Legend of the Six Elements

Az idők kezdetén nem léteztek birodalmak. Nem voltak királyok, nem voltak határok, és nem volt háború. Csak egyetlen világ létezett, amelyet a Hat Elem ereje tartott egyensúlyban.

A hegyek a Földből emelkedtek ki, a tengerek a Vízből születtek, a vulkánok a Tűz erejéből izzottak. A szelek bejárták az eget, a Fény nappalt adott, a Sötétség pedig elhozta az éjszakát. A hat elem nem egymás ellensége volt — egymás nélkül egyik sem létezhetett volna. Nincsen fény árnyék nélkül, és nincsen élet halál nélkül.

Évszázadok múltán az elemek kiválasztották első őrzőiket. Nem azért, hogy uralkodjanak, hanem hogy vigyázzanak az egyensúlyra. Ők lettek az első királyok, és ők alapították meg a Hat Birodalmat. Távozásuk előtt azonban egyetlen figyelmeztetést hagytak utódaikra:

„Amíg a hat elem egyensúlyban él, a világ fennmarad. De ha a kapzsiság felülkerekedik, testvér testvér ellen fordul, és a világot olyan háború emészti fel, amilyet még az elemek sem láttak.”

Sok ezer éven át minden király ismerte ezt a figyelmeztetést. De mire a Sötétség Ura trónra lépett, már senki sem hitt benne.

A világot ekkoriban hat hatalmas birodalom őrizte.

Pyrath, a Tűz Birodalma a lávafolyók és vulkánok földje volt, ahol a legerősebb harcosok éltek — olyanok, akik szerint csak az erő teremthet igazi békét. Aquaris, a Víz Birodalma a végtelen tengerek, jégmezők és ősi tavak hazája; népe türelmes volt, de ha kellett, elsöprő erejű. Terranor, a Föld Birodalma a hegyek, barlangok és ősi erdők királysága volt, ahol a lakók rendíthetetlenül álltak, és szinte lehetetlen volt áttörni a védelmüket. Zephyria, a Szél Birodalma lebegő szigetek, örök viharok és hatalmas madarak otthona volt; harcosai gyorsak és kiszámíthatatlanok. Solaria, a Fény Birodalma aranyvárosok és ragyogó templomok földje volt, ahol a fény harcosai a reményt és az igazságot képviselték. Végül Nocthar, a Sötétség Birodalma a ködös erdők, elhagyott várak és a holtak földje volt — a sötétség itt sosem pusztán gonoszságot jelentett, hanem az élet és a halál egyensúlyának őrzését.

A birodalmak között évezredeken át fennmaradt a béke. Bár időnként voltak határviták és kisebb összecsapások, az Őselemek egyensúlya megakadályozta, hogy a világot teljes háború eméssze fel. A Fény és a Víz különösen szoros szövetséget ápolt: évszázadokon át segítették egymást, kereskedtek, együtt védték határaikat, és vezetőik között mély barátság szövődött. A Tűz és a Víz ezzel szemben ősi ellenség volt, kettejük között folyton fellángolt a viszály. A Föld és a Szél békés népként élt, a Fény a remény

és a segítség megtestesítője volt — a Sötétség pedig lassan az egyeduralomra tört.

A béke azonban törékeny volt. Elég volt egyetlen uralkodó, aki nem hitt benne.

Nocthar trónján a Sötétség Ura ült. Zseniális hadvezér és páratlan manipulátor volt, aki meggyőződéssel hitte, hogy a világot nem az egyensúly, hanem egyetlen akarat tarthatja rendben — az övé.

Kevesen tudták, hogy valaha ő is ugyanúgy hitt a békében, mint a többi uralkodó. Nocthar földje egykor a legszegényebb és legkisebb királyság volt. Míg a világ a Föld gazdag hegyeit, a Víz végtelen tengereit és a Tűz vulkánjait csodálta, a Sötétség népétől mindenki csak félt. Követeit kigúnyolták, kereskedőit kifosztották, határait újra és újra megsértették. Gyermekként tanulta meg a legkeményebb leckét: a félelem erősebb, mint a tisztelet.

Akkor fogadta meg, hogy egyszer olyan hatalmat szerez, amelyet senki sem kérdőjelezhet meg. Évtizedeken át kutatta a tiltott mágiát — a halál, a lelkek és az ősi ereklyék titkait —, miközben a többi uralkodó egymással civakodott. Végül rábukkant arra, amit keresett: az Őselemek Magjának ősi próféciájára.

A legenda szerint a Mag hat részre tört az idők kezdetén, és minden birodalom egy-egy darabot őrzött. Amíg ezek külön voltak, egyetlen elem sem kerekedhetett a másik fölé. De ha valaki újra egyesítené őket, nem csupán a világ ura lenne — maga válna az Őselemek Urává. A legtöbben őrült mesének tartották. Ő azonban hitt benne.

Tudta viszont, hogy egyedül nem győzhet. Ezért hosszú éveken át titokban építette haderejét, majd szövetséget ajánlott a Tűz és a Szél Birodalmának. A Tűz uralkodója dicsőséget és új területeket remélt; a Szél úrnője úgy vélte, a szövetséggel megóvhatja népét egy későbbi támadástól. A Sötétség Ura mosolygott, esküt tett, barátságot ígért — pedig már akkor eldöntötte, hogy ha eljön az idő, saját szövetségeseit is elpusztítja.

Így született meg a Sötét Szövetség.

Első célpontjuk a Víz Birodalma lett. A Sötétség Ura azt hitte, Aquaris a leggyengébb, gyorsan elbukik, és ezzel megnyílik előtte az út a világ meghódítására.

Tévedett.

Amikor Aquaris városait ostrom alá vették, a Fény Birodalma habozás nélkül régi szövetségese segítségére sietett. Az Első Fényt tanácsadói figyelmeztették: ha Solaria belép a háborúba, maga is célponttá válik. Ő csak ennyit felelt: „Ha a fény csak addig világít, amíg biztonságban van, akkor sosem volt valódi fény.” Seregei együtt harcoltak

a víz népével, és a Mélység Császára személyesen fogadta őt. Akkor született meg a mondat, amely örökre összekötötte a két birodalmat: „A tenger emlékszik arra, aki a legnagyobb viharban sem hagyta magára.”

Nem sokkal később a Föld Birodalma is a védőkhöz csatlakozott, hatalmas erődjeivel és rendíthetetlen harcosaival. A hegyek népe bevehetetlen falat emelt a hódítók elé, és a villámháborúnak szánt hadjáratból hosszú, kegyetlen konfliktus lett.

Évek teltek el. Városok pusztultak el, erdők égtek le, folyók színeződtek vörösre a vértől. És a háború legnagyobb árát a Tűz Birodalma fizette meg. Bár Pyrath harcosai minden fronton bátran küzdöttek, seregeik megtizedelődtek, városaik romokban hevertek.

A Sötétség Ura pontosan erre várt.

Mielőtt a világ Hamukirályként ismerte volna, egyszerűen Arennek hívták. A Vörös Vulkán lábánál született, és már gyermekként is vakmerő volt: míg a többi herceg a vár udvarán vívott, ő a katonákkal járta a lávamezőket, és ugyanazt az ételt ette, mint a közkatonák. Apja gyakran mondta neki: „Egy királyt nem a koronája tesz naggyá, hanem azok, akik hajlandók követni.” Aren ezt soha nem felejtette el. Trónra lépve nem aranypalotát épített, hanem megerősítette Pyrath városait, és seregei élén maga vezette csatába harcosait.

A Sötétség Ura ajánlatát sokáig fontolgatta. Nem bízott Nocthar urában, de attól tartott, ha kimarad a háborúból, előbb-utóbb a Tűz Birodalma lesz a következő célpont. Ezért végül elfogadta a szövetséget. Élete legnagyobb hibája volt.

Amikor Pyrath seregei már alig tudták megvédeni saját határaikat, egy hajnalon eljött az árulás. Figyelmeztetés nélkül indult meg a Sötétség hadserege egykori szövetségese ellen. Azok a katonák, akik tegnap még egymás oldalán harcoltak, másnap már egymásra emeltek fegyvert. A Sötétség Ura ekkor fedte fel valódi tervét:

„Nem szövetségeseket kerestem… csak olyanokat, akik elvégzik helyettem a háborút. A világon egyetlen birodalom maradhat: az enyém.”

Pyrath lángba borult. A végső ütközetben Aren majdnem meghalt; a legenda szerint napokon át feküdt egy összeomlott vulkán mélyén, miközben körülötte minden lángolt. Amikor végül előbújt a hamvak közül, páncélja megolvadt, köpenye elégett, arca pedig örökre eltorzult. Attól a naptól kezdve senki sem szólította Arennek — az egész világ Hamukirályként ismerte.

A romok között összegyűjtötte a túlélőket, újjáépítette Pyrathot, és megesküdött, hogy soha többé nem hagyja, hogy a Tűz Birodalmát valaki megtévessze. Sokan bosszúszomjasnak nevezték, ő azonban mindig ugyanazt válaszolta: „Nem bosszút akarok. Azt akarom, hogy többé senki ne élje át azt, amit a népem átélt.”

Az árulás híre futótűzként terjedt végig a kontinensen. És a Szél Birodalma döbbenten figyelte az eseményeket.

Zephyria trónján a Szelek Úrnője ült — alig húszéves volt, amikor a hatalmat átvette, mégis a Hat Birodalom legtapasztaltabb hadvezérei is tisztelettel beszéltek róla. Nem a nyers erőben hitt. Gyermekkorában édesanyja minden hajnalban felvezette egy magas sziklára, ahol órákig figyelték a szelet. „A legerősebb tölgy is kidőlhet egy viharban” — mondta az anyja. „De a szél mindig talál új utat. Soha ne az erődet használd először, hanem az eszedet.” Ez a tanítás végigkísérte egész életét, és kivívta neki a Láthatatlan Hadvezér nevet: mire az ellenség megindította volna a döntő támadást, Zephyria serege már eltűnt, hogy másnap egészen máshol csapjon le.

Amikor a Sötétség Ura hátba támadta saját szövetségesét, az Úrnő egyetlen dolgot értett meg tisztán: aki egyszer elárulja a szövetségesét, az előbb-utóbb mindenkit el fog árulni. A szövetséget hivatalosan nem bontotta fel, de seregeit azonnal hazarendelte, lezárta Zephyria hágóit, megerősítette városait, és semlegesnek nyilvánította birodalmát. Sokan gyávának nevezték. Ő csak ennyit felelt: „A vakmerőség és a bátorság nem ugyanaz. Egy uralkodó első kötelessége, hogy hazavigye a népét.”

A Sötétség Ura tudta, hogy egyszer Zephyria ellen is hadba kell vonulnia. De még nem. Előbb meg kellett szereznie azt, amiért az egész háborút kirobbantotta.

Nocthar fekete várában a Sötétség Ura mosolygott. Minden pontosan úgy alakult, ahogyan megtervezte. A Tűz seregei szinte megsemmisültek, a Víz kifáradt, a Föld harcosai szétszóródtak erődjeik között. A Fény megőrizte erejét, de egyedül kevés volt ahhoz, hogy mindenkit megvédjen. A béke, amelyet a világ érezni vélt, csupán látszat volt.

A Sötétség Ura ekkor kiadta a parancsot, amely új korszakot nyitott:

„Ne városokat foglaljatok el. Ne királyokat öljetek. Hozzátok el nekem a Hat Magot.”

És ezzel megkezdődött az igazi háború — nem a birodalmak, hanem az Őselemek háborúja. Minden megszerzett ereklyével a Sötétség Ura hatalma tovább nőtt. A holtak seregei egyre népesebbek lettek, és Nocthar árnyéka lassan ráborult az egész

kontinensre.

A birodalmak lassan felismerték, hogy külön-külön egyikük sem képes megállítani. A Fény, a Víz és a Föld túlélői ráébredtek, hogy a Sötétség Ura sosem áll meg egyetlen győzelemnél; a Tűz maradéka pedig megértette, hogy a bosszú önmagában kevés. A régi ellenségek lassan tárgyalóasztalhoz ültek. Egyetlen cél vezette őket: megállítani a Sötétség Urát, mielőtt megszerzi az Őselemek teljes erejét.

A birodalmak titkos tanácskozást hívtak össze a Semleges Csúcson — azon az ősi helyen, ahol évszázadokkal korábban az első uralkodók kötöttek békét. Hosszú viták után megszületett az Utolsó Szövetség. A Fény, a Föld, a Víz és a Tűz közös hadsereget állított fel.

A Mélység Császára állt közöttük a legrégebb óta a trónján. Népét sosem hódításokkal, hanem bölcsességgel vezette, mert azt vallotta, hogy egyetlen megnyert háború sem ér fel egy elkerült háború értékével. Gyermekként egyszer megkérdezte apjától, miért nem harcol a tenger a sziklák ellen. „Mert tudja, hogyha elég türelmes egyszer még a legkeményebb követ is formára csiszolja.” — felelte az öreg császár —, „és Uralkodóként mindig a tárgyalást választotta a kard helyett, ezért sokan gyengének tartották. De amikor Nocthar seregei Aquaris ellen indultak, a tenger népe nem tört meg: minden elvesztett kikötő után kettőt épített, minden elsüllyedt hajó helyére újat készített. Most ő volt az, aki a legjobban akarta a szövetséget — nem a bosszúért, hanem hogy gyermekeiknek ne kelljen ugyanezt a háborút átélniük.

Mindenki a Szél Birodalmára várt. Napok teltek el csendben. Aztán egy hajnalon a hegyek fölött megjelentek Zephyria zászlói. A Szelek Úrnője végül csatlakozott — nem szövetségért, nem bosszúból, hanem azért, hogy népének legyen jövője. Csak ennyit mondott:

„Nem értetek jöttünk. A világ megmentéséért jöttünk.”

A Hat Birodalom történetében először indultak öt elem harcosai együtt Nocthar felé. Mindenki tudta, hogy ez lesz az utolsó csata — mert ha elbuknak, nem marad többé sem Fény, sem Tűz, sem Víz, sem Föld, sem Szél. Csak a Sötétség.

Senki sem sejtette, hogy a legnagyobb veszély nem Nocthar várfalai mögött rejtőzik. Hanem a saját szövetségükben.

Terranor királyát fiatal korától arra nevelték, hogy egyszer a Föld Birodalmát vezesse. Népe számára a király nem hódító volt, hanem pajzs — a hegyek uralkodója, aki mindig a népe elé áll, ha veszély közeleg. Nem indított hódító háborúkat, nem vágyott más földjére; erődöket épített, városokat fejlesztett, és népe biztonságát tartotta a legfontosabbnak.

Életének legnagyobb ajándéka azonban nem a koronája volt, hanem a lánya, Lyra. „Egy napon ő lesz Terranor szíve” — mondta a király, amikor a hercegnő megszületett. És valóban így lett.

Lyra a hegyek között nőtt fel, és már fiatalon megtanulta, hogy az igazi erő nem a pusztításban, hanem a védelemben rejlik. A katonák ugyanúgy tisztelték, mint a földművesek, mert sosem tartotta magát többre náluk. Ha egy falut földrengés sújtott, ő volt az első, aki segítséget vitt; ha két nemes vitába keveredett, ő próbált békét teremteni. A nép hamarosan nemcsak hercegnőként, hanem Terranor Szíveként emlegette. „Egy nap jobb uralkodó leszel, mint amilyen én valaha voltam” — mondta neki egyszer az apja.

A Sötét Szövetség első hadjáratai idején Lyra nem maradt a palotában. Orvosokkal és katonákkal járta a frontvonalakat, sebesülteket mentett, menedéket épített a civileknek. Egy ilyen úton érte a végzet: a Sötétség egyik mágusa olyan átkot szabadított a csatatérre, amely egész városokat nyelt el. A föld megnyílt, fekete lángok törtek elő — és mire a katonák elérték Lyrát, már késő volt.

A Föld Birodalom három napig gyászolt. A harangok megállás nélkül szóltak, a király pedig bezárkózott tróntermébe, és senkit sem fogadott. Azt mondják, azon az éjszakán egyetlen könnycsepp hullott a kőpadlóra — ott repedt meg először a Föld Királyának szíve. Mágusokat, gyógyítókat, papokat hívott, de senki sem tudta visszahozni a lányát. Évek teltek el, a fájdalom nem múlt: a király ugyan tovább uralkodott, de már csak a teste ült a trónon.

A nagy hadjárat előtt pár héttel megjelent előtte a Sötétség Ura. Nem fenyegette. Nem hazudott. Csak egyetlen ajánlatot tett:

„A halált legyőzni nem lehet. De visszaadhatom neked azt, akit elveszítettél. Add nekem a győzelmet… és visszaadom neked a lányodat.”

A király napokig nem aludt. Királyként tudta, mit kellene tennie; apaként azonban minden alkalommal csak Lyra mosolyát látta maga előtt. Végül nem királyként döntött, hanem apaként.

Nocthar ostromának hajnalán, amikor a Fény és a Víz seregei áttörték az első falakat, a Föld Birodalom váratlanul megfordította zászlóit. A földből kőfalak emelkedtek — de nem a Sötétség seregeit zárták el, hanem a szövetségeseket. Terranor katonái hátba támadták a Víz harcosait, miközben a Fény lovagjai két tűz közé szorultak.

Az egész csatatéren döbbent csend támadt. Hamukirály hitetlenkedve nézte egykori szövetségese árulását. Az Első Fény csak ennyit kérdezett: „Miért…?” A Föld Királya lehajtotta a fejét; kezében ott volt lánya régi medálja.

„Egy király a népéért él… de egy apa a gyermekéért bármire képes. Bocsássatok meg nekem.”

Nocthar ostroma összeomlott. A Víz súlyos veszteségeket szenvedett, a Fény lovagjai visszavonulásra kényszerültek, Hamukirály pedig embereinek maradékát próbálta kimenteni a csatatérről. A Sötétség Ura győzött.

Azon az éjszakán a Föld Királya a Sötétség Ura elé lépett, és letérdelt előtte. „Megtettem, amit kértél. Most teljesítsd az ígéreted. Hozd vissza a lányomat.” A Sötétség Ura hosszan nézte, majd lassan elmosolyodott: „Én mindig megtartom az ígéreteimet.”

Felemelte a kezét, és a fekete mágia körülölelte a termet. A kőpadló megrepedt, és a sötétségből lassan kilépett egy fiatal nő, zöld ruhában — pontosan úgy, ahogyan a halála napján kinézett. A király könnyei végigfolytak az arcán. „Lyra…” A lány ráemelte tekintetét. „Édesapám…” A király magához ölelte, és a világ összes fájdalma egyetlen pillanatra eltűnt.

Aztán észrevette. Lánya szíve nem vert. Bőre hideg volt. Szeme teljesen feketévé vált. A következő pillanatban Lyra kirántotta a király oldalán függő tőrt — de nem támadt. Csak hátralépett, majd letérdelt. Nem az apja előtt. Hanem a Sötétség Ura előtt. „Parancsolj, Uram.”

A Sötétség Ura nyugodtan figyelte. „A halottakat nem lehet visszahozni. Csak új célt lehet adni nekik.” A Föld Királya ekkor értette meg, hogy nem a lányát kapta vissza — csak annak emlékét. Mindent elveszített: a lányát, a népét, a becsületét és a szövetségeseit. A Sötétség Ura pedig kimondta azt a mondatot, amely később egész Nocthar jelszava lett:

„A remény a legerősebb fegyver. Mert aki remél… az irányítható.”

Lyra feltámadásának híre napok alatt eljutott mind a hat birodalomba. És minden uralkodó ugyanazt a kérdést tette fel: ha a Föld Királya képes volt elárulni a szövetségeseit, akkor ki lesz a következő?

A Nagy Árulás után még sokan hitték, hogy a Sötétség Ura az egyetlen, akitől félni kell. Most azonban minden megváltozott. A második árulás megtanította a világot arra, hogy semmi sem tart örökké — sem a béke, sem az eskü, sem a szövetség. Azok a harcosok, akik egyik nap még egymás mellett ontották a vérüket, másnap már egymásra emelték a kardot. A tárgyalóasztaloknál mosolyok ültek az arcokon, de a kezek soha nem távolodtak el a fegyverektől. Ettől a naptól kezdve minden uralkodó a Harmadik Árulástól rettegett.

A Föld Királyát sokan átkozták, mások megsajnálták. Mindenki megértette, milyen fájdalom elveszíteni egy gyermeket — de a megértés nem jelentett megbocsátást. Döntése miatt városok égtek porig, ezrek veszítették el a családjukat, ártatlanok haltak meg. Talán nem gonoszságból árulta el a világot, de az általa választott út ugyanannyi szenvedést hozott, mint a Sötétség Uráé. A történelem ezért nem hősként és nem is szörnyetegként emlékezett rá, hanem úgy, mint arra a királyra, aki egyetlen emberért feláldozott egy egész világot.

Attól a naptól kezdve a Föld Királya nem hordta többé a koronáját, és nem ült a trónján. Minden nap ugyanahhoz az erkélyhez ment, ahonnan gyermekkorában Lyra a hegyeket nézte, és a katonák gyakran hallották, ahogy magában suttogja: „Bocsáss meg, kislányom… azt hittem, érted teszem.”

Miközben a birodalmak egymást figyelték, félve a következő árulástól, a Sötétség Ura a Fekete Trónról szemlélte a káoszt, és mosolygott. Mert tudta, hogy a legerősebb fegyvere nem a sötét mágia, hanem a félelem. Ahol nincs bizalom, ott nincs egység — és ahol nincs egység, ott előbb-utóbb mindig a sötétség győzedelmeskedik.

A Nocthar Krónikákban alig található feljegyzés róla — nem azért, mert jelentéktelen volt, hanem mert még a Sötétség Birodalmában is féltek kimondani a nevét. A határon túl legendák és rémtörténetek jártak a fekete hercegnő létezéséről; a birodalmon belül pedig senki sem mert nyíltan beszélni Noiráról.

A legenda szerint évekkel azelőtt, hogy a Nagy Háború kitört volna, a Sötétség Ura egy elpusztult ősi templom romjai között különös sírást hallott. A romok közepén fekete kőből faragott bölcső állt, benne egy alig néhány hónapos kislány. Amikor a Sötétség Ura oda lépett hozzá nem sírt, nem félt — mosolyogva nézett fel rá. A bölcső körül azonban minden élet elpusztult: a fák elszáradtak, a kövek megrepedtek, a madarak holtan hevertek a földön.

A kislány puha, fekete takaróba volt burkolva, a takaró egyik sarkába aranyfonállal egyetlen nevet hímeztek: Noira. Mellette fekete viasszal lepecsételt boríték feküdt, címzés és címer nélkül, rajta ugyanaz a különös jel, amely a bölcső oldalába is bele volt vésve. Az írás nem hasonlított a Hat Birodalom egyetlen ismert nyelvére sem — mintha egy olyan civilizáció hagyta volna hátra, amely még a Hat Birodalom előtt létezett. Nocthar legnagyobb tudósai éveken át próbálták megfejteni, hiába. Mindössze néhány szót sikerült biztosan kiolvasni: Élet. Pusztulás. Hat Elem. És egy mondatrészletet, amely minden tudóst nyugtalanított — „…az Igaz Sötétség Hercegnője…”. A levél többi része máig megfejtetlen. Egy dolog azonban bizonyos: Noira neve nem a Sötétség Urától származott. Valaki már a születése előtt ismerte őt.

A Sötétség Ura magához vette a gyermeket, és saját lányaként nevelte fel.

Eleinte azt hitte, egyszerű gyermek. De ahogy telt az idő, különös dolgok történtek körülötte. Amikor nevetett, a palota kutyái rémülten menekültek; amikor elszomorodott, kialudtak a fáklyák; amikor dühös lett, a falakon gazdátlan árnyak jelentek meg. Noira azonban soha nem emelte fel a hangját. Mindig udvarias volt, szerette a virágokat és az állatokat — csak épp azok néhány perc múlva ok nélkül elpusztultak.

A birodalom legnagyobb mágusai végül kimondták, amitől mindenki rettegett: Noira testéből folyamatosan egy ismeretlen energia áradt. Nem varázslat, nem átok — valami sokkal ősibb. A krónikák egyszerűen csak Fekete Aurának nevezték. Ez az aura lassan mérgezett mindenkit, aki a közelében maradt: először fáradtság jött, aztán fejfájás, láz, gyengeség. A legerősebb harcosok is összeroskadtak, a démonok teste repedezni kezdett, a gyengébb lények pedig percek alatt hamuvá porladtak, mintha sosem léteztek volna. Egyetlen ismert lény bírta ki mellette órákig: maga a Sötétség Ura — de még ő sem időzött soha a szükségesnél tovább.

Noira hamar megértette, hogy más, mint bárki más. Ezért soha nem ölelt meg senkit, soha nem fogott kezet, soha nem engedte, hogy bárki közel kerüljön hozzá — nem azért, mert nem vágyott rá, hanem mert tudta, hogy az érintése végzetes lehet. „Nem a kardjától félj” — járta a mondás Noctharban —, „hanem attól, hogy túl közel kerülsz hozzá.” A magány nem büntetés volt számára. Hanem a létezésének ára.

A sötét mágusok és démonurak félelme napról napra nőtt. „Ha ez a gyermek egyszer felnő, még a Sötétség Ura sem fogja tudni megállítani” — suttogták. Végül a legerősebb nekromanták, árnymágusok és démonurak titkos szövetséget kötöttek — nem a Fény ellen, nem a többi Birodalom ellen, hanem egyetlen gyermek ellen. Úgy döntöttek, végeznek Noirával, mielőtt még erősebbé válna.

Az első merénylő egy legendás árnymágus volt, akiről azt beszélték, egyetlen

érintésével kioltja az életet. Amikor belépett Noira szobájába, a kislány az ablaknál ült, és egy fekete pillangót figyelt. Mosolyogva fordult felé: „Jó estét. Játszani jöttél velem?” A mágus többé nem tért vissza. Utána újabb merénylők érkeztek — démonok, halhatatlan harcosok, a birodalom legrettegettebb gyilkosai. Egyikük sem járt sikerrel. A kardok eltörtek, a varázslatok szertefoszlottak, a nyilak még azelőtt hamuvá váltak, hogy elérték volna. A túlélők reszkető hangon ugyanazt ismételgették: „Nem védekezett… nem támadott… egyszerűen lehetetlen volt ártani neki.”

A Sötétség Ura nem büntette meg a merénylőket, és nem indított hajtóvadászatot. Csak ennyit mondott: „Most már értitek, miért nem félek attól, hogy megölik őt… hanem attól, hogy egyszer ő úgy dönt, hogy nem marad mellettem.” Ettől kezdve Noctharban új íratlan törvény született: ne emelj fegyvert Noirára. Nem parancsra — hanem mert mindenki tudta, hogy nincs olyan penge, varázslat vagy teremtmény, amely akár egyetlen sebet is ejthetne rajta. És a birodalomban egyetlen név vált a félelem szinonimájává: nem a Sötétség Uráé, hanem a mosolygó, csendes kislányé, akit mindenki csak Fekete Hercegnőként emlegetett.

Volt azonban egyetlen ember, aki mellette maradhatott.

Miután a Sötétség Ura feltámasztotta Lyrát, a Föld egykori hercegnője Noctharban maradt. Már nem tartozott Terranorhoz. A palota lakói pedig hamar különös dolgot vettek észre: míg mindenki más rosszul lett Noira közelében, Lyrára a Fekete Aura a legkisebb hatással sem volt. Nem gyengült el, nem betegedett meg, nem érzett fájdalmat. A sötét mágusok kutatták az okát, de nem találtak magyarázatot — egyesek szerint azért, mert Lyra már egyszer meghalt, és a halál érintése megváltoztatta a lelkét; mások szerint maga a Sötétség Ura kötötte össze a két lány sorsát. Az igazságot senki sem ismerte.

Noira eleinte távolságot tartott. Megszokta, hogy mindenki fél tőle, és aki túl közel kerül hozzá, előbb-utóbb meghal vagy elmenekül. Ezért amikor Lyra minden nap visszatért hozzá, nem értette. Egyszer meg is kérdezte: „Nem félsz tőlem?” Lyra elmosolyodott: „Mitől kellene félnem?” „Mindenki mást megbetegítek. Elpusztítok magam körül mindent.” Lyra lassan közelebb lépett — annyira közel, amennyire még senki más nem mert —, majd gyengéden megsimította a fejét: „Akkor én maradok melletted.”

Noira hosszú ideig nem szólt semmit. Életében először érezte, hogy valaki nem félelemből vagy parancsra közeledik hozzá, hanem mert valóban mellette akar lenni. Attól a naptól kezdve Lyra úgy tekintett rá, mintha a saját húga lenne és lassan Noira is elfogadta őt nővérének. Mesélt neki Terranor hegyeiről, a tavaszról, a virágokról, a régi világról, a háború előtti időkről — mindarról, amit Noira sosem élhetett át.

És Noira először érezte magát boldognak. Később gyakran mondta: „Mindenki azt

hitte, hogy az apám mindent megadott nekem. Pedig az élet szépségeit Lyra mutatta meg.”

Így élt a világ legrettegettebb gyermeke mellett az egyetlen, aki nem szörnyet látott benne — csak egy magányos kislányt. És bár az egész világ Noira nevétől rettegett, volt valaki, akinek a társaságában nem az eredendő gonoszság volt, hanem egyszerűen csak egy kis testvér.

A második árulás után a világ végleg széthullott. A régi szövetségek megszűntek, a királyok bezárták kapuikat, és mindenki arra készült, hogy egyszer talán a tegnapi szövetségese ellen kell harcolnia. A Sötétség Ura pontosan erre várt: miközben a birodalmak egymást figyelték, ő egyesével kezdte meghódítani a világot. Városok estek el, erődök omlottak össze, és aki nem hajolt meg előtte, azt elsöpörte a serege.

Végül Solaria, a Fény Birodalmának fővárosa felé indult. Az Első Fény tudta, hogy egyedül nem állíthatja meg, és segítséget kért.

Elsőként Hamukirály érkezett meg — nem a Fényért, hanem hogy végre szembenézhessen azzal, aki elárulta a népét. Utána a Mélység Császára jött, aki tudta, hogy ha Solaria elesik, Aquaris lesz a következő. A negyedik sereg Zephyriából érkezett; a Szelek Úrnője hosszan habozott, végül mégis kimondta: „Ma nem a szövetségekért harcolunk. Hanem azért, hogy maradjon még világ, ahol szabadon fújhat a szél.”

A négy uralkodó együtt vonult csatába — és még így is kevésnek bizonyultak. A Sötétség Ura olyan erővel harcolt, amilyet még senki sem látott: a lángok nem égették meg, a viharok nem törték meg, a tengerek nem sodorták el, és a fény sem tudta teljesen megtisztítani a sötét erejét. Naplementére mind a négy uralkodó megsebesült és kifáradt, a Sötétség Ura pedig csak nevetett: „Ennyi volna a Szövetségetek ereje?”

Ekkor mély morajlás rázta meg a csatateret. A föld megrepedt, és a távolban Terranor zászlói tűntek fel. Senki sem hívta őket. Senki sem számított rájuk.

A Föld Királya saját serege élén érkezett. Az egész csatatér elnémult. Hamukirály dühösen markolta a kardját, a Mélység Császára hitetlenkedve nézett, a Szelek Úrnője nem tudta, új ellenség vagy új szövetséges közeledik. Csak Az Első Fény hallgatott. A király lassan leszállt a lováról. Nem keresett kifogásokat, nem kért bocsánatot. Csak ennyit mondott:

„Tudom, hogy nem bíztok bennem. Én sem bíznék a helyetekben. De ha ma elbukunk… nem marad világ, ahol jóvátehetném a bűneimet.”

Hamukirály hosszan, némán nézte. Majd a kardját a Sötétség Ura felé fordította. „A múltat nem felejtem el. De ma ő az ellenség.”

Öt uralkodó. Öt elem. Először és utoljára harcoltak egymás oldalán.

A Föld ereje megkötötte a Sötétség Urát. A Víz megtörte a védelmét. A Szél félresöpörte a köré gyűlt árnyakat. A Tűz feltörte a páncélját. És végül Az Első Fény kardja átdöfte a szívét.

A Sötétség Ura térdre rogyott. Utolsó leheletével felnézett az égre — nem a győzteseket nézte, hanem valakit, aki nem volt ott. Halvány mosoly jelent meg az arcán:

„Noira… most már a te világod következik.”

A Sötétség Ura meghalt. A csata véget ért. Az öt király győzött — de egyikük sem ünnepelt. Mert mindannyian tudták, hogy egy korszak lezárult, és egy másik éppen most kezdődik.

A Sötétség Urának halálhíre futótűzként terjedt végig a kontinensen. Mivel senki nem hitte, hogy a Sötétség Ura legyőzhető, ezért örökös kijelölése híján trónharc vette kezdetét. Nocthar várai megrendültek: a tábornokok egymás ellen fordultak, a nemesi házak a trónért kezdtek harcolni, a démonurak saját seregeiket gyűjtötték. A sötét birodalom kezdett darabjaira hullani, és senki sem tudta, ki egyesíthetné újra. Mindenki azt hitte, éveken át elhúzódó polgárháború következhet.

Aztán egy nap megnyílt a Fekete Trónterem kapuja.

A trón felé egy apró alak sétált — egy tizenéves lány, akinek hosszú fekete haja csendesen követte minden lépését. Arcán kedves mosoly ült. Senki sem szólt, senki sem mozdult. Noira lassan leült a Fekete Trónra, végignézett a teremben álló hadvezéreken, majd halkan megszólalt:

„Aki szerint nem engem illet ez a trón… most megpróbálhatja elvenni.”

A teremben több száz ember, mágus és démon állt. Senki sem húzta ki a kardját. Senki sem idézett varázslatot. Senki sem mert egyetlen lépést sem tenni — mert mind ismerték a legendát. Gyermekként a legerősebb sötét mágusok sem tudták megsebezni; a démonurak sem tudtak ártani neki; és még maga a Sötétség Ura is óvatosan bánt vele.

A csend hosszú percekig tartott. Végül a birodalom legidősebb hadvezére letérdelt. Utána a második. Majd a harmadik. Néhány pillanattal később az egész trónterem térdre borult — nem szeretetből, nem hűségből, hanem mert tudták, hogy nincs olyan erő ezen a világon, amely megállíthatná. Így lett Noira Nocthar új uralkodója: nem vérontással, nem választással, hanem pusztán azért, mert senki sem merte megkérdőjelezni a jogát.

A Hat Birodalom uralkodói hamarosan értesültek a történtekről.

Megszólalt a Szelek úrnője „Vajon ki lehet ez a titokzatos kislány?” „Ha még a Sötétség Ura is félt tőle, mekkora hatalma lehet” — mondta Hamukirály. A Mélység Császára csendben lehunyta a szemét: „Egy új korszak kezdődik. Csak attól félek, rosszabb lesz az előzőnél.” Az Első Fény sokáig nem szólt semmit, végül halkan felelt: „A legsötétebb éjszaka mindig a hajnal előtt van. De nem tudom… ezután lesz-e még hajnal.”

Noira azonban nem indított háborút. Nem küldött seregeket, nem fenyegette a többi birodalmat. Egyszerűen uralkodott. És épp ez tette igazán nyugtalanítóvá a világot — mert senki sem tudta, mire készül. Mindenki ugyanazt kérdezte: mi történik majd azon a napon, amikor Noira végre megmozdul?

A háború véget ért. A Hat Birodalom megmenekült. A csatatereken elnémultak a kardok, a túlélők pedig romjaikból próbálták újjáépíteni birodalmaikat.

De az öt uralkodó tudta, hogy a béke, amelyet kivívtak, ugyanolyan törékeny, mint az, amelyet elvesztettek. A bizalom, amelyet két árulás tört össze, nem gyógyul be egyetlen győzelemtől. A sebek begyógyulnak, a városok újjáépülnek — de a megtört bizalom mélyebb nyomot hagy, mint bármely kard. És amíg a Fekete Trónon egy mosolygós, csendes kislány ül, akiről nem tudnak szinte semmit, egyetlen ősi prófécia szavai sem hagyják nyugodni a világot:

„Amikor a Hat Elem végleg megtöri az egyensúlyt, felébred az a gyermek, akinek nincs eleme… mert ő minden árnyék forrása.”

A Sötétség Urát legyőzték. De a sötétséget nem lehet örökre legyőzni. Amíg egyetlen láng is ég, a fény sosem tűnik el — és amíg egyetlen árnyék is megmarad, a sötétség mindig visszatalál.

A Hat Birodalom azt hitte, a Sötétség Urának halálával végre béke köszönt rá.

Valójában csak egy új legenda kezdődött.

Hat elem. Hat birodalom. Egyetlen legenda.