Az Ismeretlen

Minden birodalomnak van egy könyve, amelyet a gyermekeinek olvas fel.

És van egy másik, amelyet elzárva tart.

A Hat Birodalom uralkodói mind ismerik a Tiltott Krónikákat. Pyrath tűzkirályai, Aquaris császárai, Terranor urai, Zephyria uralkodói, Solaria papkirályai és Nocthar sötét urai — mindannyian tudják, hol őrzik a tekercseket, és mindannyian tudják, mi áll bennük. Egyikük sem meri hangosan felolvasni.

Nem azért, mert hazugság.

Hanem azért, mert nem az.

Ami itt következik, az a hét tekercs története, végre a maga rendjében. Nem tekercsekre szabdalva, nem évezredek szerint elszórva, hanem úgy, ahogyan valójában megtörtént.

Mielőtt megszületett volna a Tűz első lángja, mielőtt a Víz először hullámzott volna, mielőtt a Föld megszilárdult, a Szél megszólalt, a Fény felragyogott és a Sötétség árnyékot vetett volna, létezett valami, amit a mai nyelv nem tud néven nevezni.

A krónikák Ősöknek hívják őket.

Nem volt testük. Nem volt koronájuk. Nem birtokoltak elemeket — hiszen az elemek még meg sem születtek. Mégis olyan hatalmuk volt, amelyet a mai világ elképzelni sem képes. Némelyikük világokat alkotott. Mások csillagokat gyújtottak. Voltak, akik puszta gondolattal mozdítottak meg hegyeket, amelyek még nem is álltak sehol.

Közöttük volt egy, akiről a többiek is halkabban beszéltek.

Neki neve volt.

Olyan név, amelynek kimondására a hegyek megremegtek, a tengerek elcsendesedtek, és maga az idő is megtorpant egy pillanatra, mint aki nem meri megzavarni.

Ma már senki sem tudja, hogyan hangzott.

Ma már csak egyetlen szó maradt utána.

Az Ismeretlen.

Az Ősök között nem volt háború. Nem azért, mert szerették egymást, hanem azért, mert nem volt miért harcolniuk. Ahol mindenki bármit megteremthet, ott semmi sem elvehető.

Aztán az Ismeretlen bejelentette, mit szándékozik alkotni.

Egy világot, amelyben élőlények laknak. És ezeknek az élőlényeknek szabad akaratot ad.

Az Ősök nem értették. Egyikük egyenesen ellenezte.

Akinek a nevét minden tekercsből kivésték. Csak a címe maradt fenn:

A Semmiség Királya.

Ő így szólt:

„A szabad akarat gyengeség. A rend csak akkor maradhat fenn, ha minden élőlény engedelmeskedik. Adj nekik életet, ha akarsz. De ne adj nekik választást. A választásból lázadás lesz, a lázadásból pusztulás, a pusztulásból pedig semmi.”

Az Ismeretlen sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit felelt:

„A szeretet, amelyet kikényszerítenek, nem szeretet.”

Ekkor tört ki az első és legnagyobb háború.

Nem voltak seregek. Nem voltak kardok. Nem voltak varázslatok — az elemek még nem léteztek, tehát varázslat sem létezhetett. Az Ősök gondolatokkal vívták a csatáikat.

Egyetlen összecsapásukból kontinensek születtek. Egyetlen kiáltásuktól tengerek emelkedtek fel a semmiből. A csillagok fénye kihunyt, majd újra lángra kapott. Az idő maga is megrepedt néhány helyen, és azok a repedések ma is ott vannak — a világ leggyorsabb folyói és leglassabb hegyei ott találkoznak.

Évezredek teltek el.

És a végén egyetlen győztes maradt.

Az Ismeretlen.

Mindenki azt várta, hogy megsemmisíti az ellenfelét. De nem tette. Nem irgalomból — bár az is volt benne —, hanem mert az Ősök nem pusztulhattak el. Ami sosem született meg, azt nem lehet megölni.

Ezért másképp döntött.

Bezárta.

Nem börtönbe. Hanem az Időn kívülre. Egy helyre, ahol nincs múlt, nincs jövő, nincs jelen. Csak örökkévaló csend.

Mielőtt a kapu bezárult volna, a Semmiség Királya visszanézett, és kimondta azt a mondatot, amely azóta is ott áll minden tiltott tekercs első lapján:

„Nem én leszek a végzeted. Az emberek lesznek. Ők fogják elfelejteni, ki vagy. Ők fogják gyűlölni egymást az ajándékaid miatt. És amikor már senki sem hisz benned — akkor én visszatérek.”

Az Ismeretlen nem válaszolt.

Csak becsukta a kaput.

A háború után csend maradt, és abban a csendben az Ismeretlen megépítette a világot.

Nem parancsszóra épült. Lassan készült, ahogyan az ember épít házat, amelyben lakni is akar. Ő maga járt a hegyek között, amíg a hegyek helyet találtak maguknak. Ő maga tanította folyni a vizet, mert az első víz nem tudta, merre kell mennie.

Aztán megteremtette a világ első népét.

És rögtön szembesült a nehézséggel, amelyet a Semmiség Királya megjósolt: a szabad akaratú lények tehetetlenek. Tudnak választani, de nincs mivel. Akarhatnak bármit, de nem tudnak semmit.

Ezért adott nekik ajándékot.

Hat gömböt emelt a magasba, és mindegyiket odaadta a világnak:

A Tűznek az erőt adta.

A Víznek az életet.

A Földnek az állhatatosságot.

A Szélnek a szabadságot.

A Fénynek a reményt.

A Sötétségnek a próbát.

Sokan hitték később, hogy a Hat Elem teremtette a világot.

Mind tévedtek. A Hat Elem nem teremtő volt, hanem az első ajándék.

És amikor szétosztotta őket, magának nem tartott meg semmit.

Ezért nincs eleme.

Nem uralja a tüzet, mert ő adta neki a lángot. Nem parancsol a víznek, mert ő tanította folyni. Nem mozgatja a szelet, mert az első lehelet tőle származik. Nem emeli a földet, mert az az ő lépései alatt született. Nem hordozza a fényt, mert abból formálta a nappalt. Nem rejti a sötétséget, mert abból alkotta az éjszakát.

Nincs eleme — ezért birtokolhatja mindet.

Ekkor tette meg az utolsó dolgot is, amit senki sem értett.

Lemondott a nevéről.

Mert aki valódi nevét birtokolja, az hatalmat szerez fölötte. Ő pedig szabad akaratot adott a világnak — és a szabad akarat mit sem ér, ha az egyik fél a másikat egyetlen szóval megkötheti. Ezért saját kezével kitörölte a nevét a világból.

Nem maradt kőbe vésve.

Nem maradt pergamenen.

Nem maradt emlékezetben.

Csak egyetlen szó maradt utána.

Az Ismeretlen.

A Hat Birodalom legöregebb könyvtárában van egy titkos terem.

Nem őrzi katona. Nem védi varázslat. Mégis, évezredek óta senki sem jutott el a végéig.

A terem közepén egyetlen trón áll. Nem aranyból. Nem kőből. Olyan anyagból, amely nem hasonlít semmire ezen a világon. Fölötte mindössze ennyi olvasható:

„Ne ülj ide.”

Sok uralkodó próbálkozott. A Tűz első királya. A Víz császárnője. A Föld óriáskirálya. A Szelek Mestere. A Fény papkirálya. A Sötétség első ura.

Egyikük még csak megérinteni sem tudta. Amint közelebb léptek, láthatatlan erő taszította vissza őket. Nem bántotta őket. Csak emlékeztette:

Ez nem az ő helyük.

A trón az Ismeretlené volt. És egyetlen napig ült rajta.

Azon a napon, amikor a világ első népe szabad akaratot kapott, felállt róla, és soha többé nem ült vissza. Mert aki trónon ül, az uralkodik azok fölött, akik alatta állnak — ő pedig nem uralkodni akart.

Azóta nem ül rajta senki.

Ugyanezen a napon készítette el a hat koronát is.

A legtöbben azt hiszik, a koronák az uralkodók erejének forrásai. A krónikák szerint azonban a koronák: bilincsek.

Mindegyik egyetlen feladatot lát el — korlátozza a viselője hatalmát. Mert ha egyetlen elem korlátok nélkül létezne, elpusztítaná a másik ötöt. A tűz mindent felégetne. A víz mindent elmosna. A sötétség mindent elnyelne, még önmagát is.

Ezért az Ismeretlen saját kezével kovácsolta őket. Nem azért, hogy erőt adjanak, hanem hogy megakadályozzák az elemek elszabadulását.

Amikor az első hat uralkodó a fejére tette a koronáját, így szólt hozzájuk:

„Viseljétek a koronátokat bölcsen. Az elemek nem a tiétek. Csak őrzői vagytok annak, amit rátok bíztam.”

Ez volt a Hat Korona Esküje.

Ám telt-múlt az idő. Az uralkodók elfelejtették. A népek már úgy beszéltek róluk, mint istenekről. Végül maguk a királyok is elhitték.

És azon a napon megszületett a gőg.

Az Ismeretlen ekkor még együtt járt a világ népével.

Nem uralkodott felettük. Nem követelt imádatot. Nem épített templomot magának. Tanított. Gyógyított. Vezette őket. Ha egy falu éhezett, ott volt. Ha egy gyermek elveszett, megtalálta.

Az emberek azonban idővel egyre többet akartak.

Nem elégedtek meg az elemek erejével. Az elemek korlátozottak voltak — a koronák gondoskodtak róla. Ők pedig már látták, hogy létezik valami korlátlan is.

Az Ismeretlen hatalmát kívánták.

Ekkor tizenkét bölcs összegyűlt egy síkságon, ahol nem nőtt fű, és titokban esküt tettek:

„Ha elvesszük a Teremtő erejét, mi magunk leszünk a világ urai.”

Éveken át készítették a tervüket. Amikor minden készen állt, csapdát állítottak neki.

Nem karddal. Nem varázslattal.

Hanem bizalommal.

Azt üzenték, hogy vitájuk támadt, amelyet csak ő oldhat meg, és kérték, jöjjön el egyedül. Az Ismeretlen eljött hozzájuk. Mosolyogva. Fegyvertelenül.

Mert hitt bennük.

És akkor elárulták.

Nem tudták megölni. Nem tudták megsebezni. Minden erejük lepergett róla, mint eső a kőről.

Ezért másképp döntöttek. Ha az erejét nem vehetik el, elveszik azt, ami az erejét jelentette a világ számára.

Ellopták tőle az emberek hitét.

A népeknek azt mondták:

„Nincs Teremtő. Csak a Hat Elem létezik.”

Az Ismeretlen ott állt közöttük, és hallgatta.

Bármit megtehetett volna. A tizenkét bölcsből tizenkét kupac hamu is lehetett volna, mielőtt a mondat végére érnek.

De nem tett semmit.

Megfordult, és elment.

Ez volt az első irgalom. Erről a krónikák keveset írnak, mert az írnokok maguk sem értették. Csak egyetlen sor maradt fenn róla, egy tekercs szélére firkantva, ismeretlen kéztől:

„Ő már egyszer megbocsátott az emberiségnek.”

Évszázadok teltek el. A történetek legendává váltak. A legendák mesévé. A mesék pedig feledésbe merültek. A tizenkét bölcs utódai lettek az első krónikások, és ők döntötték el, mi kerül a könyvekbe.

Csak néhány tiltott tekercs őrizte az igazságot.

A hat birodalom eközben felnőtt, meggazdagodott, és — ahogy az lenni szokott — háborúzni kezdett.

Először határvitákon. Aztán kereskedelmi útvonalakon. Aztán már csak megszokásból.

És egy napon, először a világ történetében, mind a hat sereg egyszerre vonult fel ugyanarra a síkságra. Ugyanarra a kopár síkságra, ahol egykor a tizenkét bölcs esküt tett.

A tekercs, amely leírja, mi történt ott, nem csatát ír le.

Nem háborút.

Csupán egyetlen beszélgetést.

A hat uralkodó seregei előtt állt. Velük szemben, a két hadrend között, egy egyszerű, szürke köpenyes vándor.

Nem volt koronája. Nem volt fegyvere. Nem ragyogott körülötte semmilyen elem.

A Tűz Ura szólalt meg először:

— Ki vagy te, hogy elénk állsz?

A vándor mosolygott.

— Senki.

A Víz Királynője kérdezte:

— Melyik birodalomból jöttél?

— Abból, amely még előttetek létezett.

A Sötétség Ura felemelte a kardját.

— Hazudsz.

A vándor csak ennyit válaszolt:

— Akkor sújts le.

A kard lesújtott. De mielőtt elérhette volna, porrá omlott.

Nem eltört. Nem pattant vissza. Egyszerűen megszűnt létezni — és vele együtt a penge emléke is, úgyhogy a kovács, aki készítette, nem értette, miért hiányzik egy hét az életéből.

A hat uralkodó térdre rogyott.

Nem azért, mert valaki kényszerítette őket. Hanem mert életükben először érezték, milyen egy náluk hatalmasabb lény jelenléte.

A vándor ekkor ezt mondta:

„Nem azért adtam nektek az elemeket, hogy uralkodjatok. Azért adtam őket, hogy megvédjétek egymást. Elfelejtettétek, kik vagytok. Ezért egyszer el fogjátok veszíteni mindet.”

Aztán megfordult, és elindult a síkságon át.

A hat sereg aznap hazament. Két emberöltőn át béke volt. A krónikákban ez az időszak úgy szerepel, mint „a nagy éhínség utáni fellendülés" — mert az igazi okot senki sem merte leírni.

Egyvalaki utánament.

Solaria uralkodója, akit akkor még csak a Fény papkirályának hívtak, és akit a világ később egyszerűen az Első Fénynek nevezett el.

Napokig követte a szürke köpenyes alakot, míg végül a titkos teremnél utolérte, ahová a vándor vezette.

Az Első Fény megkérdezte:

— Mondd el a neved.

Az Ismeretlen elmosolyodott.

— Ha tudnád a nevem, nem maradhatnál ember.

— Akkor legalább mondd meg, ki vagy.

Hosszú csend következett.

Majd így felelt:

„Én nem vagyok ennek a világnak a királya.”

Az Első Fény értetlenül nézett rá.

— Akkor kié ez a trón?

Az Ismeretlen a távolba nézett. A hangja először tűnt szomorúnak.

„Egykor az enyém volt. De azon a napon, amikor az emberek szabad akaratot kaptak, felálltam róla. Azóta nem ül rajta senki.”

Az Első Fény ekkor térdre ereszkedett. Nem félelemből. Hanem tiszteletből.

Az Ismeretlen pedig így szólt hozzá:

„Őrizd a Fényt. Mert eljön az idő, amikor még a fény is kételkedni fog önmagában.”

Majd eltűnt.

És az Első Fény életében először sírt.

Mert megértette azt, amit senki más nem tudott: az Ismeretlen nem azért maradt távol a világtól, mert nem törődött vele — hanem mert bízott benne, hogy egyszer megtanul nélküle is békében élni.

Attól a naptól kezdve az Első Fény nem halt meg.

A fény nem öregszik. Solaria papkirálya lett a világ egyetlen élő tanúja: uralkodók születtek és haltak meg körülötte, birodalmak emelkedtek fel és omlottak össze, ő pedig maradt, és őrizte a tekercseket, amelyeket mindenki más elégetett volna.

Az Ismeretlen tudta, hogy amit a síkságon mondott, előbb-utóbb valóra válik. Nem jóslat volt, hanem józan számítás: hat hatalom, amely istennek hiszi magát, egyszer óhatatlanul egymásnak esik.

Ezért nem fegyvert készített. Nem új elemet alkotott.

Hanem egy gyermeket.

„Nem azért született, hogy uralkodjon. Nem azért, hogy pusztítson. Hanem hogy egy napon eldöntse: érdemes-e még megmenteni ezt a világot.”

A Hetedik Örökös.

Az Ismeretlen saját erejéből formált egy lelket. Hat fénylő gömb emelkedett a magasba — a tűz lángja, a víz cseppje, a föld sziklája, a szél lehelete, a fény sugara és a sötétség árnya —, majd a hat gömb egyetlen csillaggá olvadt össze.

Abból született meg a gyermek.

Az első, akiben a Hat Elem egyszerre volt jelen, mégsem tartozott egyikhez sem.

És az apja rögtön tudta, mi a legnagyobb veszély rá nézve. Nem a háború. Nem a sötétség.

Az igazság.

Ha a Hat Birodalom megtudja, kicsoda, a gyermeket vagy istenként imádnák, vagy még aznap éjjel megölnék. Az egyik ugyanolyan halálos volt, mint a másik: egy gyermek, akit istennek neveltek, sosem tanul meg választani — márpedig ő éppen a választásra született.

Ezért elrejtette.

Nem palotába. Nem templomba.

Hanem a halandók közé, egészen le, a legaljára, ahol senki sem keres örököst.

Csak egy takarót hagyott mellette és egy levelet. Rajta egyetlen szó állt:

Noira.

Később egy újabb levelet is küldött neki, amelyből az évszázadok során csupán néhány sor maradt olvasható:

„…amikor eljön az idő…”

„…mondd el neki, ki az apja…”

„…és csak ő döntheti el…”

„…megmenti…”

„…vagy elengedi…”

De ezt a levelet soha senki nem adta át.

Mert az, akire bízta, meghalt, mielőtt a gyermek megtanult volna beszélni.

Nocthar talált rá először. A Sötétség Ura ekkor még nem tudta, kit talált.

Noira felnőtt anélkül, hogy tudta volna, honnan jött. Nem tudta, miért nem hagy nyomot rajta a penge. Nem tudta, miért nem fog rajta a fagy, a láng, a méreg. Nem tudta, miért néznek rá úgy az öreg papok, mintha egy régi rémálmot ismernének fel benne.

Csak azt tudta, hogy egyedül van, és hogy a világ, amelybe került, hideg.

Így lett a Teremtő lányából a Fekete Trón örököse.

A tiltott tekercsek egy másik titkot is őriznek: hét pecsét zárja el az Ismeretlen valódi hatalmát.

Hatot a Hat Birodalom őriz.

A hat uralkodó azt hiszi, kincseket őriz. Ereklyéket. Hatalmi jelvényeket.

Valójában mindegyikük a saját koronáját őrzi — mert a korona és a pecsét ugyanaz a tárgy. Ami korlátozza az elemet, az egyben zárja azt is, akitől az elem származik. Ez az egyetlen dolog, amit az Ismeretlen valaha elrejtett a világ elől: hogy amikor bilincset kovácsolt az elemeknek, ugyanazzal a mozdulattal magára is bilincset tett.

Így volt igazságos.

De a hetediket senki sem találta meg.

A prófécia ezt mondja róla:

„Ha mind a hét pecsét egyszerre törik meg, nem az Ismeretlen szabadul ki — hanem a világ szabadul meg a saját korlátaitól.”

Ugyanezekben a tekercsekben szerepel egy korona is, amelyet soha senki nem látott.

A Hetedik Korona.

Nem ragyog. Nincsenek rajta drágakövek. Nincs rajta elemjel.

Aki viseli, nem lesz a legerősebb. Hanem többé nem lesz szüksége erőre — mert maga a világ engedelmeskedik neki.

A hetedik tekercs utolsó lapján egyetlen rajz látható. Hat ismerős elemjel, és közöttük egy hetedik.

Nem tűz. Nem víz. Nem föld. Nem szél. Nem fény. Nem sötétség.

Egy tökéletes, üres kör.

Alatta mindössze ennyi áll:

„Ha a Hetedik Jel valaha megjelenik egy halandón, a világ sorsa ismét választás elé kerül.”

A krónikák szerint hat jel előzi meg az Ismeretlen visszatérését.

Az Első Fény két évezreden át várta őket. És aztán néhány évtized alatt mind a hat megérkezett.

Az első jel. A Hat Birodalom először fordul egymás ellen a teljes erejével.

A második jel. Megjelent egy lény, akinek az eredetét senki sem értette. Nem volt eleme, mégis mind a hatot hordozta.

A harmadik jel. A legendás lények engedetlenné váltak az uraikkal szemben. A sárkányok nem szálltak fel. A mélység szörnyei nem jöttek elő a hívásra. Zephyria viharai válogatás nélkül csaptak le a saját városaira is.

A negyedik jel. Az elemek ereje meggyengült. A legerősebb varázslatok is halványabbá váltak, mint az emlékezetben. Pyrath tűzmágusai azt hitték, ők öregedtek meg. Aztán megtudták, hogy Aquarisban ugyanez történik.

Az ötödik jel. A Holtak Sírja megnyílt. Azok is visszatértek, akiknek soha nem lett volna szabad — és Nocthar seregei örömmel fogadták őket, mert nem ismerték fel, mit jelent, ha a halál is engedetlenné válik.

A hatodik jel. Az ég egyszerre lett nappal és éjszaka. A Nap és a Hold együtt ragyogott, és a világ minden pontján ugyanaz az árnyék vetült ugyanabba az irányba.

Az Első Fény ekkor tudta, hogy elfogyott az idő.

És akkor, Solaria összeomló csarnokában, meglátta Noirát.

Egyetlen pillantás elég volt. Kétezer év után azonnal felismerte azt a tekintetet.

Térdre ereszkedett előtte.

Noira értetlenül nézett rá.

— Miért hajolsz meg előttem?

Az Első Fény lehunyta a szemét.

— Nem előtted. Hanem Annak az emléke előtt, aki egykor megteremtette ezt a világot.

Noira nem szólt semmit.

Csak lassan kinyitotta a bal tenyerét — és a bőrén, ahol addig soha semmi nem volt, ott állt egy halvány, tökéletes, üres kör.

Aznap éjjel megrepedt mind a hat korona.

Nem törtek el. Csak megrepedtek, egyszerre, egyetlen halk reccsenéssel, amelyet mind a hat uralkodó a saját fejében hallott, ezer mérföldnyire egymástól.

És egyszerre kihunyt a Hat Elem lángja.

A tüzek kialudtak Pyrath-ban. A vizek megálltak Aquarisban. Terranor hegyei megremegtek, majd elcsendesedtek. Zephyriában megszűnt a szél — ez volt az első teljes szélcsend a világ történetében. Solaria elsötétült. És Nocthar sötétsége, amely mindig a legmélyebb volt, hirtelen üresnek érződött, mint egy szoba, amelyből kivittek valamit.

A hat uralkodó, akik előző nap még egymás pusztítására esküdtek, egyetlen éjszaka alatt ugyanarra a helyre indult.

Nem tudták, hová mennek, nem tudták, miért, csak úgy érezték, hogy menniük kell.

A kopár síkságra.

Ahol egykor tizenkét bölcs esküt tett. Ahol egy szürke köpenyes vándor kardot omlasztott porrá. Ahol a világ már kétszer elárulta ugyanazt a valakit.

Hajnalban érkeztek meg mind a hatan.

Hamukirály, Pyrath ura, akinek a koronája hamuvá vált a fején.

A Mélység Császára, akinek a tengerei nem engedelmeskedtek többé.

A Hegyek Királya, aki gyalog jött, mert a földje nem hordozta.

A Szelek Úrnője, aki életében először kényszerült lóra ülni.

A Sötétség Ura, aki visszatért a halálból.

És az Első Fény, aki tudta, mi következik, és mégis eljött.

A síkság közepén ott állt egy egyszerű, szürke köpenyes alak.

Nem volt koronája. Nem volt fegyvere. Nem ragyogott körülötte semmilyen elem.

És a hat uralkodó, akik egész életükben isteneknek hitték magukat, most először nem mertek megszólalni.

Az Ismeretlen nem kérdezte meg, melyik elemhez tartoznak. Nem kérdezte meg, melyik birodalom ura melyikük.

Csak egyetlen kérdést tett fel:

„Mire használtátok azt az erőt, amelyet rátok bíztam?”

Senki nem válaszolt.

Hamukirály kinyitotta a száját, aztán becsukta. A Mélység Császára a földet nézte. A Szelek Úrnője elkezdett egy mondatot arról, hogy a semlegesség is döntés — majd félbehagyta, mert ő maga sem hitte el.

A Sötétség Ura volt az egyetlen, aki felnézett.

— Azt tettük, amit adtál. Erőt adtál. Az erő uralkodik. Ha ezt nem akartad, rossz ajándékot választottál.

Az Ismeretlen bólintott.

— Ez az első igaz mondat, amit ma hallottam.

Aztán a hat uralkodó mögé nézett.

Mert valaki még jött a síkságon.

Noira egyedül lépett közéjük.

Tizennégy évesen kapott trónt, és most, felnőttként, először állt olyasvalaki előtt, akitől félnie kellett volna. Nem félt. Nem is haragudott. Végigment a hat térdelő uralkodó között, és megállt az apja előtt.

Sokáig nézték egymást.

Aztán Noira megszólalt:

— Tudom, ki vagy.

— Tudom, hogy tudod.

— Sokáig nem tudtam, hogy ki vagyok.

— Igen — mondta az Ismeretlen. — És ezért nem kérek bocsánatot, mert nem volt jobb megoldás. Csak elmondom, miért.

És elmondta. Az Ősöket. A Semmiség Királyát és a kaput. A hat ajándékot. A nevet, amelyet kitörölt. A trónt, amelyről felállt. A tizenkét bölcset, akik bizalommal állítottak neki csapdát. A gyermeket, akit nem fegyvernek szánt.

— Azért születtél, hogy eldöntsd, érdemes-e még megmenteni ezt a világot — mondta végül. — Nem azért, mert én nem tudom eldönteni. Hanem mert nekem nincs jogom hozzá. Én kívülről jöttem. Te bennük nőttél fel. Te tudod, milyen éhesnek lenni, és milyen, amikor valaki megoszt veled valamit, pedig neki sem jutna. Én ezt sosem éltem át.

Noira körülnézett. A hat uralkodó még mindig térdelt. A koronáik megrepedve.

— Ha azt mondom, hogy nem érdemes?

— Akkor elengedem — felelte az apja csendesen. — Nem pusztítom el. Csak visszaveszem az ajándékot, és a világ megmarad annak, ami az elemek előtt volt. Csendnek.

— És ha azt mondom, hogy érdemes?

— Akkor megmondom, mi az ára — mondta az Ismeretlen. — Mert van ára.

Noira várt.

— Az ár én vagyok — folytatta. — Amíg én őrzöm ezt a világot, ők sosem nőnek fel. Mindig lesz valaki, aki majd rendet tesz helyettük. Mindig lesz kire várni. Ha azt akarod, hogy megmaradjon, akkor nekem el kell mennem — és a hat korona bilincsét is le kell venni róluk, mert a bilincs is az én kezem nyoma. Onnantól semmi sem védi őket önmaguktól. Csak ők egymást.

— Ez a hetedik pecsét — mondta Noira.

— Ez a hetedik pecsét. Nem tárgy. Egy döntés, amelyet még senki nem hozott meg.

Noira lassan kinyitotta a bal tenyerét. Az üres kör most már tisztán világított.

Azután kimondta az ítéletet.

— Érdemes megmenteni. De nem így.

Az apja bólintott, mintha erre számított volna.

Noira ekkor a hat térdelő uralkodóhoz fordult, és a repedt koronákhoz nyúlt.

Egyenként vette le őket. És ahogy leemelte, mindegyik porrá vált a kezében — ugyanúgy, ahogy egykor a Sötétség Urának kardja. Nem törtek el. Egyszerűen megszűntek létezni.

És abban a pillanatban a Hat Elem lángja újra fellobbant.

De másképp.

Nem az uralkodókban. Hanem mindenkiben. A tűz visszatért Pyrath minden kohójába, de a királyi palota tüzei nem lettek fényesebbek a kovácsokénál. A víz újra folyt Aquarisban, de a császár nem parancsolhatott neki jobban, mint a halász. A szél szabad lett — először szó szerint is.

A Hetedik Korona nem került senki fejére.

Noira nem vette fel. Mert aki felteszi, annak a világ engedelmeskedik — és éppen ezt akarták elkerülni.

Az Ismeretlen elment.

Nem robbanással, nem villámlással. Egyszerűen elindult a síkságon át, ugyanabba az irányba, mint kétezer évvel korábban, és a hat uralkodó addig nézte, amíg el nem tűnt.

Aztán felálltak. Korona nélkül, elem-fölény nélkül, először egyenlőként.

És először kellett megbeszélniük valamit.

A hetedik tekercs utolsó sora évszázadokon át rettegéssel töltötte el a Hat Birodalom uralkodóit:

„Nem akkor kell félni, amikor az Ismeretlen megérkezik. Hanem amikor végre úgy dönt, hogy többé nem védi meg a világot.”

Ma már tudjuk, hogy ez nem fenyegetés volt.

Hanem az egyetlen ajándék, amelyet még nem adott oda.

Két dolog azonban megmaradt.

Az egyik: Noira. Aki ott van, ahol a legnagyobb szükség lenne valakire, aki eldöntheti, mi az igazságos — és a legtöbbször nem dönt semmiről, mert azt akarja, hogy maguk oldják meg. Az Első Fény szerint pontosan úgy csinálja, ahogy az apja.

A másik: egy kapu, az Időn kívül, amely mögött nincs múlt, nincs jövő, nincs jelen. Csak örökkévaló csend, és benne valaki, aki egyetlen mondatot mondott a bezárása előtt.

„És amikor már senki sem hisz benned — akkor én visszatérek.”

A Hat Birodalomban ma már senki sem hisz az Ismeretlenben.

Nem azért, mert elfelejtették.

Hanem mert most először nincs rá szükségük.

— A Tiltott Krónikák vége