitetett a bányákhoz, és kihirdette, hogy aki a felszabadítást akadályozza, elveszíti birtokát. Ezután bizottságokat állított fel volt katonákból, írnokokból és olyan szabad emberekből, akik maguk is ismerték a láncokat.

Lyra személyesen vezette a legnagyobb telep felszabadítását.

A Vaskapu Bányában több ezren dolgoztak. Voltak köztük aquarisi halászok, solariai falusiak, terranori kőfaragók és zephyriai foglyok, akiket évtizedekkel korábbi portyák során hurcoltak el. Amikor a kapu megnyílt, senki sem indult el azonnal. Sokan azt hitték, csapda.

Noira a bejárat előtt várta őket, kellő távolságban ahhoz, hogy az aurája ne gyengítse le a foglyokat.

– Nem kérem, hogy megbocsássatok Noctharnak – mondta. – Azt sem, hogy higgyetek nekem. Csak azt, hogy ma szabad emberként döntsetek a holnapotokról.

Egy ősz hajú férfi kilépett a tömegből.

– És mi lesz azokkal, akik ezt tették velünk?

– Bíróság elé állnak.

– Nocthari bíróság elé?

– Olyan elé, ahol a vallomásotok ugyanannyit ér, mint egy nemesé.

A férfi keserűen felnevetett.

– Ilyen bíróság még nem volt ebben a birodalomban.

– Akkor ideje létrehozni.

Aznap több mint háromezer ember hagyta el a Vaskapu Bányát. Néhányan hazafelé indultak. Mások Noctharban maradtak, mert már nem volt otthonuk, ahová visszatérhettek volna. Voltak, akik fizetségért folytatták a munkát, de immár saját szállással, pihenőidővel és azzal a joggal, hogy bármikor távozhatnak.

A gazdaság valóban megrendült.

A vas ára megemelkedett, néhány bánya hetekre leállt, és a nagyurak ezt Noira alkalmatlanságának bizonyítékaként terjesztették. Ő azonban megnyitotta a palota tartalékait, ideiglenesen csökkentette a városi adókat, és a háború alatt elkobzott nemesi vagyonból fizette ki az első béreket. Megtiltotta, hogy az alapvető élelmiszerek árát mesterségesen emeljék, de nem osztott mindent ingyen: tudta, hogy a birodalomnak újra működnie kell, nem csupán túlélnie.

Hónapokba telt, mire a termelés elérte korábbi szintjét.

Késöbb Nocthar több vasat és követ állított elő, mint a láncok idején. A szabad munkások nem lassították a munkát, nem rongálták meg titokban a gépeket, és nem kellett egész őrségeket fenntartani mellettük.

Noira egyetlen rendelete nem tette jóvá a múltat. A felszabadítottak sebeinek jelentős része soha nem gyógyult be. De a láncok, amelyek évszázadokon át Nocthar erejének jelképének számítottak, lassan eltűntek a kapukról.

Ebben az időben egy magányos, utazó is elérte Zephyria lebegő szigeteinek peremét. Több mint húsz évnyi rabság és menekülés után Kael hazatért.

Noira még nem ismerte a nevét.

Döntéseik azonban már akkor ugyanannak a változó világnak a részei voltak.

Nem mindenki fogadta el Noira uralmát.

Sarekh démonúr három déli tartományt tartott ellenőrzése alatt. Seregei a polgárháborúban alig szenvedtek veszteséget, raktárai tele voltak, és a rabszolga-kereskedelemből hatalmas vagyont szerzett. Nyíltan kijelentette, hogy Noira rendeletei megsértik Nocthar ősi rendjét.

– Egy gyermek ül a trónon – mondta követeinek. – Egy gyermek, akit a saját ereje miatt rejtegettek. Ha most meghajolunk, holnap már nem marad semmi abból, akik vagyunk.

Tízezer katonával indult a főváros felé.

Noira tanácsa azonnali támadást követelt. A hadvezérek úgy vélték, példát kell statuálni, mielőtt mások is csatlakoznak Sarekhhez. Noira azonban a térképet nézte, és mást látott.

Sarekh serege nagy volt, de katonáinak jelentős része kényszersorozott ember, fizetetlen zsoldos vagy olyan falvakból elhurcolt fiatal volt, amelyeknek földjét saját uruk fosztotta ki. Nem a démonúrért harcoltak. Attól féltek, mi történik a családjukkal, ha megtagadják a parancsot.

Noira levelet küldött nekik.

Nem Sarekhnek. A katonáknak.

Amnesztiát ígért mindenkinek, aki leteszi a fegyvert. A kényszersorozottak hazatérhettek, a zsoldosok megkapták elmaradt fizetésüket, a tisztek pedig megtarthatták rangjukat, ha nem vettek részt civilek elleni bűncselekményben. Külön üzenetet küldött a déli városoknak: a Fekete Trón gabonát és védelmet ad azoknak, akik megtagadják Sarekh ellátását.

A démonúr serege napról napra fogyott.

Először csak néhány tucat katona szökött meg. Később egész századok tűntek el az éjszakában. Mire Sarekh elérte a főváros előtti síkságot, tízezer emberéből kevesebb mint kétezer maradt.

Noira egy kisebb királyi sereg élén vonult elé. Nem engedte, hogy Lyra egyedül tárgyaljon helyette.

– Azt hitted, félni fogok tőled – mondta Sarekh.

– Nem – felelte Noira. – Azt hittem, a katonáid félnek tőled. Ebben igazam volt.

A két sereg felsorakozott egymás elött.

Sarekh üvöltve támadt.

Páncélját régi démoni rúnák védték, fejszéje pedig egykor solariai erődök kapuit törte be. A Fekete Aura lelassította, de nem állította meg azonnal. Noira körül megfeketedett a fű, és a közelben álló katonák hátrálni kényszerültek.

A démonúr felemelte a fegyvert.

Noira nem mozdult.

A fejsze nyele néhány ujjnyira a vállától repedt szét. Sarekh térdre zuhant, de még ekkor is tőrt rántott. Nem hagyott választást.

Noira nem vonta vissza az aurát.

A démonúr teste hamuvá vált a páncéljában.

A síkságon néma csend lett.

Noira nem emelte fel diadalmasan a kezét. Nem mosolygott, és nem nevezte győzelemnek, ami történt.

– Menjetek haza – parancsolta mindkét oldalnak.

Sarekh lázadása egyetlen egy csata nélkül ért véget. A birodalom urai megértették, hogy Noira nem gyenge azért, mert előbb tárgyal. És nem könyörtelen azért, mert képes ölni.

A békét választotta, amíg lehetett.

Amikor pedig már nem lehetett, nem küldött másokat maga helyett meghalni.

Nocthar újjáépítése nem egyetlen lépésből állt.

Hidak készültek el. Utakat tisztítottak meg. A háborúban szétszakadt családok neveit lajstromba vették, a sebesült katonáknak pedig először járt ellátás akkor is, ha már nem tudtak harcolni. Noira felszámolta a magánbörtönök jelentős részét, egységesítette az adókat, és megtiltotta, hogy egy nemes saját ítélete alapján kivégezhessen valakit a birtokán.

Nem lett ettől Nocthar fényes birodalom.

Továbbra is nekromanták őrizték a határerődöket. Csontvázharcosok járőröztek olyan vidékeken, ahol az élő katonák nem bírták a mérgező ködöt. Démonok szolgáltak a királyi seregben, és a palota falai között továbbra is sötét mágiát tanítottak.

Noira nem akarta megtagadni a birodalom természetét. Azt akarta elérni, hogy a sötétség többé ne jelentsen automatikusan kegyetlenséget.

A tanácsüléseken egyre hosszabb ideig tudta maga köré zárni az aurát. A teremben továbbra is védőjeleket viseltek, és senki sem ült közvetlenül mellette Lyrán kívül, de az emberek már nem estek térdre pusztán attól, hogy beléptek.

Ez fontosabb volt Noirának minden hódolatnál.

Nem akarta, hogy azért hallgassák meg, mert nem kapnak levegőt a közelében.

Híre közben eljutott a többi birodalomba.

Aren, a Hamukirály nem hitt a hirtelen változásban.

– Ha az apja veszélyes volt, a lánya kiszámíthatatlan – mondta. – A mosoly nem teszi kevésbé élessé a pengét.

Naerion, a Mélység Császára nem a lány korát nézte, hanem a döntéseit.

– Három hónap alatt megállította azt, amit Nocthar egyik hadvezére se tudott – jegyezte meg. – Ettől még veszélyes. De nem ugyanúgy, mint az elődje.

Az Első Fény sokáig nem adott nyilvános választ. Követei azt jelentették, hogy Noctharból felszabadított solariaiak érkeznek haza. Végül csak ennyit mondott:

– Nem az dönti el, mi lakik benne, hogy milyen sötétségből született. Hanem az, hogy mire használja.

Aelia óvatosan fogadta a Noctharból érkező híreket. Zephyriában ekkor már elterjedt, hogy az elveszett trónörökös hazatért. Kael megjelenése felkavarta a nemesi házakat, és valaki hamis levelekkel, pletykákkal és szándékosan félreértelmezett parancsokkal próbálta egymás ellen fordítani a testvéreket.

A Sötétség Ura halála után hónapokig keresték a levelet, amelyet Noira bölcsője mellett találtak.

Nem volt a királyi levéltárban, a mágusok páncéltermében vagy az uralkodó egykori lakosztályában. A legtöbben azt hitték, megsemmisült. Mások szerint a Sötétség Ura magával vitte a háborúba.

Noira csak akkor talált rá, amikor már közel egy éve ült a trónon.

Egy tanácsülés után egyedül maradt a teremben. Ujjával végigkövette a karfába vésett régi jeleket, és az egyik motívumban felismerte a bölcső másolatáról ismert szimbólumot: hat befelé forduló vonalat egy üres középpont körül.

Megnyomta a jelet.

A trón alatti kőlap halk kattanással elmozdult. A mélyedésben fekete viasszal lezárt boríték feküdt, mellette pedig egy rövid, Nocthar nyelvén írt üzenet.

A Sötétség Ura kézírása volt.

Noira sokáig tartotta kezében a levelet.

Haragudhatott volna, amiért a férfi elrejtette előle. Haragudott is. Mégis megértette, miért választotta éppen ezt a helyet. A Sötétség Ura nem szánta őt örökösnek, de élete végén számolt azzal, hogy a lány egy napon saját erejéből elfoglalhatja a trónt. Ha ez megtörténik, megtalálja azt, amit addig visszatartott tőle.

Noira feltörte a pecsétet.

A pergamen jelei először ugyanúgy mozogtak a szeme előtt, ahogy a tudósok leírták. A vonalak alakot váltottak, a mondatok egymásba csúsztak. Amikor azonban ujjával megérintette a lapot, a Fekete Aura összesűrűsödött körülötte.

Az írás megállt.

Noira olvasni kezdett.

„Noira.”

„Ha ezt olvasod, a Hat Elem világa már nevet adott neked. Ne hidd el mindet.”

„Nem vagy átok, bár pusztulás járhat a nyomodban. Nem vagy fegyver, bár birodalmak akarnak majd használni. Nem tartozol egyetlen elemhez sem, mert az erő, amelyet hordozol, régebbi a felosztásuknál.”

„Az élet és a pusztulás ugyanabban a kézben nyugszik. Hogy melyiket adod a világnak, nem a születésed dönti el.”

„Te vagy a lányom, az Igaz Sötétség Hercegnője. Elrejtettelek azok elől, akik még a neved előtt fegyvert látnának benned. Ha egyszer eljön az idő, magadnak kell eldöntened, mit jelent a sötétség.”

A levél végén nem állt név.

Csak a jel.

Noira újra és újra elolvasta a „lányom” szót. Nem ismerte azt, aki írta. Nem tudta, miért hagyta magára, és miért bízta a sorsát arra, aki később a világ leghatalmasabb sötét uralkodója lett.

Lyra csendben találta meg a trónteremben.

– Megtudtad, ki vagy? – kérdezte.

Noira összehajtotta a levelet.

– Megtudtam, hogy valaki már a születésemkor tudni vélte.

– És te mit gondolsz?

Noira a trónra nézett, majd az ajtókra, amelyeken túl egy újjáépülő birodalom várta.

– Hogy senki sem döntheti el helyettem.

A levelet nem mutatta meg a tanácsnak. Nem akart új vallást, új félelmet vagy újabb legendát építeni maga köré. Elzárta a palota egy olyan termébe, amelynek kulcsát csak ő és Lyra ismerte.

Évszázadokkal korábbi, töredékes krónikák ugyanazt a jelet egyetlen lényhez kötötték. Egy alakhoz, akiről senki sem tudta, isten, teremtő vagy valami más volt-e; aki már a Hat Birodalom megalapítása előtt is létezett, és akit a feljegyzések csak Ismeretlenként említettek.

Noira ekkor még nem ismerte ezt a nevet.

De az Ismeretlen ismerte az övét.

Noira uralkodásának első évfordulóján nem rendeztek diadalmenetet.

A főváros főterén emlékművet emeltek azoknak, akik a Sötétség Ura halála utáni polgárháborúban vesztették életüket. Nemcsak katonák nevei kerültek rá. Ott voltak a felégetett falvak lakói, az úton meggyilkolt kereskedők, a bányákban meghalt rabok és azok is, akiknek nevét senki sem ismerte.

Noira nem állt közvetlenül a tömeg közé. Aurája még mindig veszélyes volt, és ezt sem korona, sem jó szándék nem változtatta meg. A tér fölötti erkélyről beszélt, kellő távolságban az emberektől.

– A birodalmak szeretik úgy elmondani a történelmüket, mintha csak uralkodók és csaták léteznének – mondta. – De egy országot azok tartanak életben, akiknek a nevét ritkán írják le. Akik építenek, gyógyítanak, termelnek, őriznek és hazavárnak valakit.

A tömeg csendben hallgatta.

– Nocthart sokáig a félelem tartotta össze. Azt tanították nekünk, hogy a sötétség joga az erősebbé, és hogy aki nem képes uralkodni másokon, azon uralkodni fognak. Én is ebben a palotában nőttem fel. Ismerem ezt a törvényt.

Egy pillanatra Lyra felé nézett, aki az erkélyajtó mellett állt.

– De ismerek egy másikat is. Az erő nemcsak arra való, hogy elvegyünk vele. Arra is, hogy megakadályozzuk: mások elvegyenek mindent azoktól, akik nem tudják megvédeni magukat.

Noira nem ígért örök békét. Tudta, hogy ilyen ígéret hazugság lenne. Nem ígérte azt sem, hogy Nocthar többé nem követ el hibát. Saját auráját sem tudta teljesen legyőzni; minden nap emlékeztette arra, hogy még a legjobb szándék is veszélyessé válhat, ha nincs fölötte uralom.

Csak egyetlen dolgot ígért:

– Amíg én ülök a Fekete Trónon, senki sem állhat a törvény fölött azért, mert erősebb, gazdagabb vagy félelmetesebb másoknál. Én sem.

Aznap először nem csak félelemből hajoltak meg előtte.

Noira látta a téren azokat, akik még mindig tartottak tőle. Látta azokat is, akik nem bocsátották meg Nocthar múltját, és talán soha nem is fogják. Nem várta el tőlük. A bizalom nem rendelet, és nem lehet egyetlen beszéddel kikényszeríteni.

De a tömegben felszabadított bányászok álltak nocthari katonák mellett. Olyan családok emelték fel gyermekeiket, amelyek néhány hónappal korábban még menekülni akartak a fővárosból. A palota kapui nyitva maradtak.

Noira egy évvel ezelőtt, tizennégy évesen foglalta el a trónt, amelyre soha nem szánták.

Egy ismeretlen lény lányaként született, de a Sötétség Ura nevelte fel. Olyan erőt hordozott, amely minden élőt eltaszított tőle, mégis egész uralkodását arra építette, hogy közelebb hozza egymáshoz azokat, akiket a birodalom szétszakított.

A Hat Birodalom továbbra sem tudta, mire készül.

Noira azonban nem a világ meghódítását tervezte.

Figyelte Zephyriát, ahol Kael és Aelia körül már gyülekeztek egy újabb összeesküvés árnyai. Figyelte Pyrathot, Aquarist, Terranort és Solariát, mert tudta, hogy a béke alatt is születnek háborúk. Erősítette Nocthar határait, újjászervezte a sereget, és olyan kémhálózatot épített, amelynek első feladata nem a hódítás, hanem a közelgő veszély felismerése volt.

Nem lett ártalmatlan.

Nem lett gyenge.

És nem vált fénnyé azért, hogy jónak tartsák.

Sötétség maradt.

Csak új jelentést adott neki.

Messze a Hat Birodalom ismert határain túl, azon a földön, amelyet egyetlen térkép sem ábrázolt pontosan, valaki kinyitotta a szemét.

Nem ült trónon. Nem viselt koronát. Körülötte nem álltak szolgák vagy katonák. A sziklafalakon mégis ugyanaz a jel derengett, amely Noira bölcsőjébe, a levél pecsétjébe és a Fekete Trón rejtekhelyére volt vésve.

Az Ismeretlen érezte, hogy a levél végre megnyílt.

Nem mosolygott, és nem indult el azonnal.

Csak a távoli világ felé fordította tekintetét, ahol lánya elfoglalta a trónt, amelyet senki sem szánt neki, majd megtagadta azt a sorsot, amelyet mindenki más írt volna számára.

A Hat Elem egyensúlya ismét változni kezdett.

És Noira története valójában csak most kezdődött el.