Kael – Az elveszett herceg

Évekkel azelőtt, hogy a Hat Birodalmat felemésztette volna a Nagy Háború, Zephyria volt a világ egyik legbékésebb királysága. A lebegő szigeteket állandó szél ölelte körül. A felhők fölé emelkedő városokat hidak és szélmágia kötötte össze, a nép pedig úgy tartotta, hogy ahol a szél szabadon járhat, ott az emberek szíve sem válhat rabjává senkinek. Ebben a birodalomban született meg a király első gyermeke.

Kael. Az egész ország ünnepelt. Mindenki biztos volt benne, hogy egyszer bölcs uralkodó lesz belőle. Csakhogy Kael egészen más volt, mint amire a királyi udvar számított.

Nem szerette a hosszú tanácsüléseket. Unta az etikettórákat. Nem érdekelte, hogyan kell villát tartani vagy hogyan kell udvariasan meghajolni. Őt az érdekelte, mi van a palota falain túl.

Amint alkalma nyílt rá, megszökött. Először csak a királyi kertekbe. Később már a közeli falvakba is. Az őrök minden alkalommal órákon át keresték.

A végén mindig ugyanott találták meg. Koszosan. Sáros ruhában. Nevetve.

A parasztgyerekek között. A király gyakran dorgálta.

– Kael, te vagy Zephyria elsőszülött hercege!

– Tudom, apa.

– Akkor miért viselkedsz úgy, mint egy csavargó?

Kael ilyenkor mindig ugyanazt felelte.

– Mert egyszer ezeknek az embereknek leszek a királya. Előbb szeretném megismerni őket.

A király ilyenkor csak sóhajtott. Mélyen legbelül azonban büszke volt rá. Mert tudta, hogy fia nem a trón miatt akar uralkodni. Hanem az emberek miatt.

A falusi gyerekek között Kael egyszerűen csak egy volt közülük. Versenyeztek, ki mászik fel gyorsabban a sziklákra. Ugráltak a hegyi patakok fölött. Elhagyatott romokat kutattak át.

Titkos barlangokat kerestek. És természetesen mindig oda mentek…ahová tilos volt. Kael volt a banda vezére.

Nem azért, mert herceg volt. Hanem mert mindig ő találta ki a következő kalandot. Egyszer még egy öreg malom tetejére is felmásztak. Máskor egy szakadék fölött kifeszített kidőlt fatörzsön egyensúlyoztak.

A felnőttek gyakran mondták:

– Egyszer még nagy baj lesz ebből a fiúból.

Kael csak nevetett. A veszély számára nem ijesztő volt. Hanem izgalmas. Tizedik születésnapja után néhány héttel ismét megszökött.

Négy falusi barátja már várta az erdő szélén. Aznap egy régi romot akartak megkeresni, amelyről a helyiek azt beszélték, hogy a Hat Birodalom létrejötte előtti időkből maradt fenn. Az idősebbek figyelmeztették őket.

– Arra ne menjetek. Idegenek járnak arra.

A gyerekek természetesen nem hittek nekik. Nevetve indultak útnak. Ez volt az utolsó nap…amikor Kael szabad gyermekként látta Zephyriát.

A gyerekek már kora reggel elhagyták a falut. Kael vezette őket az erdőn keresztül, bár valójában egyikük sem tudta pontosan, merre található az ősi rom. Csak történeteket hallottak róla az öregektől: egy elfeledett toronyról, amely még abból az időből maradt fenn, amikor a Hat Birodalom határai nem léteztek. A levegő hűvös volt, a lombok között pedig könnyedén táncolt a szél. Kael számára minden ismerősnek tűnt.

A madarak hangja. A fák illata. A távolban lebegő szigetek körvonalai. Nem sejtette, hogy hosszú évekig ez lesz az utolsó emléke az otthonáról.

A gyerekek órákon át vándoroltak. Átmásztak kidőlt fatörzseken, átkeltek egy sekély patakon, majd egyre mélyebbre jutottak az erdőben. Kael egyik barátja, egy Torin nevű fiú, időnként hátrapillantott.

– Biztos, hogy jó irányba megyünk?

Kael magabiztosan bólintott.

– Természetesen.

– Ezt mondtad legutóbb is, amikor egy méhkasnál kötöttünk ki.

A többiek nevetni kezdtek. Kael is elmosolyodott.

– Az teljesen más volt. Akkor a méhek tévedtek el.

A jókedvük egészen addig tartott, amíg meg nem pillantották a romokat. Az erdő közepén egy félig összedőlt kőtorony állt. Falait indák és moha borította, bejárata fölött pedig olyan jelképek sorakoztak, amelyeket egyikük sem ismert fel. A gyerekek ámulattal nézték. Kael szíve gyorsabban vert.

Megtalálták. Minden figyelmeztetés ellenére igazuk volt. A torony belsejében régi kőlépcső vezetett lefelé. A falakon kifakult rajzok ábrázolták a hat elemet, körülöttük pedig egy hetedik, ismeretlen jelet. Kael közelebb hajolt.

A jel valamiért nyugtalanította. Mielőtt azonban alaposabban szemügyre vehette volna, odakintről halk reccsenés hallatszott. Torin azonnal megfordult.

– Hallottátok?

A gyerekek elnémultak. Néhány pillanatig csak a szél zúgását lehetett hallani. Aztán egy másik hang is érkezett. Lépések.

Nem egyetlen emberé. Sokaké. Kael ösztönösen az ajtó felé indult, de már késő volt. A torony bejáratában fegyveres alakok jelentek meg. Sötét bőrvértet viseltek, arcukat kendő takarta, fegyvereikre pedig Nocthar kereskedőinek jeleit vésték.

A gyerekek hátrálni kezdtek. Kael azonnal felismerte, hogy ezek nem katonák. A ruházatuk és a láncok alapján csak egyetlen dolog lehetett a céljuk. Rabszolgákra vadásztak.

A csoport vezetője végignézett a gyerekeken.

– Szerencsés nap. Öt fiatal, erős kölyök. Jó árat kapunk értük.

Kael előrelépett.

– Zephyria földjén vagytok. Engedjetek el minket, különben a király katonái megtalálnak benneteket.

A férfi felnevetett.

– Halljátok ezt? A kis parasztkölyök úgy beszél, mint valami herceg.

Kael ökölbe szorította a kezét. Egyetlen pillanatra megfordult a fejében, hogy felfedi valódi kilétét. Ha kimondja, hogy ő Zephyria trónörököse, talán életben hagyják. Talán váltságdíjat kérnek érte.

De ugyanilyen könnyen felhasználhatták volna apja ellen. Vagy átadhatták volna a Sötétség Urának. Ezért hallgatott. A rabszolgakereskedők előreléptek.

Az egyik gyerek megpróbált elfutni. Egyetlen nyílvessző végzett vele. A fiú teste a torony bejárata előtt zuhant a földre. A többiek sikoltoztak.

Kael odarohant volna hozzá, de valaki hátulról megragadta, majd keményen a földre lökte.

– A következő, aki futni próbál, ugyanígy jár.

Torint és két másik gyermeket láncra vertek. Kael kezére is hideg bilincs került. Életében először érzett valódi félelmet. Nem magáért.

A barátaiért. A családjáért. És azért, mert hirtelen megértette: senki sem tudja, hol vannak. A rabszolgakereskedők még aznap elindultak velük Nocthar irányába.

Azokat a gyerekeket, akik ellenálltak vagy nem bírták az utat, megölték. A testeket az erdőben hagyták, ruháikat pedig szándékosan összetépték és szétszórták. A nyomokat vérrel és tűzzel tüntették el. Mire a királyi katonák néhány nappal később megtalálták a romokat, már csak felismerhetetlen holttesteket és szétszaggatott ruhadarabokat találtak. Kael egyik köpenydarabja is ott feküdt közöttük.

A király azonnal hajtóvadászatot rendelt el. Zephyria minden útját átkutatták. A határvidék minden faluját kikérdezték. A folyókat, szakadékokat és erdőket is átvizsgálták.

A királyné hónapokon át nem volt hajlandó elfogadni, hogy fia meghalt. Minden reggel azt kérdezte az őröktől:

– Találtak valamit?

A válasz mindig ugyanaz volt.

– Nem, felség.

A nyomok végül Nocthar határán eltűntek. A királyi tanács ekkor kimondta azt, amit mindenki sejtett, de senki sem mert hangosan megfogalmazni. Kael valószínűleg a halott gyermekek között volt. A palotában gyászlobogókat emeltek.

A harangok három napon át szóltak. Az elsőszülött herceg nevét felvésték a királyi emlékcsarnok falára. Kael, Zephyria elveszett fia. Miközben azonban egész birodalma őt gyászolta, Kael még életben volt.

Napokon át gyalogolt láncokban Nocthar felé. Nem sírt. Nem könyörgött. Csak figyelt.

Megjegyezte az őrök arcát. A fegyvereiket. Az útvonalat. A táborhelyeket.

Már tízévesen megértette, hogy az életben maradáshoz nem az erejét kell használnia. Hanem az eszét. Amikor az egyik kereskedő megkérdezte a nevét, Kael lesütötte a szemét.

– Kian.

– Honnan jöttél?

– Egy kis faluból a keleti sziklák mögül.

A férfi nem kérdezett többet. Ettől a naptól kezdve Kael megszűnt létezni. Legalábbis a világ számára. A hercegből névtelen rabszolga lett.

De mélyen legbelül egyetlen dolgot sem engedett el. A nevét. A családját. És az ígéretet, amelyet azon az éjszakán tett magának, miközben először pillantotta meg Nocthar fekete hegyeit:

– Túlélem. Egyszer hazatérek. És soha többé nem engedem, hogy bárki láncot tegyen rám.

A menet tizennégy napig tartott. A rabszolgakereskedők nappal könyörtelen tempóban hajtották foglyaikat, éjszakára pedig vasláncokkal egymáshoz bilincselték őket. Aki lemaradt… Aki összeesett…

Aki nem tudott továbbmenni… Azt egyszerűen hátrahagyták. Kael hamar megtanulta, hogy a túléléshez nem a legerősebbnek kell lenni. Hanem a legkitartóbbnak.

Minden erejét beosztotta. Keveset beszélt. Még kevesebbet evett. Figyelte az őröket.

Figyelte a szokásaikat. Megjegyezte, ki mikor őrködik. Ki iszik. Ki alszik el szolgálat közben.

Már tízévesen rájött valamire. A rabszolga számára az információ többet ér, mint a kard. Két hét múlva megérkeztek Noctharba. Kael először pillantotta meg a Sötétség Birodalmát.

Nem olyan volt, mint amilyennek Zephyriában mesélték. Nem mindenhol fekete romok és lángok fogadták. Voltak városok. Piacok.

Műhelyek. Földek. Emberek, akik ugyanúgy dolgoztak, nevettek és éltek, mint bárhol máshol. A különbség máshol volt.

A félelemben. Noctharban mindenki félt valakitől. A szolgák uraiktól. A katonák hadvezéreiktől.

A nemesek a Sötétség Urától. És néha… Még a hadvezérek is egymástól. Kaelt végül egy gazdag hadmérnök vásárolta meg.

Nem bányába került. Hanem egy hatalmas erőd építésére. A munka embertelen volt. Napkeltétől napnyugtáig követ kellett faragni, falakat emelni és ostromgépeket szerelni.

A legkisebb hiba ostorcsapást ért. Az első hónapokban Kael többször is megpróbált megszökni. Mindig elkapták. Minden sikertelen kísérlet után hosszabb láncok helyett rövidebb bilincseket kapott.

Egyik este egy idős rabszolga ült mellé. Arca tele volt hegekkel. Kezei kérgesek voltak. Látszott rajta, hogy hosszú évek óta rab.

– Még mindig haza akarsz menni? – kérdezte.

Kael bólintott.

– Igen.

Az öreg keserűen elmosolyodott.

– Mind ezt mondjuk az elején. Aztán elmúlik.

Kael megrázta a fejét.

– Nem fog elmúlni.

Az öreg sokáig nézte. Végül csak ennyit mondott:

– Akkor élj túl minden holnapot. Csak így juthatsz haza.

Attól a naptól kezdve az öreg lett Kael tanítója. Nem kardforgatásra tanította. Hanem túlélni. Megtanította, hogyan takarékoskodjon az erejével.

Hogyan rejtse el a fájdalmát. Hogyan figyelje meg az embereket. És ami a legfontosabb… Hogyan gondolkodjon.

– A kardot bárki megforgathatja. Az igazi fegyver az ész.

Évek teltek el. Kael lassan felnőtt. Erősebb lett. Gyorsabb.

Okosabb. A hadmérnökök gyakran észrevették, hogy a fiatal rabszolga olyan hibákra mutat rá az erődök terveiben, amelyeket tapasztalt mesterek sem láttak. Eleinte megverték érte. Később már kikérték a véleményét.

Így Kael akaratlanul is megismerte Nocthar erődjeinek felépítését, ostromgépeit és hadászati gondolkodását. Nem tanították. Egyszerűen figyelt. Mindent megjegyzett.

Az évek során különböző urakhoz került. Dolgozott kovácsműhelyekben. Épített határerődöket. Látott haditanácsokat.

Hallotta a tábornokok vitáit. Megismerte a Sötétség Birodalmának erejét… És a gyengeségeit is. Közben egyetlen dolgot soha nem árult el senkinek.

Hogy valójában ki ő. Mert tudta… Ha egyszer kiderül, hogy Zephyria elveszett trónörököse él… Attól a naptól kezdve már nem rabszolga lenne.

Hanem fegyver. És ezt semmiképpen sem engedhette. Így teltek az évek. A gyermekből férfi lett.

A hercegből rabszolga. A rabszolgából pedig valaki…aki lassan jobban ismerte Nocthart, mint azok, akik ott születtek. De még mindig nem tudta, hogy ugyanebben a birodalomban él egy különös lány is.

Egy lány, akit Noirának hívtak. Aki soha nem hallott Kaelről. És akiről Kael sem hallott soha. Két gyermek.

Két teljesen különböző sors. Ugyanabban a birodalomban. És egyikük sem sejtette, hogy egyszer a világ történelmét fogják megváltoztatni.

Kael tizenkét éve élt Noctharban. Már nem volt az a sovány, rémült kisfiú, akit egykor láncra verve hurcoltak át a határon. Erős férfivá érett. Testét hegek borították.

Kezét kérgek fedték. Tekintetéből azonban soha nem tűnt el az a csendes elszántság, amely gyermekkorában megszületett benne. Nocthar lassan megváltoztatta. De nem törte meg.

A hadmérnök, aki megvásárolta, hamar felismerte, hogy Kael nem átlagos rabszolga. Észrevette azokat a hibákat, amelyeket mások nem. Ha egy fal gyenge ponton épült… Kael meglátta.

Ha egy ostromtorony túl nehéz volt… Kael szólt. Ha egy híd nem bírta volna el a sereget… Kael előre figyelmeztetett.

Eleinte pofon volt a jutalma. Később már kérdezni kezdték. Évekkel később már ő javította ki a terveket. A mesterek soha nem ismerték el nyilvánosan.

De egymás között gyakran mondták:

– Kár, hogy csak egy rabszolga. Nagy hadvezér válhatna belőle.

Kael hallotta ezeket a szavakat. Soha nem válaszolt. Csak figyelt tovább. Az évek során különböző urakhoz került.

Dolgozott erődökben. Határőrállomásokon. Kikötőkben. Fegyverkovácsok mellett.

Mindenhol tanult valamit. Megismerte Nocthar teljes hadigépezetét. Megtanulta, hogyan épülnek az erődök. Hol tárolják az élelmiszert.

Hogyan működnek az utánpótlási útvonalak. Melyik hadvezér mire számít egy csata előtt. Lassan rájött valamire. A Sötétség Birodalmát nem a nyers erő tette félelmetessé.

Hanem a fegyelem. És a türelem. A sötét hadvezérek hónapokkal előre tervezték hadjárataikat. Minden csatának volt tartalék terve.

És annak is volt egy második tartaléka. Kael minden haditanácsból tanult. Nem hívták meg. Csak éppen ott dolgozott.

Követ cipelt. Térképeket rakott össze. Fegyvereket tisztított. Közben pedig mindent megjegyzett.

Azt is hamar felismerte, hogy a háborút nem mindig a csatatéren nyerik meg. Egy rossz döntés. Egy rosszul időzített utánpótlás. Egy félrevezetett felderítő.

Ezek többet érhettek ezer katonánál. Egy idős hadvezér egyszer ezt mondta tisztjeinek:

– Ha az ellenség azt teszi, amire számítasz, akkor még nem gondolkodott eleget.

Kael ezt a mondatot soha nem felejtette el. Megtanulta a sötét hadviselés legfontosabb szabályát. Ne azt támadd, amit az ellenség véd. Hanem azt, amire nem is gondol, hogy meg kellene védenie.

Az évek során a sötét mágusokat is figyelte. Nem tanulhatott varázsolni. Rabszolgának ez tilos volt. De felismerte a rituálékat.

Megtanulta, mennyi idő kell egy idézéshez. Mikor gyenge egy mágus. Mikor sebezhető. Mikor kell azonnal támadni.

És mikor kell inkább visszavonulni. Egy öreg nekromanta egyszer észrevette, hogy Kael túl sokat figyel. Megkérdezte tőle:

– Mit keresel ennyire kitartóan, fiú?

Kael nyugodtan felelt.

– A módját annak, hogyan lehet túlélni ezt a világot.

Az öreg elmosolyodott.

– Rossz kérdést teszel fel. Nem túlélni kell ezt a világot… hanem megérteni.

Ez a mondat örökre Kael emlékezetébe égett. Évről évre egyre jobban megértette Nocthart. Látta a kegyetlenséget. Látta az árulásokat.

De látott becsületes embereket is. Kovácsokat. Katonákat. Rabszolgákat.

Akik nem azért szolgálták a Sötétséget, mert gonoszak voltak. Hanem mert nem volt más választásuk. Ekkor értette meg az egyik legfontosabb igazságot. Nem mindenki ellenség…

…aki a rossz oldalon született. Ez a felismerés később egész életét meghatározta. Nem gyűlölte Nocthart. Gyűlölte a láncokat.

Nem gyűlölte a sötétséget. Gyűlölte azt, amikor valaki elveszi más szabadságát. Huszonkét év alatt a Sötétség Birodalma akaratlanul is megalkotta saját legveszélyesebb ellenfelét. Egy olyan embert…

…aki belülről ismerte minden erejét. Minden gyengeségét. És aki egyetlen napra sem felejtette el, hogy valahol messze, a felhők fölött még mindig vár rá az otthona.

A huszonkettedik év tavaszán különös nyugtalanság járta át Nocthart. A kovácsok éjjel-nappal dolgoztak. A hadvezérek egymást váltották a Fekete Palotában. A katonák egyre nagyobb seregekbe rendeződtek.

Mindenki tudta, hogy közeleg a végső hadjárat. A Sötétség Ura személyesen indult hódító útjára. Kael ekkor már egy határerődben dolgozott. Nem volt többé gyermek.

Harminckét éves férfiként ugyanúgy láncokat viselt, de már senki sem tekintett rá egyszerű rabszolgaként. A felügyelők gyakran bíztak rá fontos feladatokat. Tudta olvasni a térképeket. Értett az ostromgépekhez.

Képes volt kisebb munkacsapatokat irányítani. Mégis… Esténként ugyanúgy visszakerült a rabszolgák közé. A láncok soha nem kerültek le róla.

Egy hajnalon azonban minden megváltozott. Először csak a távoli kürtök hangja hallatszott. Majd vágtató lovak érkeztek. A kapuk kivágódtak.

Egy sebesült futár zuhant le lováról. Vére beterítette a fekete köveket. A hadvezér odarohant hozzá.

– Beszélj! Mi történt?

A futár alig kapott levegőt.

– A… Sötétség Ura… elesett…

Az egész udvar elnémult. Senki sem mozdult. A hadvezér először azt hitte, rosszul hall.

– Hazudsz.

A futár megrázta a fejét.

– Az öt uralkodó… együtt… legyőzte…

Ezzel utolsó leheletét is kilehelte. Néhány másodpercig teljes csend uralkodott. Aztán kitört a káosz. Az egyik tábornok ordítani kezdett.

Egy másik kardot rántott. A katonák egymást vádolták árulással. Néhányan azonnal a főváros felé indultak, hogy megszerezzék a Fekete Trónt. Mások kifosztották saját raktáraikat.

A fegyelem, amely évtizedeken át összetartotta Nocthart…egyetlen óra alatt semmivé vált. Kael némán figyelte. Eszébe jutott az öreg rabszolga tanítása.

– Figyeld az embereket. A káoszban mindenki hibázik.

És valóban. Az őrök elhagyták a kapukat. A bilincsmesterek eltűntek. A felügyelők saját életüket próbálták menteni.

A rabszolgatelepen kitört a pánik. Néhány fogoly egymásnak esett. Mások a raktárakat fosztották ki. Voltak, akik bosszút álltak gazdáikon.

Kael azonban nem mozdult. Leült egy kőre. Figyelt. Kivárt.

Mert tudta… Aki fejvesztve menekül, azt hamar utolérik. Csak amikor leszállt az este, indult el. A kovácsműhelyben talált egy reszelőt.

Lassan, türelmesen kezdte el gyengíteni a láncát. Éjfél körül halk reccsenés hallatszott. A vas végre eltört. Kael hosszú idő után először emelte fel szabadon a kezét.

Nem kiáltott. Nem sírt. Csak mély levegőt vett. Majd lehajolt.

Felvette a földről a régi, kopott nyakláncot, amelyet huszonkét éve rejtegetett. A királyi medált. A rabszolgakereskedők soha nem találták meg. Egész életében a ruhája belső varrásába rejtette.

Most először ismét a nyakába akasztotta. Megérintette a kifakult címert. És halkan ezt mondta:

– Hazamegyek.

Nem bosszút esküdött. Nem fogadta meg, hogy elpusztítja Nocthart. Csak egyetlen célja volt. Látni még egyszer Zephyriát.

Látni azt az eget, amely alatt gyermekkorában szabadon futott. Miközben Nocthar utcáin tovább tombolt a polgárháború, Kael egy sötét sikátoron át elhagyta a várost. Nem tudta, hogy ugyanebben az időben, a Fekete Palota legmélyebb részén egy fiatal lány is elindult a trónterem felé. A lányt Noirának hívták.

Kael nem látta őt. Noira sem látta Kaelt. Sorsuk egyetlen éjszakára keresztezte egymást…anélkül, hogy bármelyikük tudott volna a másikról.

Mire a hajnal első sugarai megvilágították Nocthar fekete falait, két ember hagyta maga mögött a régi világot. Az egyik a Fekete Trón felé indult. A másik… Hazafelé.

A hegyi szél hűvösen fújt Kael arcába. Megállt egy magas sziklán. Előtte végre feltűntek Zephyria lebegő szigetei. Gyermekkorában óriásinak látta őket.

Most kisebbnek tűntek. Vagy talán ő változott meg. Huszonkét év telt el. Több időt élt Noctharban, mint a saját hazájában.

Sokáig csak állt némán. Majd elővette a régi királyi medált. A címer megkopott. A sólyom szárnyai alig látszottak.

Mégis ez volt az egyetlen tárgy, amely összekötötte a múltjával.

– Hazajöttem… – suttogta.

A főváros kapujánál két őr állította meg.

– Neved?

Kael egy pillanatra elhallgatott. Huszonkét éven át más néven élt. A hazugság már szinte természetes volt. Most azonban először nem kellett rejtőznie.

– Kael.

Az őr felnevetett.

– Az elveszett herceget is így hívták.

Kael csak bólintott.

– Tudom.

– Mindenki tudja.

– Én voltam az.

A két katona összenézett. Az egyikük már éppen elküldte volna, amikor Kael elővette a medált. Az idősebb őr arca elsápadt. Lassan kivette kezéből.

Alaposan megvizsgálta. A hátoldalán egy régi felirat állt. "Zephyria elsőszülött örököse." Az őr keze remegni kezdett.

– Ez… lehetetlen…

Kael nyugodtan felelte.

– Én sem hittem volna, hogy egyszer visszahozhatom.

Az őrök nem mertek dönteni. Azonnal futárt küldtek a palotába. Egy órával később a királyi tanács már összeült. Az öreg főkancellár kezében ott feküdt a medál.

A teremben síri csend uralkodott.

– Megvizsgáltuk.

– Valódi.

Az egyik nemes felcsattant.

– Ezt bárki elkészíthette!

Az öreg tanácsos megrázta a fejét.

– Nem.

– A belső pecsétet csak a királyi család ismerte.

Egy másik főúr lassan megszólalt.

– Ha ez igaz…

– …akkor a trón örököse él.

A Szelek Úrnője értetlenül figyelte a vitát. Nem értette. Miről beszélnek? Miféle örökösről?

Végül az idős tanácsos odalépett hozzá. Lassan letérdelt.

– Felség… van valami, amit egész életében nem mondtak el Önnek.

A fiatal királynő összevonta a szemöldökét.

– Miről beszél?

Az öreg mély levegőt vett.

– Önnek volt egy bátyja.

A teremben mindenki elhallgatott.

– Tízéves korában eltűnt.

– A király és a királyné évekig kerestette.

– Azt hitték, meghalt.

– Ön csak évekkel később született.

– A szülei úgy döntöttek, nem beszélnek róla. Nem akarták, hogy egy olyan testvér emléke árnyékolja be a gyermekkorát, akit elveszítettek.

A királynő hosszú ideig nem szólt. Szinte suttogva kérdezte:

– És most…?

Az öreg felemelte a medált.

– Valaki azt állítja… hogy ő Kael.

Kaelt közben a palota vendégszárnyában helyezték el. Nem bilincsben. Nem őrizetben. De nem is szabadon.

Az udvar még nem tudta, higgyen-e neki. Kael ezt megértette. Ha ő lett volna a helyükben… ő sem hitt volna egy huszonkét éve halottnak hitt hercegnek.

Az ablakhoz lépett. A kertet nézte. Minden ismerős volt. És mégis teljesen idegen.

A gondolatai egyre csak a családja körül forogtak. Hogy van az édesapja? Hogy van az édesanyja? Vajon hányszor keresték?

Vagy már régen lemondtak róla? Abban sem volt biztos, felismernék-e egymást ennyi év után. Éppen ezen töprengett, amikor halk kopogás hallatszott. Az ajtó kinyílt.

Egy királyi őr lépett be. Mélyen meghajolt.

– Uram… a királynő fogadni kívánja.

Kael meglepetten nézett rá.

– A királynő?

– Igen.

– És… a király?

Az őr arca hirtelen komorrá vált.

– Őfelsége… már nincs közöttünk.

Kael szíve hevesen megdobbant.

– Akkor a királyné…?

Az őr lehajtotta a fejét.

– Ő sem él. három évvel ezelőtt egy tragikus balesetben mindketten életüket vesztették.

Kael úgy érezte, mintha kicsúszott volna alóla a talaj. Huszonkét éven át azért küzdött, hogy egyszer még láthassa a szüleit. Most tudta meg… hogy már soha nem ölelheti át őket.

Néhány hosszú másodpercig nem tudott megszólalni. Végül halkan megkérdezte:

– Ki uralkodik most Zephyriában?

Az őr elmosolyodott.

– Őfelsége, a Szelek Úrnője.

Kael értetlenül nézett rá.

– A Szelek Úrnője…? Soha nem hallottam róla.

– Ő a király és a királyné leánya. három éve, tizenhét évesen lépett a trónra.

Kael teljesen megdermedt. Leánya. Ez azt jelentette… hogy van egy testvére.

Egy húga. Olyan testvér, akinek a létezéséről egész eddigi életében semmit sem tudott. Az őr csendesen megszólalt.

– Felség… a királynő már várja Önt.

Kael lehunyta a szemét. Most már nemcsak a hazájával akart találkozni. Hanem egy családtaggal is… akiről néhány perce még azt sem tudta, hogy létezik.

A királyi palota nagy tanácsterme csendes volt. A hosszú asztal mellett Zephyria legfontosabb nemesei és hadvezérei sorakoztak. Senki sem beszélt. Mindenki ugyanarra az emberre várt.

Kael lassan belépett a terembe. Egyszerű utazóruhát viselt. Nem volt rajta korona. Nem volt rajta hercegi köpeny.

Csak a nyakában függött a régi királyi medál. Ahogy végignézett a termen, tekintete megakadt a trónon ülő fiatal nőn. A Szelek Úrnőjén. Néhány pillanatig egyikük sem szólt.

Mindketten a másikat figyelték. A királynő törte meg a csendet.

– Ön valóban Kael?

Kael lassan bólintott.

– Igen.

– Én vagyok.

A tanácsteremben érezhető volt a feszültség. Mindenki azt várta, hogy a férfi most bejelenti igényét a koronára. Kael azonban egészen mást tett. Lassan odasétált a trón elé.

Majd fél térdre ereszkedett. Az egész terem döbbenten figyelte.

– Felség…

– Örülök, hogy Zephyriának van uralkodója.

A nemesek hitetlenkedve néztek egymásra. Ez nem így szerepelt a fejükben. A királynő zavartan felállt. Gyors léptekkel odament Kaelhez.

– Kérem… ne térdeljen le előttem.

Kael felnézett rá. A fiatal nő szemében nem gőgöt látott. Hanem könnyeket.

– Egész életemben azt hittem, egyetlen gyermek vagyok.

– Ma tudtam meg, hogy van egy bátyám.

– És most itt áll előttem.

Kael hangja rekedt volt.

– Én pedig néhány perce tudtam meg, hogy van egy húgom.

A királynő óvatosan megfogta Kael kezét. Hosszú másodpercekig egyikük sem szólt. Nem tudták, mit kellene mondani. Hogyan lehet ennyi elveszett évet néhány mondattal pótolni?

Lehet-e egyáltalán? Végül a királynő halkan megszólalt.

– Annyiszor elképzeltem, milyen lett volna, ha van egy testvérem.

Kael keserűen elmosolyodott. A csendet végül az egyik főnemes törte meg.

– Felség…

– Bocsásson meg, de van egy kérdés, amelyet nem kerülhetünk meg.

Minden tekintet rá szegeződött.

– Kael herceg Zephyria elsőszülött fia.

– A régi törvények szerint ő a korona jogos örököse.

A terem ismét elcsendesedett. A királynő lassan Kaelre nézett. Kael nyugodtan válaszolt.

– Nem ezért jöttem.

– Nem koronát keresve tértem haza.

– Csak az otthonomat akartam látni.

A tanács egyik tagja felállt.

– Lehet, hogy Ön nem akarja a koronát…

– De a törvény Önt nevezi meg uralkodónak.

Egy másik nemes azonnal tiltakozott.

– A Szelek Úrnője vezette át a birodalmat a Nagy Háborún!

– Ő bizonyított!

– A nép őt követi!

Erre egy harmadik főúr is felállt.

– És Kael herceg a király törvényes elsőszülött fia!

– A hagyományokat nem lehet félretenni!

Perceken belül az egész tanácsterem hangos vitába fulladt. A testvérek némán álltak egymás mellett. Kael lassan a húga felé fordult.

– Úgy látom…

– …hogy a legnehezebb csata nem Noctharban vár rám.

A Szelek Úrnője keserűen bólintott.

– Hanem itthon.

Aznap este Zephyria kettészakadt. Nem kardok miatt. Nem árulás miatt. Hanem egy kérdés miatt, amelyre senki sem tudta a választ.

Ki a méltóbb uralkodó? Az elsőszülött, akitől elrabolták az életét… vagy a fiatal királynő, aki néhány év alatt kivívta népe szeretetét és tiszteletét? A válasz nem volt egyszerű.

És éppen ezért… a vihar még csak most kezdett kialakulni.

Kael érkezésének híre egyetlen nap alatt bejárta egész Zephyriát. Először csak suttogások terjedtek. A piacokon. A fogadókban.

Az őrtornyokban.

– Állítólag visszatért az elveszett herceg.

– Lehetetlen. Huszonkét éve meghalt.

– A királyi tanács mégis fogadta.

– A medálja valódi volt.

Néhány nap alatt már mindenki erről beszélt. Az öregek sírva emlékeztek vissza arra a kisfiúra, aki gyakran megszökött a palotából, hogy velük együtt dolgozzon a földeken vagy a falusi gyerekekkel játsszon. A fiatalabb nemzedék azonban csak történetekből ismerte Kael nevét. Számukra egyetlen uralkodó létezett.

A Szelek Úrnője. A királyi tanács napokon át ülésezett. A viták egyre hevesebbé váltak. Az egyik oldalon a régi törvények álltak.

Az elsőszülött fiú örökli a koronát. Mindig is ez volt Zephyria rendje. A másik oldalon azonban ott állt a valóság. A Szelek Úrnője sikeresen megvédte a népét és néhány hónap alatt újjáépítette a háborúban megtépázott országot.

A nép szerette. Bízott benne. Nem azért, mert királyi vér folyt az ereiben. Hanem mert kiérdemelte a tiszteletüket.

Kael közben visszautasított minden meghívást. Nem vett részt a tanács ülésein. Nem jelent meg ünnepségeken. A palota egyik csendes szárnyában lakott, és hosszú órákon át sétált a kertekben.

Minden elvesztett évet próbált magában elrendezni. Egy délután a Szelek Úrnője csatlakozott hozzá. Néhány percig csendben sétáltak egymás mellett. Végül a királynő törte meg a csendet.

– Haragszol rám?

Kael meglepetten nézett rá.

– Miért haragudnék?

– Mert én ülök azon a trónon, amely valójában téged illetne.

Kael elmosolyodott.

– Te semmit sem vettél el tőlem.

– Amikor téged megkoronáztak, mindenki azt hitte, hogy én halott vagyok.

– Ha valakire haragudhatnék… csak azokra, akik elraboltak.

A királynő megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Akkor segíts nekem.

Kael megállt.

– Miben?

– Hogy együtt tartsuk egyben Zephyriát.

Kael bólintott.

– Ezért jöttem haza.

A testvérek azonban nem tudták… hogy a palota falain kívül már mások is terveket szőttek. A régi főnemesi családok egy része titkos gyűléseket tartott. Nem Kael miatt.

És nem is a királynő miatt. Hanem a saját hatalmuk miatt. Az egyik öreg herceg felállt a tanácsteremben.

– Ha Kael kerül trónra, hálás lesz nekünk.

Egy másik megrázta a fejét.

– Ha a királynő marad, akkor is szüksége lesz a támogatásunkra.

Egy harmadik férfi lassan megszólalt.

– A legjobb az lenne…

– …ha a testvérek egymás ellen fordulnának.

A teremben néma csend lett. Majd lassan mindenki bólintott. Nem azért, mert gyűlölték Kaelt. Nem azért, mert gyűlölték a Szelek Úrnőjét.

Hanem mert egy megosztott királyi családot sokkal könnyebb irányítani. És azon az estén… megszületett az első valódi összeesküvés Zephyria ellen. Miközben a testvérek a békét keresték…

valakik már azon dolgozotak, hogy kitörjön a polgárháború.

"Az igazi uralkodó nem azt kérdezi, mit nyerhet a koronával. Hanem azt, mit veszíthet miatta a népe." A következő napokban Zephyria nyugtalan volt. A főváros utcáin mindenki ugyanarról beszélt. Az elveszett hercegről.

Voltak, akik örültek a hazatérésének. Mások féltek attól, hogy újabb háború közeleg. A palotában azonban egészen más hangulat uralkodott. Kael és a Szelek Úrnője minden reggel együtt reggeliztek.

Együtt járták végig a palota termeit. A királynő megmutatta neki a szüleik portréit. Az új tanácstermet. A háború emlékművét.

A régi gyakorlóudvart. Kael csendesen hallgatta húga történeteit. Ő pedig mesélt Noctharról. Nem a borzalmakról.

Hanem arról, mit tanult. Hogyan gondolkodik a Sötétség Birodalma. Hogyan építkeznek. Hogyan készülnek egy hadjáratra.

A királynő döbbenten figyelte.

– Te többet tudsz Noctharról, mint bármelyik hadvezérem.

Kael keserűen elmosolyodott.

– Sajnos túl sok időm volt megtanulni.

Egy este a palota legmagasabb tornyában álltak. Onnan az egész birodalmat látni lehetett. A lebegő szigeteket. A szélmalmokat.

A távoli hegyeket. Hosszú ideig egyikük sem szólt. Végül Kael törte meg a csendet.

– Gyönyörű lett.

A királynő ránézett.

– Sokat kellett újjáépítenünk.

Kael lassan bólintott.

– Jó munkát végeztél.

A királynő elmosolyodott.

– Ezt bóknak veszem.

Kael is elmosolyodott. Ez volt az első őszinte mosolya a hazatérése óta. Néhány perc múlva a királynő komolyabb hangon megszólalt.

– Mondd meg őszintén…

– Ha most átadnám neked a koronát… elfogadnád?

Kael gondolkodás nélkül megrázta a fejét.

– Nem.

– Miért?

– Mert te vagy Zephyria királynője.

– Én huszonkét évig nem voltam itt.

– Nem ismerem ezt az országot úgy, mint te.

– Nem ismerem az embereket.

– Nem ismerem a problémáikat.

– Egy korona önmagában nem tesz uralkodóvá.

A királynő megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Akkor segíts mellettem uralkodni.

Kael elgondolkodott. Majd lassan bólintott.

– Ha elfogadsz tanácsadónak… örömmel.

– Ha testvérként számítasz rám… mindig melletted állok.

– De a trón nem kell.

A királynő ekkor előrelépett. Kinyújtotta a kezét.

– Esküdjünk meg valamire.

Kael megfogta a kezét.

– Mire?

– Hogy bármit is tesznek ellenünk…

– …nem fordulunk egymás ellen.

Kael habozás nélkül felelt.

– Megesküszöm.

– És ha egyszer választanom kellene a korona és a húgom között…

– …mindig téged választalak.

A királynő szemébe könnyek szöktek.

– Én is megesküszöm.

– Nem hagyom, hogy bárki szétszakítsa a családunkat.

A két testvér kezet fogott. Nem voltak tanúk. Nem voltak papok. Nem voltak nemesek.

Csak a szél hallotta az esküjüket. Ugyanebben az időben, a főváros egyik elhagyott palotájában, a legbefolyásosabb főnemesek titokban ismét összegyűltek. Az egyikük dühösen csapott az asztalra.

– Nem működik.

– Azt hittük, összevesznek.

– Ehelyett úgy viselkednek, mintha egész életükben együtt nőttek volna fel.

Egy másik férfi lassan felállt. Arcán hideg mosoly jelent meg.

– Akkor nem egymás ellen kell fordítanunk őket.

– Hanem a népet ellenük.

A teremben mindenki felé fordult.

– Mit értesz ez alatt?

A férfi az ablakhoz sétált. Lenézett a főváros fényeire.

– A népnek el kell hinnie, hogy Kael akarja a trónt…

– …még akkor is, ha ez nem igaz.

A szobában lassan mindenki elmosolyodott. Megszületett a következő terv. És ezzel… Zephyria történetének legveszélyesebb játszmája kezdetét vette.

Néhány nappal később Zephyria fővárosa ismét nyugodtnak tűnt. A piacok megteltek. A kovácsok dolgoztak. A gyermekek újra játszottak az utcákon.

Kívülről úgy látszott, mintha minden a régi lenne. Csakhogy a felszín alatt már megindult valami. Valami, amit senki sem vett észre. Az egyik éjszaka egy ismeretlen alak lopózott be a királyi levéltárba.

Nem aranyat keresett. Nem titkos térképeket. Hanem régi okleveleket. Királyi pecséteket.

Uralkodói aláírásokat. Egész éjjel dolgozott. Mire felkelt a nap, több levél is elkészült. Mindegyiken ugyanaz az aláírás szerepelt.

Kael. A levelek szerint az elveszett herceg titokban támogatást kért több nemesi családtól. Cserébe magas rangot és földeket ígért nekik, amint elfoglalja a trónt. Egyetlen levél sem volt valódi.

Mégis… tökéletesnek tűntek. Ugyanezen az éjszakán egy másik csoport is útnak indult. Ezúttal Aelia nevében.

A levelek azt állították, hogy a királynő parancsot adott néhány Kaelhez hű főnemes letartóztatására. Ezek sem voltak valódiak. De a királyi pecsét hibátlan másolata díszítette őket.

Aznap éjjel a királyi palota egyik régi tornyában egyetlen mécses égett. Az öreg férfi csendben ült az íróasztalánál. Előtte két levél feküdt. Az egyik Kael nevével.

A másik Aeliáéval. Mindkettő hamis volt. Lassan a tűzbe dobta őket. Elégedetten figyelte, ahogy a lángok felemésztik a bizonyítékokat.

Halkan megszólalt.

– Még mindig túl jól kijönnek egymással.

Az árnyékból egy csuklyás alak lépett elő.

– Mit parancsol, uram?

Az öreg lassan felállt. Ő volt Malachar. A királyi udvar legidősebb tanácsadója. Már Kael nagyapját is szolgálta.

Mindenki bölcs öregként tisztelte. Senki sem sejtette… hogy az elmúlt húsz év szinte minden nagy politikai döntésében ott volt a keze.

– A terv első része kudarcot vallott.

– Kael túl becsületes.

– Aelia túl okos.

– Egyikük sem akarja a koronát a másik rovására.

A csuklyás férfi megkérdezte:

– Akkor mi lesz a következő lépés?

Malachar lassan elmosolyodott.

– A nép szívét könnyebb megmérgezni, mint két testvérét.

Odalépett az ablakhoz. Lent a város fényei ragyogtak.

– Ha az emberek elhiszik, hogy polgárháború közeleg…

– …akkor maguk fogják elkezdeni.

Malachar terve lassan kezdett életre kelni. Nem küldött katonákat. Nem emelt fegyvert. Nem hirdetett háborút.

Mindössze néhány mondatot indított útjára. A piacon egy kereskedő azt suttogta:

– Hallottad? Kael hívei már a nyugati helyőrségeket is maguk mellé állították.

Egy fogadóban valaki egészen mást mesélt.

– Aelia hamarosan letartóztatja azokat a főurakat, akik az elveszett herceget támogatják.

Egyik történet sem volt igaz. Mégis napról napra többen hitték el őket. A királyi posták egyre több névtelen levelet foglaltak le. Voltak, amelyek Kaelt gyalázták.

Mások Aeliát nevezték bitorlónak. Mindegyik más kézírással készült. Mindegyik más történetet mesélt. De ugyanazt a célt szolgálta.

Megosztani a népet. Kael napjai nagy részét a városok járásával töltötte. Mindenhol ugyanazt mondta.

– Ne higgyetek azoknak, akik háborút ígérnek!

– Nem a húgom ellen jöttem haza.

– Azért jöttem, hogy újra otthon lehessek.

Az emberek tapsoltak. De amikor Kael továbbindult, a tömegben mindig akadt valaki, aki halkan odasúgta a mellette állónak:

– Persze… ezt most még könnyű mondani.

A kétely lassan gyökeret vert. Aelia sem maradt tétlen. Bejárta a keleti tartományokat. Minden faluban ugyanazzal a mondattal kezdte beszédét.

– Kael a bátyám.

És mindig a következővel fejezte be.

– Nem lesz háború közöttünk.

Az emberek hittek neki. Legalábbis a legtöbben. De estére újabb pletykák érkeztek. „Kael titokban sereget toboroz.”

„Aelia új adót vet ki azokra a városokra akik nem őt támogatják.” „A királyi tanács már kimondta, hogy polgárháború közeleg.” Senki sem tudta, honnan származnak ezek a hírek. Mégis gyorsabban terjedtek, mint az igazság.

Néhány nap múlva a királyi tanács ismét összeült. A főurak már nem egy asztalnál foglaltak helyet. Akik Kaelt támogatták, a terem bal oldalán ültek. Akik Aeliát, a jobb oldalon.

A két testvér ezt némán figyelte. Nem kellett kimondaniuk. Mindketten ugyanarra gondoltak. A megosztottság a tanácsban kezdődött és már a nép szívében él.

És ezt sem karddal, sem törvénnyel nem lehetett legyőzni.

Néhány nappal később bekövetkezett az első tragédia. Lord Eryon, aki nyíltan támogatta Kaelt, holtan feküdt saját kastélyában. A falon a vérével festve egyetlen mondat állt: „Zephyriának csak egy uralkodója lehet.” A városban azonnal elterjedt a hír.

– A királynő emberei voltak.

Mások azonban mást suttogtak.

– Nem… ez túl egyszerű lenne.

– Valaki azt akarja, hogy ezt higgyük.

Két nappal később újabb gyilkosság történt. Ezúttal Lady Serina vesztette életét. Ő Aelia egyik leghűségesebb tanácsadója volt. Mellette egy összegyűrt levél hevert.

Kael neve állt rajta. A kézírás tökéletes volt. A pecsét is. Csakhogy…

Kael soha nem írta azt a levelet. A királyi tanács rendkívüli ülést hívott össze. A nemesek egymást túlkiabálva követeltek igazságot.

– Ez már nyílt támadás!

– Valaki a királyi család nevében gyilkol!

– A tetteseket azonnal ki kell végezni!

Aelia felemelte a kezét. A terem elcsendesedett.

– Nem fogunk ítélkezni bizonyíték nélkül.

Erre az egyik főúr felugrott.

– Mennyi bizonyíték kell még, felség? Már halottaink vannak!

Kael ekkor előrelépett. Felvette az egyik levelet. Hosszan nézte. Majd lassan megszólalt.

– Ez nem az én írásom.

Az egyik nemes gúnyosan felnevetett.

– Természetesen ezt mondja.

Kael nyugodt maradt.

– Nem azért, mert tagadom.

– Hanem mert hibázott az, aki hamisította.

A teremben mindenki rá nézett. Kael az aláírásra mutatott.

– Gyermekkoromban balkezes voltam.

– Noctharban azonban jobb kézzel kellett megtanulnom írni, mert a bal csuklómat éveken át bilincs sértette.

– Az aláírás balkezes mozdulatokat utánoz.

– Én már régen nem így írok.

A nemesek elhallgattak. Aelia döbbenten nézett rá. Kael folytatta.

– Aki ezt készítette… ismerte a múltamat.

– De nem tudta, hogy huszonkét év alatt megváltoztam.

Az ülés végén a testvérek kettesben maradtak. Aelia csendesen megszólalt.

– Valaki nagyon veszélyes ellenfél lehet, aki közel áll a trónhoz.

Kael bólintott.

– Nem akarja, hogy meghaljunk.

Háborút akar.

– Azt akarja, hogy mi öljük meg egymást.

Aelia lassan kifújta a levegőt.

– Akkor mit tegyünk?

Kael az ablakhoz sétált. A fővárost nézte.

– Meg kell találnunk azt az embert…vagy embereket

– …aki jobban ismeri a királyi udvart, mint mi magunk.

Odakint a szél ismét felerősödött. Valahol a város mélyén pedig Malachar elégedetten mosolyodott el. Terve első része sikerrel járt. A bizalom ugyan még nem tört meg…

de már repedezni kezdett.

„A háború nem akkor kezdődik, amikor az első kard lesújt. Hanem amikor az emberek már nem hisznek egymásnak.” Lord Eryon és Lady Serina halála után Zephyria már nem volt ugyanaz. A főváros utcái nappal még zsúfoltak voltak. Éjszaka azonban bezárultak az ajtók.

Az emberek suttogva beszéltek. Már nem arról, hogy ki mond igazat. Hanem arról… ki lesz a következő.

Néhány nappal később az első lángok is felcsaptak. Nyugat-Zephyria egyik nemesi birtoka égett. Lord Eryon családjának kastélya percek alatt lángba borult. A szolgák közül sokan alig tudtak elmenekülni.

A falon fekete festékkel egyetlen mondat állt: „Zephyriának már van egy királynője.” Mielőtt bárki vizsgálódhatott volna, újabb hír érkezett. Keleten egy Aeliához hű főurat támadtak meg. A családját sikerült megmenteni.

A gabonaraktárakat azonban felgyújtották. Az elkövetők ugyanazt az üzenetet hagyták hátra. Csak a név változott. „A trónnak csak igaz örököse lehet, Kael.”

A hírek futótűzként terjedtek. A falvak lakói egymást kezdték gyanúsítani. Régi barátok vesztek össze. Családok szakadtak ketté.

A piactereken már nem kereskedtek. Vitáztak. Kiabáltak. Vádaskodtak.

Néhány helyen ökölharc tört ki. Máshol már kard is villant. A legnagyobb zavargás Windfall városában robbant ki. A Kaelt támogató polgárok összecsaptak azokkal, akik Aeliát tekintették egyetlen törvényes uralkodónak.

Kövek repültek. Kirakatok törtek be. Az utcákon pánik uralkodott. Amikor az első ember összeesett egy kardcsapástól…

mindenki ráébredt. Ez már nem egyszerű vita. A királyi palotában egyszerre érkeztek a futárok.

– Felség!

– Windfallban zavargások törtek ki!

Alig fejezte be, újabb katona rohant be.

– Graypeakben felgyújtották az őrtornyot!

Egy harmadik futár is megérkezett.

– Eastbridge faluban a lakosok egymásnak estek!

Aelia felállt.

– Indulunk.

Kael bólintott.

– Együtt.

A testvérek még aznap útnak indultak. Nem vittek hadsereget. Mindössze néhány testőrt. Nem harcolni akartak.

Hanem megállítani a vérontást. Windfall főterére érve döbbent csend fogadta őket. A két tábor egymással szemben állt. Kardokkal.

Botokkal. Égő fáklyákkal. Kael lassan előrelépett.

– Tegyétek le a fegyvereket!

Senki sem mozdult. Egy férfi dühösen felkiáltott.

– Miért?

– Hogy ők öljenek meg minket előbb?

Aelia is előrelépett.

– Senki sem akar háborút!

A tömegből egy asszony sírva kiáltott vissza.

– Akkor ki ölte meg Eryont?

Egy másik férfi azonnal közbevágott.

– És Serinát?

– Mondjátok meg végre, ki a gyilkos!

A két testvér némán állt. Erre a kérdésre még nekik sem volt válaszuk. Hosszú percek teltek el. Végül Kael lassan letette saját kardját a földre.

– Ha valaki vért akar…

– kezdje velem.

Aelia egyetlen szó nélkül mellé lépett. Ő is letette a fegyverét. A tömeg döbbenten figyelte őket. Egy idős katona lassan előrelépett.

Majd ő is letette a kardját. Utána még egy. Aztán még egy. Néhány perc múlva a főtéren már csak a földön fekvő fegyverek csillantak meg a napfényben.

Aznap nem tört ki újabb csata. De máshol igen. Az ország különböző pontjairól egész éjjel érkeztek a jelentések. Felgyújtott malmok.

Kirabolt raktárak. Eltűnt nemesek. Megtámadott kereskedőkaravánok. Minden támadás után ugyanaz történt.

Az egyik oldal a másikat hibáztatta. És senki sem vette észre… hogy valaki a háttérből elégedetten figyeli a káoszt. Aznap éjjel Malachar ismét ugyanabban a toronyban állt.

Mellette ott volt csuklyás embere.

– A nép már nem kérdez.

– Már csak vádol.

Az embere elmosolyodott.

– Hamarosan egymásnak esnek.

Malachar lassan megrázta a fejét.

– Nem.

– Még nem.

– Előbb a hadsereget is ketté kell szakítani.

Csak akkor lesz teljes a káosz. A torony ablakából lenézett a sötét városra. A távolban még mindig füst szállt fel az ég felé. Malachar elégedetten suttogta:

– Most már nincs visszaút.

Ugyanezen az éjszakán Kael és Aelia a palota erkélyén álltak. A távoli tüzek vörösre festették az eget. Hosszú ideig egyikük sem szólt. Végül Aelia törte meg a csendet.

– Ez már nem pletyka.

Kael lehunyta a szemét. Majd halkan válaszolt.

– Nem…

– Ez már a háború előszobája.

„Egy birodalom nem akkor omlik össze, amikor kívülről támadják meg. Hanem amikor saját fiai fordítanak kardot egymás ellen.” A Lángok Éjszakája után Zephyria már nem ismert nyugalmat. A királyi futárok éjjel-nappal úton voltak. Minden jelentés ugyanarról szólt.

Újabb összecsapások. Újabb halottak. Újabb bosszú. A nyugati határ egyik őrtornyában két őr vitába keveredett.

Az egyik Kael hűségére esküdött. A másik Aeliára. A vita lökdösődéssé fajult. Majd kardok villantak.

Mire a parancsnok közéjük ért… az egyik katona már holtan feküdt. Nem ellenség ölte meg. Hanem saját bajtársa.

A hír futótűzként terjedt. Más helyőrségekben is megjelent a bizalmatlanság. Az őrjáratok már nem egymás hátát védték. Egymást figyelték.

Mindenki attól félt… hogy a mellette álló katona másnak esküdött hűséget. A falvakban sem volt jobb a helyzet. Windridge lakói lezárták a hidat.

Nem engedték át a szomszéd település kereskedőit.

– A Kael-hívők nem jöhetnek át!

A kiabálás perceken belül kődobálásba torkollott. Mire a nap lenyugodott… a híd lángokban állt. A királyi tanács kétségbeesetten próbálta helyreállítani a rendet.

Aelia katonákat küldött a keleti tartományokba. Kael a nyugati városokat járta. Mindketten ugyanazt mondták.

– Nem egymás ellen harcolunk.

De már egyre kevesebben hittek nekik. Néhány nappal később újabb jelentés érkezett. A Sólyom-erőd helyőrsége megtagadta a parancsot. A katonák kijelentették, hogy csak Kael utasításait hajlandók követni.

Alig egy órával később egy másik erőd küldött üzenetet. Ők kizárólag Aeliának engedelmeskednek. Zephyria hadserege először történelme során kettészakadt. Kael azonnal a Sólyom-erődbe indult.

A katonák örömmel fogadták.

– Hercegem!

– Csak egy szavába kerül!

– Elhozzuk önnek a koronát!

Kael arca elsötétült. Lassan végignézett rajtuk.

– Tegyétek le a fegyvereiteket.

A katonák döbbenten néztek rá.

– De uram…

– Mi önért harcolunk!

Kael hangja keményebb lett.

– Nem.

– Magatokért harcolnátok.

– Az én nevemet csak ürügyként használjátok.

A főkapitány lehajtotta a fejét. Kael folytatta.

– Aki miattam emel kardot Aeliára…

– az ellenem is kardot emel.

A katonák némán letérdeltek. Ugyanebben az időben Aelia a keleti Fecske-erődben állt. Ott is ugyanaz fogadta.

– Felség!

– Adj parancsot!

– Leverjük Kael embereit!

Aelia lassan kihúzta kardját. A katonák megfeszültek. Majd mindenki megdöbbenésére… a királynő a kardját a földre fektette.

– Ez a kard nem a bátyám ellen készült.

– És aki rá akar támadni…

– az engem sem szolgál.

Aznap este Kael és Aelia ismét találkoztak. Mindketten fáradtak voltak. Arcukon ugyanaz az aggodalom tükröződött. Kael törte meg a csendet.

– Ez már túl szervezett.

Aelia bólintott.

– Ugyanaz történik mindenhol.

– Mintha valaki előre tudná…

– hol fog kialakulni a következő összecsapás.

Kael hosszasan hallgatott. Majd lassan megszólalt.

– A gyilkosságok.

– A hamis levelek.

– A pletykák.

– A felgyújtott birtokok.

– A katonák lázadása.

– Mindez nem történhetett véletlenül.

Aelia Kaelre nézett.

– Valaki irányítja.

Kael lassan bólintott.

– És az az ember…

– közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.

Odakint feltámadt a szél. A palota egyik sötét tornyában pedig Malachar az újabb jelentéseket olvasta. Arcán elégedett mosoly jelent meg.

– Még egy lépés…

– és már nem lesz birodalom, amit meg kellene osztani.

Csak romok. És azok fölött már könnyű uralkodni.

Kael egyre nyugtalanabb lett. Akármerre járt, ugyanaz fogadta. Az emberek olyan dolgokról beszéltek, amelyekről még nem is döntöttek. Egy este csendben megszólalt Aeliának.

– Ez nem lehet véletlen.

– Valaki a királyi tanácsból beszél.

Talán ő az aki a merényleteket is megszervezte. Ő az, aki háborút akar kirobbantani és minket egymás ellen fordítani Aelia bólintott.

– Én is erre gondoltam.

– De hogyan bizonyítsuk be?

Kael néhány pillanatig hallgatott. Majd halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Nem bizonyítani fogjuk.

– Hanem megvárjuk, hogy elárulja magát.

Másnap rendkívüli tanácsülést hívtak össze. A vita végén Kael és Aelia egyenként hívták félre a tanács tagjait. Mindenkinek ugyanazzal a mondattal kezdtek.

– Amit most hallasz, senki másnak nem mondhatod el.

De a folytatás mindig más volt. Az egyik főúr azt hallotta, hogy Kael három nap múlva a nyugati határra indul. Egy másik azt, hogy Aelia új törvényt készít elő. Malacharhoz érve Kael halkan megszólalt.

– Úgy döntöttünk, hogy egy hét múlva lemondunk a trónról.

– A birodalomnak új uralkodóra lesz szüksége.

Malachar meglepetést színlelt.

– Bölcs döntés.

– A nép hálás lesz érte.

Kael csak biccentett. Majd távozott. Másnap az egész főváros ugyanarról beszélt.

– Hallottad?

– A két testvér lemond!

– Hamarosan új királyt választanak!

Aelia lassan Kaelre nézett.

– Ezt senki más nem tudhatta.

Kael arca komorrá vált.

– De valaki mégis elmondta.

– Pontosan annak, akinek nem kellett volna.

Aznap este ismét összeült a királyi tanács. Malachar nyugodtan foglalta el a helyét. Mintha semmi sem történt volna. Kael felállt.

– Van köztünk valaki…

– …aki hónapok óta hazugságokkal mérgezi a birodalmat és titkos információkat szivárogtat ki.

Malachar felháborodást színlelt.

– Ez súlyos vád.

– Bizonyíték nélkül senkit sem lehet…

Kael félbeszakította.

– Nem bizonyíték nélkül.

– Csapdával.

A teremben néma csend lett. Aelia lassan végignézett a tanácstagokon.

– Tegnap mindenki más titkot hallott.

– Egyetlen ember hallotta azt, hogy lemondunk a trónról.

Kael Malacharra nézett.

– Ma pedig ezt suttogja az egész főváros.

Malachar arcáról először tűnt el a magabiztos mosoly. A tanács tagjai döbbenten fordultak felé. Senki sem szólt. A csend önmagában is ítélet volt.

Kael kezében ott feküdt a bizonyíték. A különböző tanácstagoknak átadott titkos üzenetek. Mindegyik más volt. Csak egyetlen ember hallotta azt a történetet…

amely másnap egész Zephyriában elterjedt. Malachar. Kael lassan felemelte a tekintetét.

– Véget ért.

A teremben minden szem az idős tanácsadóra szegeződött. Malachar azonban nem hátrált meg. Nyugodtan felállt. Ruháját megigazította.

Majd halkan megszólalt.

– Ügyes csapda volt.

– Valóban.

– De ettől még semmit sem bizonyítottatok.

Az egyik főúr felcsattant.

– Hazudsz!

– Te uszítottad egymás ellen az országot!

Malachar csak elmosolyodott.

– Nem.

– Én csak kimondtam azt…

– amit az emberek már régen gondoltak.

Aelia dühösen előrelépett.

– A gyilkosságok is a te műved voltak?

Malachar hallgatott. Mosolya azonban nem tűnt el. Ez a csend többet ért bármilyen vallomásnál. A királyi őrség parancsnoka előrelépett.

– Malachar!

– A királyi tanács nevében letartóztatom.

A katonák közelebb léptek. Ebben a pillanatban azonban… a tanácsterem egyik oszlopa mögül egy csuklyás férfi füstbombát dobott a terem közepére. Hatalmas robbanás rázta meg a termet.

Sűrű, fekete füst töltötte meg a tanácstermet. Kiáltások hallatszottak. Fém csapódott fémnek. Valaki kardot rántott.

– Védjétek a királynőt! – kiáltotta Kael.

Aelia testőrei azonnal körbezárták uralkodójukat. A füstből fekete köpenyes harcosok törtek elő. Malachar emberei voltak. Nem a győzelemért harcoltak.

Csak időt akartak nyerni. Kael kivonta kardját. Egyetlen csapással lefegyverzett egy támadót. Egy másikat a falnak taszított.

Aelia sem maradt tétlen. Harcmodora gyors és pontos volt. Egymás hátát fedezték. A káosz közepén néhány főúr is kardot rántott.

Nem a királyi család mellett. Hanem Malachar oldalán. Most derült ki… kik voltak a bábmester leghűségesebb követői.

A palota folyosóin is harc tört ki. A királyi őrség lassan visszaszorította az árulókat. Egyikük elesett. Másikukat elfogták.

Néhányan azonban áttörték a gyűrűt. Kael ekkor megpillantotta Malachart. Az öreg egy rejtett ajtó felé sietett.

– Állj!

Kael utána eredt. A folyosó végén egy szűk kőlépcső vezetett lefelé. Malachar még egyszer visszanézett. Arcán ugyanaz a nyugodt mosoly ült.

– Már túl késő, Kael.

– Nem én osztottam ketté Zephyriát.

– Én csak megmutattam…

– milyen könnyű volt.

Az öreg belépett az alagútba. A vasajtó hatalmas csattanással zárult be mögötte. Kael teljes erejéből nekirontott. De már késő volt.

A titkos alagút a városfalakon kívül ért véget. Mire a királyi őrség megtalálta a kijáratot… Malachar már eltűnt. Vele együtt eltűnt néhány hűséges embere.

Három áruló főúr. A hamis királyi pecsétek. És minden irat, amely újabb káoszt szíthatott volna. Csak néhány eldobott fekete köpeny maradt utánuk.

Aznap estére a palota ismét csendes lett. A legtöbb összeesküvőt elfogták. Másokat megöltek a harc során. De a vezérük megszökött.

Kael a palota erkélyén állt. Aelia mellé lépett.

– Elvesztettük.

Kael lassan megrázta a fejét.

– Nem.

– Csak még nem ért véget.

Messze nyugaton egy fekete köpenyes lovascsapat vágtatott az éjszakában. Az élén Malachar lovagolt. Nem nézett vissza. Már új terveken járt az esze.

Mert a bábmester tudta… hogy egyetlen szikra is elég ahhoz, hogy a már megrepedt birodalom ismét lángba boruljon.

Hónapok teltek el Kael hazatérése óta. A megosztottság napról napra mélyebb lett. A nyugati városok egyre többen Kaelt tekintették jogos uralkodójuknak. A keleti tartományok hűsége rendíthetetlenül kitartott Aelia mellett.

A királyi tanács minden ülése ugyanazzal végződött. Vitával. Vádaskodással. Fenyegetésekkel.

A két testvér azonban egyetlen alkalommal sem fordult egymás ellen. Mindketten tudták, hogy a valódi veszélyt nem egymás jelentik, hanem azok, akik háborút akarnak. Egy este Aelia titkos üzenetet küldött Kaelnek. Mindössze ennyi állt benne: „Találkozzunk ott, ahol apánk nyugszik.”

Másnap hajnalban Kael egyedül érkezett meg a királyi sírkertbe. Nem vitt magával testőrt. Nem hozott katonát. Néhány perccel később Aelia is megérkezett.

A két testvér csendben állt édesapjuk síremléke előtt. A szél lágyan mozgatta a körülöttük álló ezüstfenyők ágait. Hosszú ideig egyikük sem szólt. Végül Aelia törte meg a csendet.

– Amikor először találkoztunk… féltem.

Kael ránézett.

– Tudom.

– Én is.

Aelia halványan elmosolyodott.

– Azt hittem, elveszed tőlem a koronát.

– Ma már tudom, hogy soha nem akartad.

Kael lassan megrázta a fejét.

– Huszonkét évig csak arról álmodtam, hogy egyszer hazajutok.

– Nem egy koronáról álmodtam.

– Hanem az otthonomról.

Aelia lehajtotta a fejét.

– A nemesek nem fognak leállni.

Nem Malachar volt az egyetlen aki háborút akart kirobbantani.

– Ha nem most…

– akkor egy év múlva.

– Ha nem egy év múlva…

– akkor tíz év múlva.

– Mindig lesz valaki, aki egymás ellen akar fordítani minket.

Kael mélyet sóhajtott.

– Akkor olyan döntést kell hoznunk…

– …amit többé senki sem tud felhasználni ellenünk.

Aelia a sírkőre nézett.

– Apa mindig azt mondta…

– Egy uralkodó nem azt teszi, amit szeretne.

– Hanem azt, amire a népének szüksége van.

Kael bólintott.

– És most a népünknek békére van szüksége.

Aelia lassan Kael felé fordult.

– Ha a korona miatt egyszer vér folyik…

– egész életünkben ezért fogjuk hibáztatni magunkat.

Kael néhány pillanatig hallgatott. Majd csendesen kimondta:

– Akkor ne legyen egy korona.

Aelia tekintete találkozott a bátyjáéval. Nem volt szükség több szóra. Mindketten ugyanarra a következtetésre jutottak. Másnap ismét összeült a királyi tanács.

A főurak heves vitába kezdtek. Az egyik Kael trónra lépését követelte. A másik Aelia kizárólagos uralmát. A két testvér egyszerre állt fel.

A teremben csend lett. Aelia megszólalt.

– Meghoztuk a döntésünket.

Kael folytatta.

– Nem lesz polgárháború.

Az egyik főúr felkiáltott.

– Akkor ki lesz az uralkodó?

Kael Aeliára nézett. Majd újra a tanácsra.

– Mindketten.

Aelia folytatta.

– A mai naptól a Szél Birodalom békés megállapodással két önálló királysággá válik.

– Nyugat-Zephyriát Kael vezeti.

– Kelet-Zephyriát én vezetem.

A tanácsteremben döbbent csend uralkodott. Senki sem számított erre. Azok, akik háborút akartak, elveszítették legerősebb fegyverüket. A két testvér nem egymást választotta ellenfélnek.

Egymást választotta szövetségesnek. Néhány héttel később aláírták a Két Korona Egyezményét. Az egyezmény kimondta:

• Nyugat- és Kelet-Zephyria örök szövetségesei egymásnak.

• Egyik királyság sem támadhatja meg a másikat.

• Külső támadás esetén közös hadsereg védi mindkét országot.

• A két uralkodó és utódaik minden évben egyszer találkoznak, hogy közösen döntsenek a

Szél népét érintő legfontosabb ügyekben. Attól a naptól kezdve két királyság létezett. Két uralkodó. Két korona.

De a szél ugyanúgy fújt a hegyek fölött. Nem ismerte a határokat. Ahogyan a testvéri kötelék sem.

Évek teltek el Zephyria kettéválása óta. Nyugaton Kael uralkodott. Keleten Aelia viselte a koronát. A Két Korona Egyezménye békét teremtett közöttük, de a korábbi zavargások sebei még nem gyógyultak be teljesen.

Felégett birtokokat építettek újjá. Lerombolt hidakat emeltek újra. Az egykor egymás ellen forduló falvak lakói ismét kereskedni kezdtek. Zephyria lassan talpra állt.

Ekkor érkeztek meg a barbárok. Az ismert birodalmaktól messze nyugatra olyan földek terültek el, amelyeket egyetlen királyi térkép sem ábrázolt. A térképek szélén mindössze két szó állt: Ismeretlen Földek. Nem vezettek oda kereskedelmi utak.

Nem érkeztek onnan követek. Azok a felderítők, akik túl messzire merészkedtek, többé nem tértek vissza. Az emberek azt hitték, az Ismeretlen Földeken nincs más, csak végtelen pusztaság. Tévedtek.

Az első figyelmeztetés egyetlen sebesült lovas volt. Éjszaka érkezett a nyugati határ legkülső erődjéhez. Páncélja összetört. A hátából fekete tollú nyílvessző állt ki.

Alig tudott megmaradni a nyeregben. Az őrök lesegítették a lováról.

– Mi történt?

A férfi véres kezével megragadta az egyik katona karját.

– A határfal…

– Elesett.

Az őrök döbbenten néztek rá.

– Ki támadott meg benneteket?

A lovas nehezen vette a levegőt.

– Nem tudom.

– Ezrek vannak.

– Az Ismeretlen Földekről jöttek.

Ezután lehunyta a szemét. Többé nem szólalt meg.

A hír még aznap elérte Kael palotáját. A haditanács azonnal összeült. A nyugati főkapitány egy térképet terített az asztalra. Apró fekete kövekkel jelölte az elesett őrhelyeket.

Egyet. Kettőt. Majd egy harmadikat.

– Három határállomást pusztítottak el két nap alatt.

Kael a térképet figyelte.

– Mekkora seregről beszélünk?

– Legalább húszezer harcosról.

A teremben nyugtalan moraj futott végig. Nyugat-Zephyria teljes hadereje sem volt sokkal nagyobb.

– Kik vezetik őket? – kérdezte Kael.

– Nem tudjuk.

– Nem viselnek egyforma páncélt, de ugyanazt a jelet festik a pajzsaikra.

A főkapitány egy összegyűrt zászlódarabot helyezett az asztalra. Egy fehér koponya volt rajta, amelyet három fekete villám hasított ketté.

– Foglyot ejtettünk?

A főkapitány megrázta a fejét.

– Nem adják meg magukat.

– És foglyokat sem ejtenek.

A barbárok nem úgy harcoltak, mint az ismert birodalmak seregei. Nem álltak rendezett sorokba. Nem vártak parancsszóra. Ordítva rohantak előre, mintha nem ismernék a félelmet.

Csontokból és vasból készített páncélt viseltek. Hatalmas baltáikkal pajzsokat és embereket egyaránt kettéhasítottak. Mögöttük szarvakkal díszített harci szekerek dübörögtek. Amerre elhaladtak, falvak égtek.

A lakosok pedig kelet felé menekültek. Kael nem várta meg, amíg az ellenség eléri a fővárost. Összehívta Nyugat-Zephyria haderejét. A Sólyom-erőd katonái elsőként érkeztek meg.

Azok az emberek, akik évekkel korábban Kael nevében készek voltak Aelia ellen vonulni, most egy valódi ellenséggel néztek szembe. A főkapitány letérdelt Kael előtt.

– Ezúttal valóban érted harcolunk.

Kael megrázta a fejét.

– Nem értem.

Tekintete végigsiklott az összegyűlt katonákon.

– Az otthonunkért.

Kael követet küldött Aeliához. Nem segítséget követelt. Csupán egyetlen üzenetet küldött: „A nyugati kapu eleshet. Ha ez megtörténik, utánunk ti következtek.” Aelia még aznap válaszolt.

„A két korona külön uralkodik, de együtt védi Zephyriát.” A keleti seregek elindultak nyugat felé. A barbárok azonban gyorsabbak voltak. Kaelnek addig egyedül kellett feltartóztatnia őket.

A két hadsereg a Mennydörgés-mezején találkozott. Az ég már hajnalban sötét volt. Sűrű felhők gyülekeztek a hegyek felett. A szél egyre erősebben fújt.

A barbárok serege szinte az egész látóhatárt betöltötte. Kael katonái némán figyelték őket. Sokan életükben először láttak ekkora ellenséges haderőt. A barbár sereg előtt egy hatalmas termetű harcos lovagolt.

Testét állatbőr és fekete acél borította. Fején szarvakkal díszített sisakot viselt. Kezében akkora csatabárdot tartott, amelyet egy átlagos ember meg sem tudott volna emelni. Ő volt Varkhan, az Ismeretlen Földek hordáinak vezére.

Felemelte a fegyverét. A barbárok egyszerre üvöltöttek fel. A hangjuk még a közeledő mennydörgést is elnyomta. Kael végignézett a saját katonáin.

Látta rajtuk a félelmet. Nem hibáztatta őket. Ő is félt. De hosszú rabsága alatt megtanulta, hogy a bátorság nem a félelem hiánya.

Hanem az a pillanat, amikor valaki mégis előrelép. Kael kihúzta kardját.

– Mögöttünk vannak az otthonaink!

– A családjaink!

– Mindaz, amit a saját kezünkkel építettünk újjá!

A katonák felemelték a fejüket.

– Ha ma elesünk, nem áll többé semmi közöttük és Zephyria között!

Kael kardját az ellenség felé fordította.

– Ezért ma nem hátrálunk meg!

– Ma mi vagyunk a fal!

A barbárok megindultak. A föld beleremegett a lépteikbe. A zephyriai íjászok kilőtték első nyilaikat. Tucatnyi barbár zuhant a földre.

A többiek azonban tovább rohantak. A két sereg hatalmas robajjal ütközött össze. Pajzsok törtek szét. Kardok és balták csaptak egymásnak.

A rendezett zephyriai sorokat lassan hátrálásra kényszerítette a barbárok nyers ereje. Kael az első vonalban harcolt. Nem maradt a serege mögött. Ott volt, ahol a legnagyobb szükség volt rá.

Egy barbár baltáját a kardjával térítette el. Egy másikat a lováról taszított le. De minden elesett ellenség helyére kettő érkezett.

Délutánra a nyugati sereg majdnem teljesen visszaszorult. A balszárny összeomlott. A katonák egy része menekülni kezdett. A főkapitány Kaelhez vágtatott.

– Vissza kell vonulnunk!

– Ha itt maradunk, bekerítenek minket!

Kael körbenézett. A szél már olyan erővel tombolt, hogy alig lehetett hallani egymás hangját. Villámok cikáztak a fekete felhők között. A barbárok a domb lábánál gyülekeztek az utolsó rohamra.

Kael felnézett az égre. A vihar nyugatról közeledett. Egyenesen a barbárok háta mögül. Ekkor eszébe jutott valami.

Valami, amit még gyermekkorában tanított neki az apja. A szelet nem lehet megállítani. De meg lehet tanulni együtt mozogni vele. Kael hirtelen a főkapitányhoz fordult.

– Vonasd vissza a középső hadtestet!

– Uram, akkor áttörnek!

– Pontosan ezt akarom.

A főkapitány döbbenten nézett rá. Kael a domb mögött várakozó lovasság felé mutatott.

– Amikor megindulnak, nyissátok szét előttük a vonalat.

– Aztán minden lovas velem jön.

– Egyenesen a vezérük felé.

– Ez öngyilkosság.

Kael felült a lovára.

– Csak akkor, ha lassabbak vagyunk a viharnál.

A zephyriai középső hadtest hátrálni kezdett. Varkhan gyengeségnek hitte a mozdulatot. Felemelte a csatabárdját. A teljes barbár sereg megindult az üldözésükre.

Ekkor villám csapott a csatatér szélébe. A mennydörgés megrázta a mezőt. A vihar elérte őket. A szél port és esőt vágott a barbárok szemébe.

A szekereik elakadtak a felázott földben. Nyilaik irányt tévesztettek. A rendezetlen tömeg egyre szorosabban torlódott össze. Kael felemelte a kardját.

– Most!

A zephyriai sorok szétnyíltak. A domb mögül előtört a lovasság. Az orkán ereje hátulról hajtotta őket. A lovak patái alatt remegett a föld.

A villámok fényében úgy tűnt, mintha maga a vihar rohanna a barbárok felé. Kael állt a roham élén. A lovasság oldalról csapott le az összetorlódott hordára. A barbárok sorai szétszakadtak.

Kael egyenesen Varkhan felé vágtatott. A barbár vezér megfordította lovát, és két kézzel felemelte hatalmas csatabárdját. Fegyvere lesújtott. Kael az utolsó pillanatban félrehajolt.

A bárd átszakította a vállpáncélját, de nem érte el a testét. Kael kardja végigszántotta Varkhan mellvértjét. A két vezér lova elsodródott egymás mellett. Varkhan megfordult.

Újra támadott. Kael ezúttal nem hátrált. A bárdot kardjával félreütötte, majd teljes erejéből ellenfele oldalába döfte pengéjét. Varkhan felordított.

Megragadta Kael köpenyét, és lerántotta a lováról. Mindketten a sárba zuhantak. Varkhan elsőként állt fel. Felemelte a csatabárdját.

Kael fegyvere néhány lépésre feküdt tőle. A barbár vezér lesújtani készült. Ebben a pillanatban hatalmas villám csapott a közelükben egy elszáradt fába. A robbanás egy pillanatra elvakította Varkhant.

Kael a sárban fekvő kardjáért vetődött. Megfordult. És egyetlen mozdulattal Varkhan mellkasába döfte. A barbár vezér megtántorodott.

Kezéből kiesett a bárd. Kael közelebb lépett hozzá. Varkhan véres mosollyal nézett rá.

– A vihar…

– téged követ.

Ezután térdre rogyott. Majd arccal a földre zuhant.

Vezérük halálát látva a barbárok megtorpantak. A zephyriai katonák ekkor újult erővel támadtak. A középső hadtest ismét összezárta sorait. A lovasság újabb rohamot indított.

A barbárok fegyelme összeomlott. Egy részük tovább harcolt. Mások menekülni kezdtek az Ismeretlen Földek felé. Mire az éjszaka leszállt, a Mennydörgés-mezeje újra Zephyriáé volt.

A vihar lassan elvonult. A felhők között megjelent a lenyugvó nap fénye. Kael a domb tetején állt. Páncélja összetört.

Arcán vér és sár keveredett. Kardját alig bírta megtartani. Körülötte katonák százai gyűltek össze. Az egyik veterán előrelépett.

Az a katona volt, aki évekkel korábban a Sólyom-erődben Kaelnek akarta megszerezni a koronát. Most levette a sisakját. Majd letérdelt előtte.

– Hercegként tértél vissza közénk.

– Királyként vezettél minket.

– De ma valami mássá váltál.

Kael megrázta a fejét.

– Csak azt tettem, amit bármelyik uralkodónak meg kellett volna tennie.

A veterán felnézett rá.

– Nem.

– Ma a viharban vezettél minket.

– És a vihar engedelmeskedett neked.

Felemelte kardját.

– Éljen a Vihar Császára!

Először csak néhány katona ismételte meg.

– Éljen a Vihar Császára!

Aztán százak emelték magasba a fegyverüket. Végül az egész mező visszhangzott a kiáltástól.

– Éljen a Vihar Császára!

Kael nem kérte ezt a nevet. Nem koronázta meg önmagát császárrá. A címet azok adták neki, akik vele együtt álltak a Mennydörgés-mezején. Azok, akik látták, ahogy a biztos vereséget győzelemmé változtatta.

Azok, akik a villámok fényében követték a rohamát. Aelia serege másnap hajnalban érkezett meg. Már csak a csata nyomait találták. A felázott mezőt.

Az összetört harci szekereket. És a nyugati katonákat, akik újra meg újra ugyanazt a nevet kiáltották. Aelia a domb tetején találta meg a bátyját. Kael egyedül állt az elesettek felett.

– Hallottam, hogyan neveznek – mondta Aelia.

Kael fáradtan elmosolyodott.

– Remélem, nem gondolják komolyan.

Aelia mellé lépett.

– A nép ritkán ad olyan nevet, amelyet nem gondol komolyan.

Kael a nyugati horizont felé nézett. Az Ismeretlen Földek fölött még mindig sötét felhők gyülekeztek.

– Varkhan meghalt.

– De nem tudjuk, hányan vannak még odaát.

Aelia tekintete is elkomorult.

– Akkor ez nem a háború vége volt.

Kael lassan megrázta a fejét.

– Nem.

– Csak az első támadás.

Attól a naptól fogva Kaelt már nem csupán Nyugat-Zephyria királyaként ismerték. Az ismert világ nyugati kapujának védelmezője lett. Az az uralkodó, aki nem menekült el a túlerő elől. A férfi, aki egyenesen belovagolt a tomboló viharba…

és győzelemmel tért vissza belőle. Kael, a Vihar Császára.