A Mélység Császára

Aquaris népe úgy tartotta, hogy az óceánnak nincs feneke.

A halászok szerint a legmélyebb árkok alatt egy második tenger húzódik: egy fénytelen, mozdulatlan világ, amely már akkor is létezett, amikor a hat birodalom földjei még nem emelkedtek ki az ősvízből. A tudósok mesének nevezték, a papok tiltották, hogy beszéljenek róla, az uralkodók pedig évszázadokon át őrizték a Mélységek Palotája alatt rejtőző lejáratot.

A lépcsőt, amely lefelé vezetett.

Nem egy terembe.

Nem egy sírboltba.

Hanem egyenesen az óceán ismeretlen mélységeibe.

Naerion már gyermekkorában hallotta a hívását.

Aquaris trónörököseként mindent megtanítottak neki, amit egy leendő uralkodónak tudnia kellett.

Ismerte az áramlatok útját, a tenger alatti városokat és a felszíni hajóhadak mozgását. Tudta, mikor fagy be Jégöböl vize, hol rejtőznek a Sellő-szigetek zátonyai, és milyen áldozatot követel a Kraken-mélységen való átkelés.

Egy dolgot azonban senki nem tanított meg neki.

Azt, hogyan hallgattassa el az álmaiban megszólaló hangot.

Minden éjjel ugyanazt látta. Egy végtelen lépcsőn haladt lefelé, miközben a víz egyre sötétebbé vált körülötte. A mélyből hatalmas szem nyílt fel, és egyetlen szó visszhangzott a fejében:

– Jöjj.

Naerion sokáig senkinek nem beszélt az álmokról. Tudta, hogy Aquaris törvényei szerint még a trónörökös sem közelítheti meg az ősi lépcsőt. A lejáratot vastag korallfal, három mágikus pecsét és a Mélységi Őrség védte.

Apja, Maréon császár egyetlen alkalommal beszélt neki arról, mi rejtőzik odalent.

– Vannak hatalmak, amelyeket nem azért zártak el, mert gonoszak – mondta. – Hanem azért, mert túl ősiek ahhoz, hogy különbséget tegyenek élet és pusztulás között.

– Mi van a lépcső végén?

Maréon sokáig hallgatott.

– Valami, ami álmában is képes megmozdítani az egész tengert.

Naerion ekkor hallotta először a Kraken nevét.

Nem azt a fajtát, amelynek kisebb példányai hajókat rántottak a mélybe. A krónikák szerint az Első Kraken olyan hatalmas volt, hogy karjai Aquaris valamennyi tartományát egyszerre elérhették. Egyesek szörnyetegnek tartották. Mások szerint az ősvilág egyik őrzője volt.

Naerion álmai ezután egyre erősebbé váltak.

Aztán elérkezett a Fekete Dagály éjszakája.

A Kraken-mélységből sötét víz tört fel. Nem hullámként közeledett, hanem élő falként emelkedett Aquaris fölé. Az áramlatok megfordultak, a tenger alatti vulkánok felébredtek, és a Mélységek Palotájának tornyai megremegtek.

Korallkapu külső falai órák alatt összeomlottak. A Sellő-szigetek egy részét elnyelte az örvény, Jégöböl pedig egyetlen pillanat alatt befagyott.

Maréon császár személyesen vezette a vízmágusokat. Megpróbálták visszafordítani a dagályt, de a hullám minden varázslatukat elnyelte. Mintha maga az óceán fordult volna saját népe ellen.

Naerion ekkor értette meg, hogy az álmai nem hívások voltak.

Figyelmeztetések.

A palota legalsó szintjére sietett. A Mélységi Őrség parancsnoka elé állt, nem engedte tovább.

– A császár parancsa szerint a kaput senki nem nyithatja ki.

– Ha nem nyitjuk ki, reggelre nem marad birodalom, amelynek engedelmeskedhetnél.

Az őr mégis megrázta a fejét.

Ekkor az épület megremegett. A falakon végigfutó repedésekből fekete víz szivárgott elő, és a mélyből felhangzott az a szó, amelyet addig csak Naerion hallott.

– Jöjj.

Az őrök térdre estek.

Naerion feltörte az első pecsétet.

A második megérintésekor jeges fájdalom hasított a karjába.

A harmadik pecsét önként nyílt meg előtte.

A korallfal mögött ott húzódott az ősi lépcső.

Naerion elindult lefelé.

Eleinte még látta maga mögött a palota kékes fényeit. Néhány száz lépcsőfok után azonban teljes sötétség vette körül. Majd elért a lépcső aljához, ahol már csak a víz volt. Valami arra kéztette hogy beleugorjon,ésszre se vette hogy már a víz alatt lélegzik. Egyre lejjebb úszott, a víz nyomásának össze kellett volna roppantania a testét, mégsem érzett fájdalmat. Valami odalent életben akarta tartani.

Odalent óriási romok bukkantak elő. Olyan város maradványai, amelyet nem Aquaris népe épített. Az oszlopokon hat különböző jel ragyogott: föld, víz, tűz, szél, fény és sötétség.

Mindegyik fölött ugyanaz a hetedik, üres kör állt.

Naerion megérintette a jelet.

Egy pillanatra idegen emlékek árasztották el. Látta a világot szárazföldek nélkül. Látta a hat elem születését. És látott egy árnyékba burkolózó alakot, aki a mélységbe láncolt egy nála is hatalmasabb teremtményt.

A látomás eltűnt.

Naerion előtt szakadék nyílt, benne pedig két akkora szem világított, mint Aquaris palotájának kupolái.

Az Első Kraken felébredt.

Karjai a sötétségben mozdultak. Egyetlen mozdulata elegendő lett volna ahhoz, hogy városokat töröljön el. A hangja nem a vízben, hanem Naerion elméjében szólalt meg.

– A felszín népe 25 éven belül ismét háborút hoz majd a tengerre.

Naerion kardot rántott, bár tudta, hogy fegyvere semmit sem érhet ellene.

– Te idézted elő a Fekete Dagályt?

– Csak megmozdultam álmomban.

– Akkor térj vissza az álmodba!

A Kraken szeme összeszűkült.

– Parancsolni akarsz az óceánnak, halandó?

– Nem. Meg akarom menteni a népemet.

– Minden uralkodó ezt mondja, mielőtt hatalmat kér.

Naerion érezte, hogy a lény belelát az emlékeibe. Látta a félelmeit, vágyait és minden eltitkolt gondolatát. Egy pillanat alatt megismerte egész életét.

– Ha visszatartom az áradatot, a mélység egy része veled távozik. Hallani fogod a tenger minden jajkiáltását. Álmaidban az én szememmel látsz majd. Ha gyenge leszel, felemésztelek.

– És ha nemet mondok?

– Aquaris elpusztul.

Naerion tétovázás nélkül mondta.

– Akkor elfogadom.

Kék sugár emelkedett, és körbefonta a herceget.

Naerion úgy érezte, mintha az egész óceán zúdulna át a testén. Látott minden Aquarisban élő lény szemével. Érezte a felszínen tomboló vihart, Jégöböl hidegét és a fuldoklók utolsó lélegzetét. Hallotta a víz emlékeit – elveszett hajókét, elsüllyedt királyságokét és olyan teremtményekét, amelyeket még életében nem látott.

Amikor újra kinyitotta a szemét, kék fény izzott bennük.

Felemelte mindkét kezét.

A Fekete Dagály megállt.

A Mélységek Palotáját már majdnem elérő vízfal egyetlen pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd lassan visszahúzódott. Az örvények elcsendesedtek. A jég megrepedt Jégöbölben, és az áramlatok ismét a régi útjukon haladtak.

Aquaris megmenekült.

Naerion három nappal később tért vissza a lépcsőről.

Apja ekkor már haldoklott. Maréon császár minden erejét feláldozta, hogy megvédje a fővárost. Már csak néhány lélegzete maradt.

– Lementél – mondta, amikor meglátta fia világító szemét.

– Nem volt más választásom.

– Mindig van más választásunk. Csak néha mindegyikért szörnyű árat kell fizetni.

Maréon Naerion kezébe helyezte a korallból faragott császári jelvényt.

– Ne hidd, hogy uralod azt, amit odalent találtál.

Ezek voltak az utolsó szavai.

Naeriont még azon az éjszakán Aquaris uralkodójává koronázták. Nem vette fel apja címét. A régi uralkodókat a Hullámok Császárainak nevezték, de ő már nem csupán a felszíni vizek erejét hordozta.

Aznap megszületett a név, amelyet később valamennyi birodalom megtanult félni:

a Mélység Császára.

Első parancsára a régi lépcsőt kővel, korallal és jéggel zárták el. Fölé emeltette új palotáját, hogy személyesen őrizze a lejáratot. A birodalom népének azt mondták, a veszély elmúlt.

Ez azonban nem volt igaz.

Naerion minden éjjel visszatért álmában a szakadékhoz.

A Kraken továbbra is aludt.

És az álmaiban egy közelgő háborúról beszélt.

Naerion harmincas évei elején járt, amikor császárrá koronázták, de Aquaris népe még nem tekintette valódi uralkodójának.

A szertartást a félig romba dőlt trónteremben tartották. Nem szóltak kürtök, nem vonultak fel a tengeri légiók, és a tartományok vezetői sem lehettek jelen. A túlélőknek császárra volt szükségük, ezért Maréon korallkoronáját a fia fejére helyezték.

A koronázás azonban nem oszlatta el a félelmet.

Az emberek látták Naerion világító szemét. Megtudták hogy, parancsára húzódott vissza a Fekete Dagály. Híre ment annak is, hogy három napot töltött a lezárt lépcső mélyén, majd úgy tért vissza, hogy egyetlen seb sem volt rajta.

Egyesek megmentőnek nevezték.

Mások azt suttogták, hogy a herceg meghalt odalent, és valami más tért vissza a testében.

Naerion maga sem tudta, melyik áll közelebb az igazsághoz.

Mióta kapcsolatba került a Krakennel, nem létezett számára valódi csend. Hallotta a palota falai között áramló vizet. Érezte a távoli viharokat, a halrajok mozgását és a mélyben nyugvó lények lassú lélegzetét. Ha lehunyta a szemét, egyszerre látta Aquaris valamennyi partját.

Időnként azonban olyan dolgokat is érzékelt, amelyeket nem akart.

Valami megmozdult a Kraken-mélységben.

Valami, amit a Fekete Dagály felébresztett.

Három héttel a katasztrófa után összeült a Hullámtanács. Az öt nagy tartomány küldöttei a palota megmaradt tanácstermében gyűltek össze. Korallkapu, Jégöböl, a Sellő-szigetek és Solaria Keleti Vizei elküldték képviselőiket.

A Kraken-mélység széke üresen maradt.

A tanács legidősebb tagja, Ordan nagyúr elsőként emelkedett szólásra.

– Aquaris törvényei szerint a császárt az öt tartománynak is el kell fogadnia.

– Tudom – felelte Naerion.

– A Kraken-mélység nem jött el.

– Mert megszakadt vele minden kapcsolatunk.

– Akkor a koronázásod nem lehet teljes.

A teremben halk moraj futott végig. Naerion mellett álló Taris főadmirális a kardjára helyezte a kezét, de a császár egy pillantással megállította.

– Mondd ki, amit valójában gondolsz – kérte Naerion.

Ordan nagyúr a szemébe nézett.

– Azt gondolom, hogy nem tudjuk, mi tért vissza abból a szakadékból.

A tanácsterem elcsendesedett.

Naerion ujjai megfeszültek a trón karfáján. A körülötte lebegő vízcseppek egyetlen pillanat alatt jéggé fagytak. A falakon kívül megmozdult a tenger, és a palota ablakainak csapódott.

A tanácstagok hátrálni kezdtek.

Naerion lehunyta a szemét.

A mélyből halk nevetés visszhangzott az elméjében.

– Félnek tőled.

Hallgass.

– Mutasd meg nekik, miért kellene félniük.

Naerion lassan kiengedte a levegőt. A jégkristályok megolvadtak, a víz pedig elcsendesedett.

– Igazad van – mondta Ordannak. – Nem tudjátok, mi történt velem odalent. Néha még én sem tudom.

Ezért nem kérem, hogy vakon fogadjatok el.

Felállt a trónról, levette fejéről a korallkoronát, és maga elé helyezte.

– Elmegyek a Kraken-mélységbe. Megkeresem a tartomány túlélőit, és helyreállítom az összeköttetést Aquarisszal. Ha visszatérek a képviselőjükkel, megtartjuk a szavazást.

– És ha nem térsz vissza? – kérdezte Taris.

Naerion a főadmirálisra nézett.

– Akkor Aquarisnak olyan uralkodót kell választania, akit nem kísért a mélység hangja.

Másnap három hadihajó indult el a Kraken-mélység felé.

A Fekete Dagály nyomai mindenütt látszottak. A korallerdőket kitépte a helyükről az áradat, elsüllyedt hajók roncsai lebegtek az áramlatok között, az egykor világító tengeri növények pedig feketén és élettelenül hajladoztak.

Ahogy közeledtek a mélységhez, a víz egyre hidegebbé vált.

– Még soha nem láttam ilyen áramlatokat – mondta Taris. – Mintha valami befelé húzná az egész tengert.

Naerion már órák óta érezte.

A hívás most nem a Krakentől érkezett.

Ez a hang sokkal fiatalabb volt.

És sokkal éhesebb.

A Kraken-mélység peremén megtalálták az első menekülteket. Egy sziklafal repedéseiben húzódtak meg.

Kimerültek voltak, és többen súlyos sérüléseket szenvedtek el.

Naerion maga lépett a vezetőjükhöz.

– Mi történt a városotokkal?

Az idős férfi felismerte a császári medált, de nem hajolt meg előtte.

– A dagály feltörte az árok alján lévő hasadékot. Valami kijött belőle.

– Micsoda?

– Nem láttuk teljesen. Csak a karjait. Elragadta az őrséget, aztán elfoglalta a kikötöt. Senkit nem enged távozni.

Taris Naerion mellé lépett.

– Vissza kell fordulnunk, és idehozni a flottát.

– Nem, mire visszaérnénk, nem maradna kit megmenteni.

– Három hajónk van.

– A flotta sem segítene rajtunk.

Naerion a távolban tátongó sötét árok felé fordult.

– Ez a lény nem Aquaris katonáira vár. Rám vár.

Hamarosan meglátták a várost. A házak között emberek százai rejtőztek.

A hajók megálltak és a császár egyedül indult el a mélységbe.

Ahogy ereszkedett, a fény teljesen eltűnt körülötte. Csak a szeméből áradó kék ragyogás mutatta az utat.

Odalent egy óriási teremtmény lebegett.

Kisebb volt az Első Krakennél, de még így is körülölelhette volna a Mélységek Palotáját. Testét csontkemény páncél borította, karjain pedig üres szemek nyíltak és csukódtak.

Amikor meglátta Naeriont, felé fordult.

– Az apám szaga van rajtad.– Az Első Kraken alszik. Te viszont elloptad az erejét.

A hang dühösen hasított Naerion elméjébe.

A lény karjai egyszerre lendültek felé.

Naerion maga elé emelte a kezét. A víz megfagyott, és hatalmas jégfal emelkedett közöttük. De az első csapás megrepesztette, a második pedig darabokra törte.

A császár hátrarepült, és egy sziklafalnak csapódott.

A teremtmény nem adott időt neki. Egyik karja Naerion teste köré fonódott, és szorítani kezdte.

Ekkor a császárban felébredt a mélység ereje.

A szeme vakítóan felragyogott. Az egész árok megremegett, a sziklák megrepedtek, és a víz örvényleni kezdett körülötte.

Naerion megragadta a lény karját.

Egyetlen mozdulattal szétszakíthatta volna.

Érezte a teremtmény félelmét, és a félelem különös elégedettséggel töltötte el. A mélyben alvó hatalom egyre erősebben áramlott belé.

– Pusztítsd el – szólalt meg a Kraken. – Mutasd meg a többieknek, ki uralja a tengert.

Naerion szorítása erősödött.

A lény felordított.

Ekkor egy másik hangot is meghallott.

Nem a Krakenét.

Egy gyermek sírt a megtámadott város egyik romos épületében. Az anyját hívta, miközben a falak omlani kezdtek körülötte.

Naerion elengedte a teremtményt.

Az összegyűjtött erejét nem ellene fordította. Az áramlatot a város felé irányította, megtartotta az omladozó épületeket, és védőburkot vont a lakók köré.

A mélységi lény döbbenten figyelte.

– Nem loptam el az apád erejét – mondta Naerion. – Azért hordozom, hogy megvédjem azokat, akik nem képesek megvédeni magukat.

– Hazudsz. Minden halandó hatalomra vágyik.

– Talán. Ezért kell emlékeztetnem magamat arra, miért fogadtam el.

Naerion kinyújtotta felé a kezét.

– Térj vissza a hasadékba. Ha Aquaris népére támadsz, megállítalak. Ha békén hagyod őket, én sem vadászom rád.

A teremtmény egy ideig mozdulatlan maradt.

Azután lassan visszahúzta a karjait.

– Nem vagy az apám ura.

– Nem.

– De még a szolgája lehetsz.

A lény megfordult, és eltűnt az árok sötétjében.

Naerion csak akkor engedte el a védőburkot, amikor megbizonyosodott róla, hogy valóban távozott.

A Kraken-mélység lakói életben maradtak.

Miután a császár visszatért a felszínre, a megmentett lakosok nem győzték kimutatni hálájukat. A történtekről napok allatt értesült minden tartomány. A Kraken-mélység vezetője is megköszönte, majd vele utazott a Mélységek Palotájába. A Hullámtanács ismét összeült, és ezúttal mind az öt székben ült képviselő, majd megtörtént a szavazás.

Korallkapu Naerion mellett szavazott.

Jégöböl Naerion mellett szavazott.

A Sellő-szigetek és Solaria Keleti Vizei szintén elfogadták uralmát.

Végül a Kraken-mélység képviselője emelkedett fel.

– Láttam, milyen erő lakozik benne – mondta. – Azt is láttam, hogy elengedte a győzelmet azért, hogy megmentse a népünket. Nem tudom, emberként tért-e vissza az ősi lépcsőről. De azon a napon emberként döntött.

Ő is Naerion mellett szavazott.

Ordan nagyúr felállt, levette a korallkoronát az asztalról, és a császár elé lépett.

Ezúttal térdet hajtott.

– Az öt tartomány akaratából, Aquaris vizeinek őrzőjeként és a mélység hatalmának hordozójaként elfogadunk uralkodónknak.

Naerion fejére helyezte a koronát.

– Emelkedj fel, Mélység Császára!

A teremben mindenki térdre ereszkedett.

A második koronázást követő reggelen Naerion nem ünnepséget rendelt el.

Összehívta a Hullámtanácsot.

A Mélységek Palotájának tanácsterme még mindig magán viselte a Fekete Dagály nyomait. A falak repedéseit ideiglenes korallgerendák tartották össze, az egyik ablak helyén pedig áttetsző jégfal választotta el a termet a nyílt víztől. A hosszú asztalon Aquaris térképe feküdt, rajta vörös jelekkel a romba dőlt kikötők, megszakadt áramlatutak és elpusztult őrtornyok.

Taris főadmirális elsőként érkezett. Megállt az asztal mellett, végignézett a jeleken, majd Naerionra emelte tekintetét.

– Ha valaki most támadna ránk, nem tudnánk minden tartományt megvédeni.

– Tudom.

– Korallkapu falainak fele áll. Jégöbölben még mindig olvadnak a befagyott csatornák. A Sellő-szigetek három kikötőjéből kettő használhatatlan.

– Ezt is tudom.

Taris közelebb hajolt.

– Akkor mondd meg, most mihez kezdjünk.

Naerion végighúzta ujját a térképen. Nem a felszíni útvonalakat követte, hanem a tartományok alatt húzódó mélytengeri árkokat.

– Újjáépítjük, ami elpusztult és még annál is többet.

A tanács tagjai lassan elfoglalták helyüket. Ordan nagyúr ezúttal nem a császárral szemben ült le, hanem az asztal oldalán. Még mindig bizalmatlanul figyelte Naerion világító szemét, de már nem félelem, inkább óvatosság volt a tekintetében.

– Mire készülsz? – kérdezte.

Naerion öt halványkék követ helyezett a térképre, egyet-egyet minden tartományra. Ezután vékony ezüstszálakkal kötötte össze őket a tengerfenék alatt.

– A felszíni kikötőket helyreállítjuk, de csak a kereskedelemhez és a mindennapi őrjáratokhoz szükséges hajókat tartjuk bennük. A hadihajókat a sziklák mögé rejtjük. Természetes barlangokat bővítünk ki, és olyan korallkapukat emelünk eléjük, amelyek kívülről a tengerfenék részének látszanak.

Az egyik tanácstag hitetlenkedve nézett rá.

– Teljes flottákat akarsz elrejteni?

– Nem csupán flottákat. Utánpótlást, fegyvereket, vízmágusokat és tartalék seregeket is.

– Miért? – kérdezte Ordan.

Naerion elfordult az asztaltól, és a jégfallal lezárt ablakhoz lépett.

– Apám idejében Aquaris megmutatta a hajóit minden ünnepen. A követek megszámolhatták az árbócokat, felmérhették a fegyvereket, és tudták, mennyi idő alatt érünk el egyik kikötőből a másikba.

– Maréon császár büszke volt a flottájára – mondta Ordan.

– Joggal. De a büszkesége térképet adott mindenkinek, aki egyszer ellenünk akart volna fordulni.

Taris összefonta karját.

– Tehát azt akarod, hogy gyengének lássanak minket.

– Azt akarom, hogy ne tudják, milyen erősek vagyunk.

– A kettő nem ugyanaz.

– Az ellenség fejében gyakran mégis azzá válik.

Ordan felállt.

– A félelem is megvédhet egy birodalmat.

– Egy ideig – felelte Naerion. – Aztán valaki bizonyítani akarja, hogy nem fél. A nyíltan mutogatott fegyver kihívót vonz. A rejtett fegyver csak akkor válik láthatóvá, amikor már használni kell.

A tanácsteremben csend lett.

Taris a térképre nézett.

– És ha a titkolózás miatt valóban gyengének hisznek minket? Ha éppen ezért támadnak meg?

Naerion visszafordult.

– Akkor úgy lépik át a határunkat, hogy azt hiszik, ismerik, ami mögötte vár rájuk.

– És mi vár majd rájuk?

Naerion a mélytengeri árkokat összekötő ezüstszálakra helyezte tenyerét.

– Az egész tenger.

Ordan hosszú ideig nézte a császárt. Végül lassan visszaült a helyére.

– Mit mondunk a népnek?

– Az igazat. Aquaris újjáépül, és többé nem marad védtelen.

– És mit mondunk a külvilágnak?

Naerion tekintete a jégfalon túl elterülő sötét vízre siklott.

– Semmit.

Attól a naptól kezdve Aquaris nem rendezett hadiparádékat. Nem hirdette a kiképzett katonák számát, és nem engedte, hogy idegen követek belépjenek a mélységi kikötőkbe. A felszínen csak könnyű őrhajók

járőröztek. A nagy hadihajók éjszaka, lezárt áramlatokon közlekedtek, és hajnal előtt eltűntek a sziklák mögött.

Az építkezések éveken át tartottak.

Korallkapu falai alatt hatalmas zsiliprendszer készült. Jégöböl vízmágusai föld alatti csatornákba vezették a hideget, hogy egyetlen parancsra egész tengeri átjárókat fagyaszthassanak be. A Sellő-szigetek zátonyai közé mozgatható koralltornyokat rejtettek. A Kraken-mélység peremén pedig olyan őrállomások épültek, amelyek nem kifelé, hanem lefelé figyeltek.

Naerion minden tartományt személyesen látogatott meg.

Nyolc évvel trónra lépése után Taris egy mélytengeri barlanghoz vezette. Kívülről csupán összefüggő sziklafal látszott. Amikor a főadmirális felemelte kezét, a korallok lassan szétnyíltak, és kék fény áradt ki mögülük.

A barlang belsejében hadihajók sorakoztak.

Nem tíz.

Nem is húsz.

Egész hajóhad pihent a kőből faragott dokkokban. A fedélzeteken katonák gyakorlatoztak, a magasban vízmágusok mozgatták az áramlatokat, a part menti műhelyekben pedig hangtalanul dolgoztak a kovácsok.

Taris büszkén figyelte Naerion arcát.

– Az első Mélyár-flotta. Egyetlen külső térképen sem szerepel a kikötője.

– Hány ember ismeri a bejáratot?

– A legénység, a kikötő dolgozói és a Hullámtanács.

– Túl sokan.

Taris elmosolyodott.

– Egy egész flottát nehéz úgy elrejteni, hogy senki ne tudjon róla.

– Nem az a cél, hogy senki ne tudjon róla. Az a cél, hogy csak azok tudják, akiknek az életük függ tőle. A főadmirális a hajók felé intett.

– Engedélyt kérek, hogy legalább a trónra lépésed tizedik évfordulóján kifussanak a főváros elé. A népnek látnia kellene, mit építettünk.

– A nép tudja, mit épített.

– A többi birodalom viszont nem.

– Pontosan.

Taris arca komolyabbá vált.

– A félelem helyett a bizonytalanságot választod.

– Nem akarom, hogy féljenek tőlünk.

– És ha lenéznek?

Naerion végignézett a barlangban sorakozó hajókon.

– A lenézés könnyelművé teszi az embert. A könnyelmű ellenség pedig hibázik.

Aznap este Naerion ismét a szakadéknál találta magát.

Az Első Kraken szeme csukva volt, hangja mégis betöltötte a mélységet.

– Falakat emelsz a börtönöm fölé.

– Otthont építek a népemnek.

– Ugyanaz a kő. Csak a megnevezés más.

– Ha ki akarsz szabadulni, miért figyelmeztettél a háborúra?

A Kraken egyik hatalmas karja megmozdult a sötétségben.

– Mert a háború vére eljut a mélységbe. Minden elsüllyedt test táplál valamit odalent.

– Téged?

– Engem is. De nem csak engem.

Naerion a mögötte húzódó ősi romok felé nézett.

– Mi van még itt?

A Kraken hallgatott.

– Mit láncoltak a mélységbe előtted?

A két hatalmas szem lassan kinyílt.

– Nincs minden kérdésre válasz.

Naerion felébredt, mielőtt tovább kérdezhetett volna.

Az évek haladtak, Aquaris pedig virágzott. Az áramlatkapuk nemcsak a seregek mozgatását gyorsították fel, hanem a kereskedelmet is. Jégöböl jege, a Sellő-szigetek gyöngyei és Korallkapu mestereinek munkái minden birodalomba eljutottak. Idegen kereskedők százai fordultak meg a felszíni kikötőkben, de egyikük sem látta a sziklák mögött rejtőző hajóhadakat.

Egy solariai követ egyszer megkérdezte Naeriont, miért áll ilyen kevés hadihajó a főváros előtt.

– Aquarisnak nincsenek ellenségei? – kérdezte mosolyogva.

– Remélem, nincsenek – felelte Naerion.

– A remény nem védi meg a kikötőket.

– Nem is a remény védi őket.

A követ körbenézett, de csak halászhajókat és kereskedelmi bárkákat látott.

– Akkor micsoda?

Naerion a nyugodt vízre pillantott.

– Az, amit nem látsz.

A követ nevetésnek hitte a választ, és később Solariában is így mesélte tovább.

A tizenhetedik békeévben Ordan nagyúr megbetegedett. Naerion a Korallkapura néző házában kereste fel. Az idős tanácstag már alig tudott felkelni, de amikor a császár belépett, intett a szolgáknak, hogy hagyják magukra őket.

– Amikor először láttalak a koronával – mondta Ordan –, attól féltem, hogy már nem ember tért vissza a lépcsőről.

Naerion leült mellé.

– Emlékszem.

– És még mindig tudod, mi vagy?

Naerion egy ideig nem válaszolt.

– Vannak napok, amikor igen.

– És a többi napon?

– Akkor emlékeztetem magamat arra, miért mentem le.

Ordan az ablakon túl álló Korallkapura nézett.

– Régebben azt hittem, a birodalmat az védi, amit az ellenség lát belőle. Te az ellenkezőjére építetted egész Aquarist.

– Még nem tudjuk, igazam volt-e.

– Az uralkodók ritkán tudják meg, amíg túl késő nem lesz.

Az öreg lassan Naerion felé fordította fejét.

– Már nem attól félek, hogy kevés ember maradt benned.

– Hanem mitől?

– Attól, hogy túl sok. Egyetlen embernek nem kellene minden elsüllyedt hajó utolsó kiáltását hallania. Naerion lesütötte szemét.

– Nem tudom elnémítani őket.

– Akkor legalább ne maradj egyedül velük.

Ordan még azon az éjszakán meghalt.

Naerion a temetésén csak annyit mondott, hogy Aquaris elvesztett egy embert, aki elég bátor volt ahhoz, hogy megkérdőjelezze a saját császárát, majd elég bölcs ahhoz, hogy felismerje, amikor tévedett.

A béke huszonöt éve után egyre több idegen hajó jelent meg Aquaris határainál. Nem lépték át a határt. Távolról figyelték az őrjáratokat, megszámolták a felszíni kikötők hajóit, majd eltűntek.

Taris egy elfogott térképet terített Naerion elé.

– Nochtari jelölések – mondta. – Valaki felméri a partjainkat.

– Mit láttak?

– Pontosan azt, amit megmutattunk nekik. Kevés őrhajót, nyitott kereskedelmi kikötőket és egy birodalmat, amely huszonöt éve nem vívott háborút.

– Akkor a rendszer működik.

Taris dühösen az asztalra támaszkodott.

– Vagy éppen most hívjuk magunkra a támadást.

– Ha felfedjük a flottákat, elveszítjük az egyetlen előnyt, amelyet csak egyszer használhatunk fel.

– És mikor akarod felhasználni?

Naerion a térkép szélére helyezte az ujját, oda, ahol Aquaris vizei Nochtar felé nyíltak.

– Amikor valaki elköveti azt a hibát, hogy átlépi ezt a vonalat.

Nochtar palotájában nem voltak ablakok.

A Sötétség Ura tróntermét fekete oszlopok tartották, közöttük pedig lila lángok égtek, de sem meleget, sem valódi fényt nem adtak. A terem közepén hosszú kőasztal állt. Rajta Aquaris térképe feküdt.

A térkép azonban csak azt mutatta, amit Nochtar kémei látni véltek.

A felszíni kikötőket.

A kereskedelmi útvonalakat.

A kevés számú őrhajót.

A rejtett mélységi kapuk közül egyetlenegy sem szerepelt rajta.

A Sötétség Ura lassan végighúzta ujját Korallkapu jelén.

– Huszonöt év béke – mondta. – Ennyi idő alatt a kard berozsdásodik, a katonák kereskedőkké válnak, az uralkodók pedig elfelejtik, milyen érzés félni.

Főparancsnoka meghajolt előtte.

– Kémeink tizenkét felszíni hadihajót számoltak össze a főváros körül. Jégöbölben nyolcat. A Sellő- szigeteknél még kevesebbet.

– És a többi?

– Nincs nyomuk.

Az asztal túlsó oldalán álló tanácsadó megszólalt.

– Vagy nem találtuk meg őket.

A Sötétség Ura felé fordította fejét.

– Úgy gondolod, a Víz elrejti előlünk az egész haderejét?

– A hajógyáraik több fémet és mélytengeri fát vásárolnak, mint amennyit a kereskedelmi flottájuk indokolna. A kikötőikben mégsem látni új hajókat.

– Talán palotákat építenek belőle.

– Talán.

A tanácsadó hangjában ott maradt a kétely.

– A Mélység Császára soha nem kérkedett az erejével. Ez jelentheti azt, hogy nincs mivel kérkednie. De azt is, hogy nem akarja, hogy tudjuk, mije van.

A Sötétség Ura elmosolyodott.

– Minden uralkodó azt akarja, hogy féljenek tőle.

– Talán ő nem.

– Akkor nem uralkodó, csak őrző.

A terem egyik oldalán lángok csaptak fel. A tűzből lassan kirajzolódott Pyrath uralkodója. Koronája izzó parázsból állt, köpenye mögött füst gomolygott.

– Meddig kell még a térképeket néznünk? – kérdezte. – A víz nem fog magától félreállni.

A Sötétség Ura rá sem nézett.

– A türelmetlenséged egyszer még többe kerül neked, mint bármely elvesztett csata.

– A te türelmed pedig egyszer alkalmat ad az ellenségeidnek, hogy megerősödjenek.

– Aquaris nem erősödött meg. Elpuhult.

Pyrath uralkodójának szeme összeszűkült.

– A víz alatt nem égnek jól a hajók.

– Ezért nem egyedül támadsz.

Egy szélből formálódó alak jelent meg az asztal harmadik oldalán. Zephyria követe volt, arca folyton változott a körülötte örvénylő levegőben.

– A Szél birodalma lezárja a felszíni útvonalakat – mondta. – De nem vesz részt városok elpusztításában. Pyrath uralkodója gúnyosan felnevetett.

– Háborút akarsz úgy, hogy közben tiszta maradjon a kezed?

– Nem akarunk háborút. A megállapodásunk szerint csak megakadályozzuk, hogy Solaria flottája elérje Aquarist.

A Sötétség Ura végre felemelte tekintetét.

– Ez elegendő. Mire a Fény kerülőutat talál, Korallkapu elesik, a Mélység Császára pedig térden áll majd előttünk.

A tanácsadó ismét megszólalt.

– És ha tévedünk?

A Sötétség Ura tenyerét Aquaris térképére helyezte. Fekete köd terjedt szét az ujjai alatt, és lassan elnyelte a Víz birodalmának jelét.

– Akkor majd megtanulják, hogy a Sötétségben még a legmélyebb tenger is eltűnik.

Amikor a haditanács feloszlott, a Sötétség Ura egyetlen kézmozdulattal visszatartotta tanácsadóját.

– Maradj.

A fekete oszlopok mögött rejtett ajtó nyílt. A túloldalán keskeny, ablaktalan terem húzódott, amelyet még Nochtar főparancsnokai sem ismertek. Amikor beléptek, az ajtó hangtalanul bezárult mögöttük.

– Igazad van Aquarisszal kapcsolatban – mondta a Sötétség Ura.

Az öreg szemében nem jelent meg elégedettség.

– Akkor lefújod a támadást?

– Nem. A csapdát is ki lehet nyitni úgy, hogy más keze kerüljön bele.

– Pyrathé.

– Az ő hajói törik át az első védelmi vonalat. Ha Aquaris valóban gyenge, Pyrath megnyeri nekünk a csatát. Ha csapdát állít, a tűz fogja megfizetni az árát.

A tanácsadó lassan közelebb lépett az asztalhoz.

– Pyrath uralkodója gyanút fog, ha egyetlen nochtari hajó sem halad mellette.

– Ezért küldünk vele néhány sereget.

– Melyeket?

– Xanteon Démonúr légióit. Csontvázharcosokat, Nekromantákat és azokat a fekete gályákat, amelyeknek a legénysége hozzá hűségesebb, mint hozzám.

– Évek óta szolgál téged.

– Nem engem szolgál. A saját dicsőségét. Most végre megkapja.

A tanácsadó a térképen egymás mellé tolta Pyrath vörös és a Démonúr fekete jelzőköveit.

– Azt akarod, hogy Aquaris és Pyrath egyszerre vérezzen el.

– Azt akarom, hogy egyik se maradjon elég erős ahhoz, hogy ellenem forduljon, amikor eljön az ideje.

– És ha nincs csapda?

– Akkor Pyrath győzelmet arat helyettünk.

– Ha pedig van?

A Sötétség Ura ujjai alatt fekete köd futott végig Aquaris partvonalán.

– Akkor Aquaris megmutatja, mit rejteget, Pyrath pedig megtanulja, hogy a türelmetlenségével nem megy semmire.

Nem sokkal később Xanteon Démonúr lépett a terembe. Szarvakkal díszített fekete páncélját csontból faragott jelvények borították, mögötte két Nekromanta hajolt meg.

– Kegyelmed hívatott.

– Olyan megtiszteltetésben részesítelek, amelyet Nochtar valamennyi hadura irigyelni fog – mondta a Sötétség Ura. – A te lobogód halad majd az első fronton. Te léped át elsőként Korallkapu határát.

A Démonúr büszkén kihúzta magát.

– Aquaris első városát a nevedben foglalom el.

– Ne az én nevemért tedd. A saját halhatatlanságodért.

Amikor a Démonúr távozott, a tanácsadó sokáig nézte a bezárult ajtót.

– Elhitte.

– Mindienki azt a hazugságot hiszi el a legkönnyebben, amely hízeleg neki.

– És ha túléli?

– Akkor hálás lesz, amiért neki adtam ezt a megtiszteltetést. Ha pedig nem… a Nekromantái majd találnak neki méltó sírt a tenger fenekén.

Miközben Nochtarban a támadás útvonalait jelölték ki, Aquaris a béke huszonötödik évét ünnepelte.

Korallkapu tornyait kék fények díszítették. A Sellő-szigetek hajói virágokat szórtak a vízre, Jégöböl mágusai pedig jégből faragták ki Naerion és Maréon alakját. A Mélységek Palotájában mind az öt tartomány képviselői összegyűltek.

Naerion az ünnepi asztalnál ült, de alig hallotta a zenét.

A tenger nyugtalan volt.

Nem annyira, hogy más is észrevegye. A poharak felszínén nem remegett meg a víz, az őrtornyok sem jeleztek vihart. Naerion mégis érezte a távoli hajók súlyát. Idegen evezők százai hasították egyszerre a tengert valahol a határokon túl.

Taris leült mellé.

Az egykori fiatal főadmirális hajába ősz csíkok vegyültek, arcán pedig mélyebb barázdák húzódtak. Egy ideig némán figyelte az ünneplőket.

– Huszonöt éve vársz erre az éjszakára – mondta végül.

– Nem vártam.

– Készültél rá.

– Az nem ugyanaz.

– Neked talán.

Naerion a terem másik végében táncoló gyermekekre nézett.

– Ők már békében születtek. Nem emlékeznek a Fekete Dagályra.

– Ezért építettük fel mindazt, amit felépítettünk.

– Azért építettük, hogy nekik soha ne kelljen látniuk.

Taris követte a tekintetét.

– Ha eljön a háború, nem tudod mindenki elől elrejteni.

– Tudom.

– És még mindig úgy gondolod, helyes volt gyengének mutatnunk magunkat?

Naerion válaszolni akart, de a terem hangjai hirtelen elnémultak számára.

A padló eltűnt a lába alól.

Ismét a mélységi szakadék peremén állt.

Az Első Kraken mindkét szeme nyitva volt.

– Eljöttek.

– Huszonöt évet adtál nekem.

– Nem adtam semmit. Megmutattam, mennyi időd maradt.

– Neked huszonöt év talán egyetlen lélegzet.

– Neked pedig elég volt ahhoz, hogy egy egész tengert fegyverré változtass.

A sötétség képeket formált körülöttük. Fekete zászlók emelkedtek a hullámok fölé. Tűz futott végig a vízen, miközben orkánerejű szél hajtotta előre az ellenséges hajókat.

– Kik állnak majd mellettünk?

A Kraken egyik karja megmozdult. Naerion előtt felragyogott a Fény jelképe. Távolabb megjelent a Föld jele is, de mozdulatlan maradt.

– A Fény melletted áll. A Föld csak akkor indul el, amikor már túl sok vér hullott.

A Tűz, a Szél és a Sötétség jelei összekapcsolódtak.

Egy pillanattal később a Sötétség ráborult a másik kettőre.

– Három birodalom érkezik ellened. De mire véget ér a háború, már egymást is ellenségnek látják.

– Megnyerhetjük?

A Kraken sokáig hallgatott.

– A háború után Aquaris még állni fog.

– Nem ezt kérdeztem.

– Nem minden győzelem menti meg azokat, akikért harcolsz.

– Segítesz nekem?

A Kraken szeme összeszűkült.

– Az erőm már benned van. A kérdés az, meddig maradsz önmagad.

Naerion felébredt.

A zene ismét szólt. Az ünneplők semmit sem vettek észre. Taris azonban már állt, és a császár vállát fogta.

– Naerion.

Ritkán szólította a nevén.

– Mit láttál?

Naerion felállt.

– Vége a békének.

A trónterem ajtaja kivágódott.

Egy aquarisi felderítő lépett be, páncélja több helyen megégett, arcán pedig hosszú vágás húzódott. Két őr támogatta, de amikor meglátta Naeriont, kiszabadította magát a karjukból, és térdre rogyott.

– Felség… kettő hajóhad gyülekezik a határainknál.

Taris azonnal mellé lépett.

– Mekkora erő?

– Nem tudtuk megszámolni. Nochtar és Pyrath hajói.

– Láttak titeket?

A felderítő lehajtotta fejét.

– Igen. A hajónkat üldözőbe vették. Csak én jutottam vissza.

Naerion lehunyta szemét. A tengeren át megérezte a felderítőhajó elsüllyedését, a fedélzet repedését és a vízbe zuhanó katonák utolsó mozdulatait.

A Kraken hangja felmorajlott benne.

– Már megízlelted az első vért.

Naerion ökölbe szorította kezét.

Hallgass.

– Mire véget ér, nem fogsz tudni mást ízlelni.

Idöközben megjelent egy másik felderitő is: A Szél hajói a felszíni átjáróknál sorakoznak.

– Hívjátok össze a Hullámtanácsot – mondta.

Az ünnepi díszeket percek alatt leszedték. A zenészek helyét futárok és katonák vették át. A tanácstagok még ünnepi ruhájukban ültek az asztal körül, amikor Taris eléjük terítette a felderítők térképét.

– Az ellenséges hajók legkésőbb hajnalban elérik az északi átjárót – mondta. – Azonnal fel kell vonultatnunk a Mélyár-flottákat.

– Nem – felelte Naerion.

Taris azt hitte, rosszul hallotta.

– Nem?

– A felszíni őrjáratok vonuljanak vissza Korallkapu felé. A külső jelzőtornyokat ürítsék ki. A kikötők fényeit oltsák el.

Az egyik tanácstag felpattant.

– Ezzel azt mutatjuk, hogy megijedtünk!

– Pontosan ezt fogják hinni.

Taris két tenyérrel az asztalra támaszkodott.

– Huszonöt évig azért építettük a flottákat, hogy most elrejtsük őket a támadás elől?

– Azért rejtettük el őket, hogy az ellenség olyan helyre hozza a saját haderejét, ahonnan nem tud elmenekülni.

Naerion három fekete követ helyezett a térképre, majd a Korallkapuhoz vezető keskeny szorosba tolta őket.

– A Sötétség Ura gyors győzelmet akar, de óvatosabb annál, mint amilyennek mutatja magát. Nem a saját legjobb hajóit küldi majd előre. Pyrathot fogja a kapuhoz hajtani, hogy helyette próbálja ki a védelmünket.

– Te pedig beengeded Pyrath seregét? – kérdezte Taris.

– Az első védelmi vonalig.

– Ha tévedsz, Korallkapu eleshet.

– Ha most felfedjük a teljes haderőnket, megállnak a határ előtt, és hosszú háborúra rendezkednek be. A Tűz felperzseli a külső vizeket, a Szél elvágja a kereskedelmet, Nochtar pedig addig vár, amíg éhezni kezdünk.

– És ha beengedjük őket?

Naerion a szoros két oldalán rejtőző kapukra mutatott.

– Bezárjuk mögöttük a tengert.

A teremben senki nem szólt.

Taris lassan kiegyenesedett.

– Ezért nem mutattuk meg soha a flottát.

– Ezért.

– Ezért hagytuk, hogy gyengének nevezzenek minket.

– Nem az számít, minek neveznek. Az számít, mire képesek, amikor elérnek hozzánk.

A főadmirális a három fekete követ nézte.

– És ha maga a Sötétség Ura kívül marad a csapdán?

Naerion tekintete megkeményedett.

– Akkor legalább megtudjuk, mennyit ér számára a szövetségesei élete.

Az aquarisi mozgósítás hangtalanul kezdődött meg.

Nem szóltak harangok, és nem futottak pánikba esett katonák az utcákon. Minden tartomány lakói ismerték a huszonöt éven át gyakorolt rendet. A kereskedelmi hajók a belső kikötőkbe vonultak. A gyermekeket és időseket az áramlatkapukon keresztül biztonságos városokba vitték. A vízmágusok elfoglalták helyüket a titkos csatornákban.

A mélységi barlangokban egyenként gyulladtak ki a kék fények.

A rejtett hajóhadak legénysége felsorakozott.

Taris végighaladt az első flotta előtt. A katonák némán figyelték.

– Huszonöt éve vártok arra a parancsra, amelyről reméltük, hogy soha nem kell kiadnunk – mondta. – A határainkon túl azt hiszik, Aquarisnak nincs ereje visszavágni. Ne a büszkeségeteket bizonyítsátok nekik. A birodalmat védjétek, és hozzátok haza egymást.

Egy fiatal tiszt felemelte kardját.

– Mikor indulunk?

Taris a zárt korallkapura nézett.

– Amikor a Császár bezárja mögöttük a tengert.

Hajnalban megjelentek az első fekete vitorlák.

Pyrath hajói alkották a támadó ék hegyét. Lángoló orruk kettévágta a vizet, a körülöttük sistergő tenger pedig gőzfelhőbe burkolta Korallkapu felé vezető útjukat.

Fedélzetükön Tűzmágusok táplálták a hajók lángjait. A páncélozott Lánghiénák és Pokolkutyák láncra verve várták, hogy partra engedjék őket, a legnagyobb bárkák gyomrában pedig Láva Gólemek izzó teste dobogott.

A füst fölött Tűzsárkányok köröztek. Szárnycsapásaik parazsat szórtak a vízre.

Pyrath hajói közé fekete gályák vegyültek. Ezek a Démonúr seregeit szállították: mozdulatlan Csontvázharcosokat és csuklyás Nekromantákat, akik csontból rajzolt jelekkel készültek felébreszteni minden elesettet.

Mögöttük, jóval távolabb haladt a Sötétség Urának valódi flottája. A magasban Zephyria hajói úsztak, vitorláikat olyan orkán feszítette, amelyet természetes vihar soha nem kelthetett volna.

A Sötétség Ura zászlóshajójáról figyelte Aquaris partjait.

– Visszavonulnak – jelentette a főparancsnok. – A külső őrtornyokat elhagyták.

Pyrath uralkodójának tüzes alakja megjelent a zászlóshajó fölött.

– Előttünk a kapu. Mire vársz még?

A Sötétség Ura felemelte kezét.

– Előre.

Az orkán belekapott a vitorlákba. Pyrath derékhada és a Démonúr fekete gályái felgyorsultak, majd átlépték Aquaris határát. Nochtar fő flottája azonban a második vonalnál lassított, és tisztes távolságban követte őket.

Aquaristól keletre eközben aranyszínű vitorlák jelentek meg a láthatáron. Solaria segítő hadai már az első fényben útnak indultak.

Zephyria Szélmágusai a felhőhidakon sorakoztak fel. Egyszerre emelték magasba karjukat, és egymás mögött több, áttetsző Légpajzs feszült ki az égen.

Solaria hajói fénysugarakkal törték át az első pajzsot, de mögötte azonnal újabb pajzs emelkedett. A Légpajzsok nem jelentettek veszélyt, csupán feltartóztatták őket.

Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy Aquarisnak egyedül kelljen fogadnia az első támadó hullámot.

A Mélységek Palotájában Naerion lehunyt szemmel állt a térkép előtt. Nem kellett látnia a hajókat.

Érezte minden hajótest súlyát a vízen, minden evező mozdulatát és minden lángot, amely a felszínt perzselte.

Taris hangja egy vízkristályon keresztül szólt hozzá.

– Az első sor átlépte a külső határt.

– Várjatok.

– A tűzhajók is beléptek.

– Várjatok.

A Kraken hangja felnevetett Naerion elméjében.

– Mitől Félsz?

Túl sokan jönnek.

– A tenger mindannyiukat elbírja.

Taris újra megszólalt.

– Felség, elérték a második jelzővonalat. Ha tovább várunk, lőtávolba kerülnek Korallkaputól.

Naerion kinyitotta szemét.

Kék fény árasztotta el a termet.

– Most.

Taris a zászlóshajója fedélzetén felemelte kardját.

– Nyissátok meg a mélység kapuit!

A tengerfenék megremegett.

A támadók által puszta sziklafalnak hitt hegyoldalak szétnyíltak. Kék fény ömlött ki belőlük, majd egymás után emelkedtek elő Aquaris hadihajói.

Nem néhány tucat.

Egész flották.

Jégöböl páncélozott hajói északról érkeztek. A Sellő-szigetek gyors, keskeny hadihajói a zátonyok közül törtek elő. Korallkapu nehéz flottája szemből zárta el a szorost, miközben a Kraken-mélység sötét hajói az ellenség mögött emelkedtek fel.

A Démonúr zászlóshajójának parancsnoka elsápadt.

– Ezek nem lehetnek ott. A kémeink…

A Sötétség Ura mellett álló tanácsadó lehunyta szemét.

– Pontosan ezért küldted előre őket – mondta olyan halkan, hogy csak a Sötétség Ura hallhatta.

A Sötétség Ura rezzenéstelen arccal figyelte a tengerből előtörő hajóhadakat.

– Jegyezzetek fel minden megnyíló kaput és minden flotta útvonalát.

– És a Démonúr serege? – kérdezte az öreg.

– Megkapta a megtiszteltetést, amelyre annyira vágyott.

– Felség… Pyrath mögött is megjelentek.

A Sötétség Ura csak ekkor fordította tekintetét a csapdába záródó szövetségeseire. Saját fő flottája még a záróvonalon kívül maradt.

Pyrath derékhada és a Démonúr fekete gályái mögött Jégöböl mágusai emelték fel kezüket. A tenger egyetlen pillanat alatt megfagyott, és hatalmas jégfal zárta le a szorost. Nochtar fő flottája a fal túloldalán maradt. Ugyanabban a pillanatban Korallkapu zsilipjei kinyíltak.

Az áramlat megfordult.

A Démonúr gályái egymásnak ütköztek, Pyrath tűzhajóinak lángjai pedig saját szövetségeseik vitorláiba kaptak.

A Tűzmágusok lángfalakat emeltek, hogy megtartsák a hajók közötti rendet, de az ellenük fordított áramlat szétszakította a varázslataikat. Láva Gólemek zuhantak a vízbe, és sisteregve dermedtek fekete kővé.

A Pokolkutyák és Lánghiénák a fedélzeteken szabadultak el. Nem Aquaris katonáit támadták, hanem mindent, amit a gőzben és a sötétben ellenségnek hittek.

A Démonúr Csontvázharcosai félelem nélkül meneteltek tovább a záporozó lövedékek között. Mögöttük a Nekromanták újra talpra állították az elesetteket, ám a következő hullám egész sorokat mosott le a gályákról.

Pyrath fizette meg elsőként a csapda árát. Minden aquarisi hajó, amely előbukkant a mélységi kapukból, újabb tűzhajót zárt körbe.

Pyrath uralkodójának hangja mennydörgött a csatatér fölött.

– Azt mondtad, alig van flottájuk! Miért maradt kívül a saját derékhadad?

A Sötétség Ura körül összesűrűsödött a fekete köd.

– Mert valakinek biztosítania kell a visszavonulást.

– Vagy eleve tudtad, hogy szükség lesz rá – felelte Pyrath uralkodója.

A Szél követe parancsot adott hajóinak, hogy emelkedjenek magasabbra, és hagyják el a szorost. A tűz és a sötétség erői egyszerre kiáltottak árulást, de Zephyria hajói nem fordultak vissza.

Taris flottája közben elérte az első nochtari sort.

– Ne üldözzétek a menekülőket! – kiáltotta. – Törjétek meg a támadást, és tartsátok a határt!

Aquaris nem pusztítani akarta az ellenséget. Ki akarta űzni a saját vizeiről.

Naerion a palota tornyából irányította az áramlatokat. Amikor a Tűz birodalmának lángjai szétterjedtek a felszínen, tenyerét a vízre helyezte. A mélység hidege felszökött, és gőzbe fojtotta a tüzet.

A Kraken ereje egyre erősebben áramlott át rajta.

– Engedj közelebb – suttogta a lény. – Egyetlen hullámmal összeroppantom őket.

– Velük együtt a saját hajóinkat is.

– A tenger nem válogat.

– Én igen.

Naerion visszatartotta a mélység teljes erejét. Nem engedte, hogy a Kraken harcoljon helyette. Csak annyit használt fel belőle, amennyit még képes volt irányítani.

A küzdelem órákon át tartott. Végül Pyrath középső sora megtört. A Démonúr fekete gályáinak többsége elsüllyedt, a megmaradt Csontvázharcosokat pedig a visszafordított áramlat sodorta szét. Pyrath hajói nyugat felé menekültek, Nochtar csapdába esett kisebb különítményei pedig a jégfalon nyitott keskeny résen keresztül vonultak vissza. Naerion szándékosan hagyta nyitva számukra az utat.

A Sötétség Ura fő flottája szinte sértetlenül maradt.

Taris értetlenül szólt hozzá a vízkristályon át.

– Bezárhatjuk a rést. Itt tarthatjuk mindannyiukat.

– Nem.

– Most megsemmisíthetnénk Pyrath teljes derékhadát és Nochtar minden csapdába esett légióját.

– Ha nem hagyunk nekik menekülési utat, halálig harcolnak. Több aquarisi is meghalna.

– Visszatérnek majd.

– Tudom.

– Akkor miért engeded el őket?

Naerion a sebesültekkel teli saját hajókra nézett.

– Mert a győzelem nem attól teljes, hogy az ellenségből senki nem marad életben.

Az első támadó hullám napnyugtára elhagyta Aquaris vizeit.

Korallkapu állt.

A mélységi kikötők titka azonban többé nem létezett.

A palota legmagasabb tornyában Naerion és Taris együtt figyelte a visszavonuló fekete vitorlákat.

– Huszonöt év munkáját fedtük fel egyetlen nap alatt – mondta Taris.

– Ezért építettük.

– A Sötétség Ura most már tudja, mekkora haderőnk van.

– Nem – felelte Naerion. – Csak azt tudja, mekkorát mutattunk meg belőle.

Naerion lehunyta szemét. Érezte a tengeren hátráló hajótesteket, és megszámolta közöttük Nochtar fekete gályáit.

– A Sötétség Ura alig veszített a saját erejéből – mondta.

– Akkor nem győzni jött – értette meg Taris. – Felmérni minket.

– És meggyengíteni Pyrathot. Ez a csata két ellenséget szolgált neki egyszerre.

Taris oldalra pillantott.

– Nem küldted ki az összes flottát?

Naerion halványan elmosolyodott.

– Aquaris nem tárja fel minden mélységét az első hajónak, amely áthalad fölötte.

A távoli horizonton aranyszínű fény jelent meg. Először csupán egyetlen pont volt, majd egyre erősebben ragyogott. Solaria serege.

Naerion azonban nem a horizontot nézte.

A palota mélyéről halk remegés futott végig a köveken.

Az ősi lépcső első pecsétje megrepedt.

– Az első vér elérte a mélységet – szólt a Kraken. – Most kezdődik csak igazán a háború.

Naerion levette fejéről a korallkoronát, és Taris kezébe adta.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte a főadmirális.

Naerion a palota alsó szintjei felé vezető folyosóra nézett.

– Huszonöt évig arra készültem, hogy megvédjem Aquarist a felszín birodalmaitól.

– És most?

A mélyből újabb remegés érkezett.

– Most meg kell győződnöm róla, hogy közben nem ébresztettem fel valamit odalent.

Aquaris soha nem hencegett a hatalmával. Nem fenyegette a világot, és nem követelt félelmet más birodalmaktól. De azon a napon a tenger feltárta valódi mélységének egy részét.

A Sötétség Ura nem abban tévedett, hogy Aquaris csapdát állíthat. Abban tévedett, hogy a csapda feláldozható seregekkel teljesen kiismerhető.

Nem Aquaris volt a hat birodalom leggyengébbje.

Csupán ő volt az egyetlen, amelynek erejét senki sem látta teljes valójábban.