A Hamukirály

A Vörös Vulkán soha nem aludt igazán.

Még a legcsendesebb éjszakákon is mély morajlás hallatszott a gyomrából, mintha egy hatalmas, ősi teremtmény lélegezne Pyrath földje alatt. A hegy oldalán vörösen izzó erek futottak végig, a csúcs fölött pedig sötét füst gomolygott, amely nappal eltakarta a napot, éjszaka viszont visszaverte a kráterben lobogó lángok fényét.

A Tűz Birodalmának népe nem félt a vulkántól.

Tisztelték.

Úgy tartották, hogy amíg a Vörös Vulkán tüze ég, addig Pyrath sem pusztulhat el.

Aren is ebben a hitben nőtt fel.

Gyermekként órákon át állt a palota legmagasabb bástyáján, és a távoli hegyet figyelte. Nem a koronáról álmodott, amely egy napon majd az övé lesz. Nem érdekelte a tanácsterem, a követek hajlongása vagy az udvari lakomák pompája.

A lávamezők érdekelték.

A katonák.

És mindaz, ami a várfalakon túl várt rá.

Tizennégy éves volt, amikor újra megpróbált megszökni a palotából.

Nem jutott messze.

A keleti kapunál szolgáló őr már akkor felismerte, amikor Aren megpróbált elvegyülni egy utánpótlást szállító katonai osztagban. A herceg egyszerű bőrvértet viselt, arcára hamut kent, vörös haját pedig egy kopott sisak alá rejtette.

A csizmája azonban elárulta.

Fekete bőrből készült, oldalán Pyrath aranyszínű lángjelével. Ilyet csak a királyi család tagjai viselhettek.

Az őr végignézett rajta, aztán a címeren.

– Fenség – szólalt meg óvatosan –, megkérdezhetem, hová készül?

Aren lehajtotta a fejét, és megvizsgálta a csizmáját.

– Most már sehova.

Az őr szája megrándult, de nem mert elmosolyodni.

– Jelentenem kellene a királynak.

– És ha nem teszed?

– Akkor valószínűleg engem küld a lávabányákhoz.

– Ha megteszed, engem zárat be a szobámba.

– Ez valóban nehéz döntés.

Aren közelebb hajolt hozzá.

– Engedj ki, és mire bárki észrevenné, már vissza is jövök.

– Ezt mondta legutóbb is.

– Legutóbb csak a külső falig jutottam.

– Ahol kis híján felgyújtotta a déli őrtornyot.

– Az baleset volt.

– Három napig égett.

Mielőtt Aren újabb érvet találhatott volna, az utánpótlást szállító szekerek megindultak. A kapuőr egy pillanatra hátrafordult, hogy utat engedjen nekik.

Arennek ennyi elég volt.

Felugrott az utolsó szekér hátuljára, bebújt két ellátmányos láda közé, és egy vastag takarót húzott magára.

Az őr csak akkor vette észre, amikor a szekér már áthaladt a kapun.

– Fenség!

Aren kidugta a fejét a ládák közül.

– Estére visszajövök!

A kapuőr kétségbeesett kiáltását elnyelte a kerekek zörgése.

A szekerek a Vörös Vulkán felé tartottak. Fegyvereket, vizet és élelmet vittek a hegy lábánál állomásozó katonáknak, akik a birodalom keleti útjait őrizték.

Aren még soha nem járt ilyen messze a palotától kíséret nélkül.

A város körüli termékeny, vörös föld lassan eltűnt mögöttük. Helyét repedezett fekete síkság vette át. Megdermedt lávafolyamok kanyarogtak a tájon, akár hatalmas, kővé vált folyók. A sziklák közül időnként forró gőz tört fel, a levegőben pedig kén és hamu szaga terjengett.

A herceg minden pillanatát élvezte.

Egészen addig, amíg a katonák meg nem találták.

– Mit viszünk ebben a ládában? – kérdezte egy mély hang. – Már vagy tíz perce mozog.

A takarót lerántották Arenről.

Három katona állt fölötte. Arcukat hamu borította, vörös köpenyük szélét feketére égette a lávamezők forrósága.

A legidősebb közülük azonnal felismerte.

– A lángokra… – morogta. – Ez a király fia.

A másik kettő először egymásra nézett, majd térdre ereszkedett.

– Ne csináljátok ezt! – szólt Aren, miközben kimászott a ládák közül.

– Mit?

– Ne térdeljetek le előttem.

A katonák bizonytalanul felálltak.

Az idősebb harcos összefonta a karját.

– A király tudja, hogy velünk tart?

– Tudni fog róla.

– Ez nem ugyanaz.

– Estére visszaérek.

A katona a távolba nézett. A Vörös Vulkán fölött egyre sötétebb füst gyülekezett.

– Ma senki sem ér vissza estére.

– Miért?

– Hamuvihar közeledik.

Aren felnézett az égre. A vulkán irányából fekete felhő hömpölygött feléjük, lassan elnyelve a vörös napot.

A szekerek mellett haladó parancsnok előrekiáltott:

– Gyorsabban! El kell érnünk a keleti őrhelyet, mielőtt ideér!

A katonák megszaporázták lépteiket. Aren arra számított, hogy visszafordítják, de már túl messze jártak a várostól. Ha egyetlen őrt küldenek vele, egyikük sem éri el időben a falakat.

Az idős katona egy kendőt nyomott a kezébe.

– Kösse az arca elé! Ha elkezd hullani a hamu, maradjon a szekér mellett!

– Tudok magamra vigyázni.

– Minden tizennégy éves fiú ezt hiszi.

– Én nem akármilyen fiú vagyok.

– Ebben igaza van. Ha magának baja esik, minket nem egyszerűen kivégeznek. Valószínűleg lassú tűzön sütnek meg.

Aren elmosolyodott.

– Apám nem tenne ilyet.

– Akkor még nem látta igazán mérgesnek.

A hamuvihar gyorsabban érte el őket, mint várták.

A nappali világosság néhány perc alatt vöröses félhomállyá változott. Forró szél söpört végig a síkságon, felkapva a földre rakódott port. A katonák kendőt kötöttek az arcuk elé, és kötelekkel kapcsolták egymáshoz a szekereket, nehogy elszakadjanak egymástól.

Aren már nem látta a vulkánt.

Hamarosan az előtte haladó szekeret sem.

Csak a kerekek nyikorgását, az állatok rémült fújtatását és a katonák kiáltásait hallotta.

Aztán valahol előttük hatalmas reccsenés törte meg a vihar zaját.

Az első szekér kereke beszakította a vékony kőréteget, és a jármű félig egy izzó hasadékba zuhant. Az állatok pánikba estek. Az egyik katona a mélybe csúszott, és csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni a peremen.

– Állítsátok meg a többit! – üvöltötte a parancsnok.

A szekerek feltorlódtak.

Aren leugrott a földre.

– Maradjon ott! – kiáltott utána az idős katona.

A herceg azonban már a hasadék felé futott.

A lezuhant katona egyik kezével a fekete sziklába kapaszkodott. Alatta vörösen izzott a mélység. Ujjai lassan csúszni kezdtek a hamuval borított kövön.

Aren hasra vetette magát a peremnél, és kinyújtotta felé a karját.

– Fogd meg!

A katona felnézett rá.

– Fenség, menjen innen!

– Fogd meg a kezem!

– Leszakad alattunk!

A kő valóban repedezni kezdett.

Aren még közelebb kúszott. Ujjai végül elérték a katona csuklóját, de nem volt elég erős ahhoz, hogy egyedül felhúzza.

A láva forrósága égette az arcát. A füsttől alig kapott levegőt.

Mögötte kiáltások hallatszottak, de a viharban senki sem látta őket.

Aren lehunyta a szemét.

Érezte a hőt a sziklák alatt.

Pyrath tüze mindenhol ott volt körülötte: a vulkánban, a hasadékban, a föld mélyén és a saját vérében. Gyermekkora óta tanították uralni, de mesterei mindig óvatosságra intették.

A tűz nem engedelmeskedik annak, aki fél tőle.

De annak sem, aki nem tiszteli.

Aren tenyerét a földre szorította.

A sziklák közül feltörő lángok hirtelen meghajoltak körülöttük. Nem tűntek el, de néhány pillanatra félrehúzódtak, mintha utat engednének a herceg akaratának. A hasadék szélén lévő kő vörösen felizzott, majd összeforrt a repedések mentén.

Aren minden erejét összeszedve húzni kezdte a katonát.

Egy másik kéz ragadta meg a vállát.

Az idős harcos érkezett meg. Mögötte még ketten kapaszkodtak egymásba.

Közösen felhúzták a bajba jutott katonát.

Alig távolodtak el, amikor a hasadék széle leszakadt mögöttük.

Aren a földön feküdt, és zihálva bámulta az ég felé emelkedő szikrákat.

Az idős katona mellé térdelt.

– Megsérült?

– Nem.

– Biztos benne?

– Igen.

A harcos végignézett rajta. Aren köpenyének széle megégett, tenyerét hólyagok borították, arcán pedig vékony vágás húzódott.

– Hazudni legalább már úgy tud, mint egy király – állapította meg.

Mire elérték a keleti őrhelyet, teljesen besötétedett.

Aren arra számított, hogy külön sátrat állítanak neki, meleg ételt hoznak, és egész éjszaka őrök vigyáznak rá. Ehelyett leültették a katonák közé egy hosszú fapadra, és a kezébe nyomtak egy horpadt fémtálat.

A tálban sűrű, sötét pörkölt gőzölgött.

Aren belekóstolt, majd azonnal köhögni kezdett.

– Mi van ebben?

– Hús – felelte az idős katona.

– Milyen hús?

– Jobb, ha nem kérdezi.

A körülötte ülők elnevették magukat.

Aren ivott egy korty vizet, majd újra megkóstolta az ételt. Nem volt jó, de éhes volt, ezért az utolsó falatig megette.

Az a katona, akit kihúzott a hasadékból, vele szemben ült. Sokáig nem szólt, csak a tálját nézte.

– Mi a neved? – kérdezte Aren.

– Varek, fenség.

– Van családod?

A katona bólintott.

– Feleségem és két fiam. A kisebbik körülbelül annyi idős, mint maga.

– Tizennégy?

Varek elmosolyodott.

– Hat.

– Akkor nem igazán annyi.

– Nekem mindenki nagyon fiatalnak tűnik, aki nálam fiatalabb.

Aren is elmosolyodott, de Varek arca komoly maradt.

– Köszönöm, hogy nem hagyott lezuhanni.

– Bármelyikőtök megtette volna értem.

Varek az idős katonára nézett, majd vissza Arenre.

– Magáért kötelességünk lenne.

– Értem, akkor is megtetted volna, ha nem lennék herceg?

A katona nem válaszolt azonnal.

– Igen.

– Akkor én miért tettem volna mást?

Az asztal körül lassan elcsendesedtek a beszélgetések.

Az idős harcos hosszú pillanatig figyelte Arent, majd maga elé emelte a kupáját.

– Pyrath hercegére.

A többiek is felemelték a kupájukat.

Ezúttal senki sem térdelt le előtte.

Másnap reggel királyi lovasok érkeztek az őrhelyhez.

Aren apja személyesen vezette őket.

A király egyetlen szót sem szólt, amíg vissza nem értek a palotába. Még csak rá sem nézett a fiára. Aren számára ez rosszabb volt minden kiabálásnál.

A trónteremben aztán bezárultak mögöttük az ajtók.

– Tudod, hány embert sodortál veszélybe? – kérdezte a király.

– Nem kellett volna utánam jönniük.

– A fiam vagy. Pyrath örököse. Ha lezuhansz abba a hasadékba, nemcsak egy fiú hal meg. A birodalom jövője hal meg veled.

Aren lehajtotta a fejét.

– Megmentettem egy katonát.

– Hallottam.

– Ha nem vagyok ott, meghalt volna.

– Talán.

A király az ablakhoz lépett. Innen is látni lehetett a Vörös Vulkánt. A hamuvihar elvonult, de a hegy fölött még mindig sötét felhők kavarogtak.

– A tanács szerint meg kell büntetnem téged – folytatta. – A mestereid szerint fegyelmezetlen vagy. Az őrség parancsnoka szerint pedig rossz hatással vagy az embereire.

– Mit mondanak a katonák?

Apja ekkor nézett rá először.

– Azt mondják, közéjük tartozol.

Aren nem tudta, hogy ez dicséret vagy újabb vád.

A király közelebb lépett hozzá.

– Egy napon ez a birodalom a tiéd lesz. Ezrek fognak engedelmeskedni a parancsaidnak. Ha azt mondod nekik, hogy induljanak csatába, elindulnak. Ha azt mondod, hogy tartsák a falakat, ott maradnak akkor is, amikor már tudják, hogy meg fognak halni.

Aren hallgatott.

Apja levette saját vörös köpenyét, és fia megégett vállára terítette.

– Ezt soha ne tekintsd természetesnek.

– Nem fogom.

– Egy királyt nem a koronája tesz naggyá – mondta az apja –, hanem azok, akik hajlandók követni.

Aren a köpeny szélét markolta.

– És mitől lesznek hajlandók követni?

A király elnézett a Vörös Vulkán irányába.

– Attól, hogy tudják: amikor eljön a tűz, a királyuk nem mögöttük áll majd.

Hanem előttük.

Aren ezt soha nem felejtette el.

Tizenöt év telt el a hamuvihar óta.

Aren többé nem szökött ki ellátmányos szekereken a palotából.

Nem volt rá szüksége.

Amint elég idős lett hozzá, helyet követelt magának Pyrath hadseregében. Apja eleinte tiltakozott. A tanács őrültségnek nevezte, hogy a trónörökös közönséges járőrökkel lovagoljon a birodalom határain, lávabányákat ellenőrizzen, vagy kisebb lázadások leverésében vegyen részt.

Aren azonban hajthatatlan maradt.

Nem díszes páncélt viselt, hanem ugyanolyat, mint a katonái. Nem külön sátorban aludt, hanem közöttük. Ha fogytán volt az élelem, ő is kisebb adagot kapott. Ha valaki megsebesült, nem hagyta hátra csak azért, hogy a sereg gyorsabban haladhasson.

A katonák hamar megtanulták, hogy Aren vakmerősége nem gyermeki meggondolatlanság.

A herceg valóban hajlandó volt elsőként belépni a tűzbe.

És utolsóként kijönni belőle.

Az emberek szerették ezért.

A tanács kevésbé.

– Egy uralkodó nem lehet minden katona barátja – mondta neki egyszer apja. – Eljön majd a nap, amikor olyan parancsot kell adnod, amelyből nem mindenki tér vissza.

Aren akkor sokáig hallgatott.

– Talán könnyebb lesz ilyen parancsot adnom, ha nem ismerem őket.

– Könnyebb – felelte a király.

– Akkor inkább ismerni akarom őket.

Apja büszke volt erre a válaszra.

Mégsem mosolygott.

Talán már akkor tudta, hogy fia egyszer súlyos árat fizet majd azért, mert nemcsak a birodalmát, hanem minden egyes katonáját a saját felelősségének tekinti.

Aren huszonkilenc éves volt, amikor a király megbetegedett.

Nem egy ellenséges kard győzte le. Nem méreg, nem átok és nem egy csatában szerzett halálos seb. A hosszú évek, a régi sérülések és Pyrath perzselő levegője lassan vették el az erejét.

Először csak ritkábban jelent meg a tanácsban.

Később már a trónteremig sem tudott eljutni.

Végül elérkezett a nap, amikor magához hívatta a fiát.

Aren az apját nem királyként találta a hálóteremben.

Csak egy megfáradt öregember feküdt előtte.

A vörös takarók alatt teste vékonynak és törékenynek tűnt. Egykor fekete haja teljesen megőszült, arcának mély barázdáiban pedig mintha egész uralkodásának terhei rejtőztek volna.

A király intett az ajtóban álló őröknek.

– Hagyjatok magunkra!

Amikor az ajtó bezárult, Aren apja ágya mellé ült.

– Az orvosok szerint erősödsz.

– Az orvosok sok mindent mondanak annak, akitől a fizetésüket kapják.

– Hozatok másokat Solariából.

– Nincs szükségem fénymágusokra.

– Akkor Aquarisból. A vízi gyógyítók talán…

– Aren.

A fiú elhallgatott.

Apja hangja gyenge volt, de még mindig ott csengett benne az a határozottság, amely előtt egykor egész hadseregek hajtottak térdet.

– Nem azért hívtalak, hogy megments – mondta a király. – Azért, hogy elbúcsúzzak tőled.

– Nem akarom a búcsúdat.

– Egy király ritkán kapja meg azt, amit akar.

Aren felállt, és az ablakhoz lépett. Odakint Pyrath fővárosának vörös tornyai emelkedtek. A kovácsműhelyekből szikrák szálltak az ég felé, a távoli utcákon pedig már gyülekezni kezdtek az emberek.

A király betegségét nem lehetett tovább titokban tartani.

– Nem állok készen – mondta Aren.

– Senki sem áll készen a koronára.

– Te készen álltál.

Apja halkan felnevetett, de a nevetés köhögésbe fulladt.

– Amikor megkoronáztak, három napig nem tudtam aludni. Azt hittem, minden döntésemmel elpusztítom a birodalmat.

– És elmúlt?

– Nem. Csak megtanultam úgy tenni, mintha tudnám, mit csinálok.

Aren visszafordult.

– Ez nem túl megnyugtató.

– Nem is annak szántam.

A király hosszú ideig nézte a fiát.

– Emlékszel arra, mit mondtam neked, amikor megszöktél a keleti őrhelyre?

– Hogy egy királyt nem a koronája tesz naggyá, hanem azok, akik hajlandók követni.

– Emlékszem. Minden szavára.

– Akkor emlékezz a másik felére is! Az emberek azért követnek, mert bíznak benned. Ezt a bizalmat évekig tart megszerezni, és egyetlen rossz döntéssel el lehet veszíteni.

Aren visszaült az ágy mellé.

– Mi van, ha rosszul döntök?

– Fogsz.

– És ha emberek halnak meg miatta?

– Fognak.

Aren állkapcsa megfeszült.

– Akkor hogyan lehetnék méltó arra, hogy vezessem őket?

Apja kinyújtotta a kezét. Aren megfogta. A hajdan erős ujjak most alig szorították az övét.

– Nem az a jó király, aki sohasem hibázik. Olyan nem létezik. A jó király az, aki nem másokkal fizetteti meg a saját hibáinak árát.

Aren lesütötte a szemét.

Apja az utolsó erejével közelebb húzta.

– Pyrath népe szeret téged. De a szeretet veszélyesebb lehet a félelemnél. Aki szeret, az akkor is követhet, amikor már vissza kellene fordulnia.

– Nem fogom őket cserbenhagyni.

– Tudom.

A király behunyta a szemét.

– Éppen ettől féltelek.

Aznap éjjel kialudtak a palota legmagasabb tornyának lángjai.

Pyrath népe ebből tudta meg, hogy uralkodójuk meghalt.

A harangok nem szóltak. A Tűz Birodalmában nem harangzúgással gyászolták a királyokat. A kovácsok tették le kalapácsaikat, a kohók ajtajait bezárták, és egy teljes napon át egyetlen műhelyben sem gyújtottak új lángot.

A birodalom városai szokatlan csendbe burkolóztak.

Aren apjának testét a Vörös Vulkánhoz vitték.

A királyi család tagjait nem temették földbe. A hegy lábánál emelt kőoltárra fektették őket, majd átadták testüket annak a tűznek, amelyből Pyrath népe a hite szerint született.

A szertartáson több ezren jelentek meg.

Katonák.

Kovácsok.

Bányászok.

Földművesek.

Olyan emberek, akik egész életükben egyszer sem léptek be a főváros falai közé.

Aren a máglya előtt állt. Nem viselt koronát, díszpáncélt vagy királyi köpenyt. Ugyanazt a régi vörös köpenyt terítette a vállára, amelyet apja tizenöt évvel korábban adott neki.

A tűz lassan elemésztette a holttestet.

Aren nem sírt.

Csak akkor hajtotta le a fejét, amikor a lángok között már nem látta apja alakját.

Varek mellette állt.

A katona, akit Aren egykor kihúzott a vulkáni hasadékból, azóta megőszült. Arcát újabb hegek borították, vállán pedig már a királyi hadsereg egyik parancsnokának jelvényét viselte.

– Szerettem az apádat – mondta Varek.

Aren oldalra pillantott.

Az udvarban senki más nem beszélt volna ilyen egyszerűen az elhunyt királyról. Hosszú címeket soroltak volna. Lángoló Uralkodónak, Pyrath Védelmezőjének és a Vörös Korona Viselőjének nevezték volna.

Varek azonban csak egy emberről beszélt, akit ismert.

– Ő is tisztelt téged – felelte Aren.

– Gyakran akart lefokozni miattad.

– Miattam?

– Valahányszor valami őrültséget csináltál a seregben, engem kérdezett meg, miért nem állítottalak meg.

– És mit feleltél?

– Hogy próbáltalak.

Aren arcán halvány mosoly jelent meg.

– Ezt elhitte?

– Soha.

A mosoly gyorsan eltűnt.

A máglya lángjai lassan alábbhagytak. A hamut a hegy felől érkező szél felemelte, majd szétszórta Pyrath földje fölött.

Varek a parázsló oltárt nézte.

– Holnap király leszel.

– Ma is annak érzem magam. Nem a korona miatt. A súlya miatt.

Varek bólintott.

– Akkor talán készen állsz rá.

A koronázást másnap tartották a Lángok Csarnokában.

Pyrath koronája nem aranyból készült.

Fekete vulkáni fémből kovácsolták még a birodalom alapításának korában. Hegyes ágai lángnyelvekre emlékeztettek, a fém belsejében pedig vörös fény lüktetett, mintha soha nem hűlt volna ki teljesen.

A főpap két kézzel emelte fel.

– Aren, Pyrath királyának fia! Fogadod-e a koronát, és vele együtt mindazok terhét, akik a Tűz Birodalmában élnek?

Aren letérdelt.

– Fogadom.

– Védelmezed-e Pyrath földjét, akkor is, ha falai leomlanak?

– Védelmezem.

– Vezeted-e népét, akkor is, ha minden út a tűzbe visz?

Aren felnézett.

Eszébe jutott apja hangja.

Amikor eljön a tűz, a királyuk nem mögöttük áll majd.

Hanem előttük.

– Vezetem.

A főpap Aren fejére helyezte az izzó koronát.

A csarnokban egyszerre lobbantak fel a kialudt fáklyák.

– Emelkedj fel, Aren, Pyrath Lángoló Uralkodója!

Aren felállt.

A jelenlévő nemesek térdet hajtottak előtte.

A katonák is letérdeltek.

Varek azonban az utolsók között tette meg.

Egy pillanatig csak állt, és ugyanúgy nézett Arenre, mint tizenöt évvel korábban a keleti őrhelyen. Nem herceget látott benne. Nem is királyt.

Azt a fiút látta, aki egy ismeretlen katona életéért a vulkáni hasadék fölé hajolt.

Végül ő is térdet hajtott.

Aren uralkodásának első tanácsülését még aznap megtartották.

Az asztalon építési tervek, adókimutatások és vastag pergamentekercsek hevertek. A tanácstagok hónapok óta készültek a trónváltásra.

Az első terv egy új királyi palotáról szólt.

– Pyrath uralkodójához méltó épület lesz – magyarázta az egyik tanácsos. – Fekete márványból emeljük, aranyozott tornyokkal. A központi csarnokban egy hatalmas szobor ábrázolná felségedet.

Aren végignézte a rajzokat.

– Mennyibe kerülne?

A tanácsos megnevezte az összeget.

Aren újra a tervre pillantott.

– Ebből hány városfalat lehetne megerősíteni?

A tanácsteremben csend lett.

– Felség?

– A keleti települések falai megrepedeztek a földrengésekben. A déli utakon nincs elegendő őrtorony. Több bányavárosban pedig egyetlen víztározó sincs arra az esetre, ha a lávafolyamok elvágnák az utánpótlást. Hányat lehetne helyreállítani ebből a pénzből?

A tanácsos zavartan lapozni kezdett az iratok között.

– Talán… valamennyit.

– Pontos számot kérek holnapra.

– És a palota?

Aren összetekerte a terveket.

– Már van palotánk.

– De az régi. Nem mutatja Pyrath gazdagságát.

– A legerősebb falaink mutassák Pyrath gazdagságát. Ne a hálótermem.

A következő terv egy hatalmas győzelmi emlékműről szólt.

Aren azt is félretette.

A harmadik új adókat javasolt a fegyverkezés finanszírozására.

– A bányászok már most is alig tudják eltartani a családjukat – mondta Aren.

– A hadseregnek fegyverekre van szüksége – felelte a kincstárnok.

– Akkor először a nemesi házak fizetnek többet.

Több tanácstag egyszerre kezdett tiltakozni.

Aren hagyta, hogy beszéljenek. Nem emelte fel a hangját, és nem csapott az asztalra. Csak akkor szólalt meg újra, amikor mindenki elhallgatott.

– Apám idejében Pyrath népe békében élt, ezért elfelejtettük, milyen gyorsan változhat meg a világ. A környező birodalmak fegyverkeznek. A határainkon egyre több idegen felderítőt látnak. A kereskedelmi útvonalak bizonytalanná váltak.

Előrehajolt.

– Nem aranyból készült mennyezetre van szükségünk. Falakra, élelemre, fegyverekre és katonákra. Ha eljön a háború, a szobrok nem védenek meg bennünket.

A tanács végül engedett.

A következő években Pyrath városai megerősödtek. Új őrtornyok épültek a határokon. A régi falakat vulkáni kővel vastagították meg. A városok alatt víztározókat és élelmiszerraktárakat alakítottak ki. Aren gyakran személyesen ellenőrizte az építkezéseket, és több időt töltött a katonai táborokban, mint saját palotájában.

Népe nemcsak uralkodóként tisztelte.

Úgy beszéltek róla, mint egyikükről.

A királyról, aki ismerte a közkatonák nevét.

A királyról, aki ugyanazt az ételt ette, mint ők.

A királyról, aki nem palotát épített magának, hanem falakat a népe köré.

Éveken át úgy tűnt, Pyrath jövője biztos.

Aztán egy éjszaka fekete lovas érkezett a főváros kapujához.

Nem viselt sisakot, arcát mégsem látta senki. Sötét csuklyája alatt természetellenes árnyék rejtőzött. Lova patái nyomán megfeketedett a vörös föld, a körülötte lobogó fáklyák pedig kialudtak, ahogy elhaladt mellettük.

A kapuőrök fegyvert szegeztek rá.

A lovas nem nyúlt kardjához.

Egy fekete viaszpecséttel lezárt levelet emelt a magasba.

– Üzenetet hoztam Nocthar urától – mondta.

Még azon az éjszakán összehívták a királyi tanácsot.

Aren a trónján ülve törte fel a pecsétet.

A levél rövid volt.

Mindössze egyetlen mondat állt rajta.

„A világ hamarosan háborúba borul, és amikor eljön az idő, Pyrathnak választania kell, melyik oldalon akar állni.”

Aren kétszer is elolvasta.

Aztán a fekete lovasra nézett.

– Mit akar tőlem a Sötétség Ura?

A követ lassan felemelte a fejét.

A csuklya mélyén két halvány, vörös szem nyílt ki.

– Nem kér semmit – felelte.

– Még.

A teremben kialudt az utolsó fáklya is.

A fáklyák csak akkor lobbantak fel újra, amikor a fekete lovas elhagyta a termet.

Aren a trónján maradt.

A levél még mindig a kezében volt. A fekete viaszpecsét darabjai a lába előtt hevertek, a pergamen szélét pedig lassan barnára égette ujjainak hője.

A tanácstagok egymás szavába vágva követelték, hogy zárják le a város kapuit.

– Hadüzenet volt – mondta az egyikük.

– Nem – felelte a kincstárnok. – Figyelmeztetés.

– Fenyegetés – javította ki Varek.

A hadvezér a terem közepén állt, tekintetét az ajtóra szegezve, amelyen a követ néhány pillanattal korábban távozott.

– Mindhárom lehet egyszerre – mondta Aren.

Felállt a trónról, és az asztalra tette a levelet.

A tanácstagok köré gyűltek.

– „Pyrathnak választania kell, melyik oldalon akar állni” – olvasta fel az egyikük. – De milyen oldalak között?

– Ezt kell megtudnunk – felelte Aren. – Futárokat küldünk minden határőrhelyre. Megkettőzzük az őrséget, és senkit sem engedünk át ellenőrzés nélkül.

– Le kell tartóztatnunk a követet – mondta Varek. – Még nem hagyhatta el a várost.

– Nem.

– Felség, az a lény végigsétált a fővárosunkon, és egyetlen érintés nélkül eloltotta a lángjainkat.

– Éppen ezért nem akarom, hogy a katonáink megpróbálják elfogni egy zsúfolt utcán.

– Akkor legalább kövessük!

– Már elrendeltem.

Aren a terem egyik sötét sarkába pillantott.

Egy vörös köpenyes felderítő vált el a faltól, meghajolt, majd hangtalanul távozott.

Varek rosszallóan nézett a királyra.

– Mikor?

– Amikor a követ belépett a palotába.

Néhány tanácstag zavartan lesütötte a szemét.

Varek azonban elmosolyodott.

– Apád büszke lenne rád.

– Apám azt mondaná, hiba volt egyáltalán beengedni.

– Ebben valószínűleg igaza lenne.

Aren ismét a levélre nézett.

– Küldjetek követeket Zephyriába, Terranorba és Solariába! Tudni akarom, kaptak-e hasonló üzenetet.

– Aquarisba ne küldjünk? – kérdezte a kincstárnok.

Aren nem válaszolt azonnal.

A Víz Birodalma évtizedek óta békében élt. Naerion, a Mélység Császára ritkán avatkozott a szárazföldi birodalmak ügyeibe, kereskedői azonban mindenhol jelen voltak. Aquarisi hajók szállították a gabonát Solariába, ásványokat vittek Terranorból, és fegyvereket vásároltak Pyrath kovácsaitól.

A két birodalom között jelenleg nem volt háború.

De barátság sem.

A tűz és a víz népe mindig gyanakodva figyelte egymást.

– Egyelőre nem – döntött Aren. – Először tudnunk kell, miről beszélt Nocthar követe.

– Talán éppen Aquaris tudná megmondani – jegyezte meg Varek.

– Vagy talán éppen Aquaris az oka annak, hogy idejött.

A hadvezér összevonta a szemöldökét.

– Gondolod, hogy Naerion háborúra készül?

– Nem tudom.

– Akkor miért hagyjuk ki?

Aren a fekete pecsét maradványaira nézett.

– Mert amíg nem tudjuk, ki hazudik, addig mindenkinek csak annyit mondunk, amennyit feltétlenül szükséges.

Három nappal később visszatért a felderítő, akit a fekete lovas után küldtek.

Egyedül érkezett.

Lova az északi kapu előtt rogyott össze, oldalát pedig hosszú, fekete sebek borították. Maga a férfi is alig állt a lábán. Páncélja megfeketedett, a bal karján lévő bőr pedig olyan hideg volt, mintha órákon át jégben tartották volna.

Varek és Aren a gyógyítók termében hallgatták meg.

– A követ az északi úton haladt – mondta a felderítő. – Nem sietett. Mintha tudta volna, hogy követem.

– Meglátott? – kérdezte Varek.

– Egyszer sem fordult hátra.

– Akkor miből gondolod?

A férfi nyelt egyet.

– Beszélt hozzám.

Aren közelebb lépett.

– Mit mondott?

– Azt, hogy ne maradjak le.

A teremben álló gyógyító kezében megállt a kötés.

– Folytasd! – utasította Aren.

– Két napig követtem. A Fekete-szoros közelében leszállt a lováról, és bement a sziklák közé. Utánamentem. Mire átértem a szoroson, eltűnt.

– Nyomok?

– Nem voltak. Csak egy táborhelyet találtam.

– Nocthari katonákét?

A felderítő megrázta a fejét.

– Aquarisiakét.

Varek arca megfeszült.

– Biztos vagy benne?

– A köveken ott volt a Mélység Császárának jele. Kék festékkel rajzolták fel. Találtam vízzel töltött üveggömböket is. Olyanokat, amilyeneket az aquarisi felderítők használnak üzenetküldésre.

– Hányan lehettek?

– Legalább húszan.

– Pyrath területén?

– A határunkon belül. Nem sokkal, de belül.

Aren Varekre nézett.

– Hol vannak a tárgyak, amelyeket találtál?

A felderítő lesütötte a szemét.

– Elvesztek.

– Hogyan?

– Amikor elhagytam a szorost, valami megtámadott. Nem láttam, mi volt az. Árnyékok mozogtak körülöttem. A lovam megvadult, én pedig… csak futottam.

Varek az ágy mellé lépett.

– Tehát nincs bizonyítékod.

– A saját szememmel láttam.

– Éppen ott, ahová a Sötétség Urának követe vezetett.

A felderítő arca elfehéredett.

– Nem hazudok.

– Nem mondtam, hogy hazudsz.

Aren intett Vareknek, hogy hagyja.

– Pihenj! Ha jobban leszel, megmutatod a térképen a tábor pontos helyét.

A gyógyítók kikísérték őket.

Odakint Varek becsukta maga mögött az ajtót.

– Csapda – mondta.

– Lehet.

– Nem lehet. Biztosan az.

– Attól még lehettek ott aquarisi felderítők.

– Vagy a Sötétség Ura emberei rajzoltak néhány vízjelet a kövekre.

– Ezért küldünk egy másik csapatot.

– És ha ők is találnak valamit?

– Akkor meghallgatjuk őket.

– Aren, pontosan ezt akarja. Gyanakvást ültetett el bennünk, most pedig megmutatja azt, amit látni akarunk.

Aren megállt a folyosón.

– Tudom.

– Akkor miért játszol vele?

– Mert attól, hogy valaki manipulálni akar bennünket, még nem biztos, hogy minden szava hazugság.

Varek közelebb lépett hozzá.

– Aki féligazságokat használ, veszélyesebb annál, aki mindig hazudik.

– Ezért kell megtudnunk, melyik fele igaz.

A következő hetekben nyugtalanító hírek érkeztek Pyrath minden részéből.

Halászok idegen fényeket láttak a déli partok közelében.

Kereskedők számoltak be arról, hogy Aquaris egyre több gabonát és ércet vásárol fel. A határ menti falvakban ismeretlenek kérdezősködtek Pyrath őrtornyairól, a katonák számáról és a Vörös Vulkánhoz vezető utakról.

Egy elfogott idegennél aquarisi aranypénzeket találtak.

A férfi azt állította, kereskedő.

Varek szerint valóban az volt.

A tanács szerint kém.

Aren egyik állítást sem tudta bizonyítani.

A Zephyriába küldött követ végül azzal a hírrel tért vissza, hogy a Szél Birodalma is üzenetet kapott Noctharból.

Terranor követei nem válaszoltak.

Solaria pedig mindössze egyetlen mondatot küldött:

„A fény nem köt szövetséget a sötétséggel.”

Aren sokáig nézte az Első Fény pecsétjét viselő levelet.

– Ez legalább egyértelmű – mondta Varek.

– Könnyű egyértelműnek lenni, amikor nem a te határodon gyülekeznek idegen felderítők.

– Még mindig nem tudjuk, hogy Aquaris küldte-e őket.

– Nem.

Aren összetekerte a levelet.

Aznap este újabb követ érkezett.

Nem fekete köpenyt viselt.

Kék páncélt és ezüstszínű palástot hordott, mellkasán Aquaris hullámjelével.

Naerion, a Mélység Császára küldte.

A férfit a tanácsterembe vezették. Meghajolt Aren előtt, de nem térdelt le.

– Uram, a császár nevében érkeztem – mondta. – Az utóbbi hetekben több pyrathi katonai járőr jelent meg közös határunk közelében. Őfelsége tudni szeretné, miért.

Aren a trónjáról figyelte.

– Talán ugyanazért, amiért aquarisi felderítők járnak az én földemen.

A követ arca rezzenéstelen maradt.

– Aquaris nem küldött katonákat Pyrath területére.

– Találtunk egy táborhelyet.

– Akkor valaki azt akarta, hogy megtalálják.

– Ezt miből gondolja?

– Abból, hogy az igazi aquarisi felderítők nem hagyják hátra a birodalmuk címerét.

Varek alig észrevehetően Arenre pillantott.

Ugyanezt mondta ő is.

– A határ mentén elfogott férfinál aquarisi pénz volt – folytatta Aren.

– A birodalmunk kereskedik önökkel. Pyrathban több ezer embernél lehet aquarisi pénz.

– A hajóik hetek óta a partjaink közelében járnak.

– A tenger nem Pyrath tulajdona.

– De a kikötőink igen.

A követ hangja megkeményedett.

– Aquaris nem készül háborúra Pyrath ellen. De ha Pyrath továbbra is katonákat vezényel a határunkhoz, a Mélység Császára kénytelen lesz válaszolni.

A tanácsteremben felmorajlottak a jelenlévők.

Varek a kardjára tette a kezét.

Aren felemelte a karját, és a zaj elhallgatott.

– Ez fenyegetés?

– Figyelmeztetés.

Arennek eszébe jutott a fekete levél.

Figyelmeztetés.

Fenyegetés.

Néha ugyanaz a kettő.

– Mondd meg a császárodnak, hogy Pyrath nem akar háborút! – mondta Aren. – De a katonáimat nem vonom vissza addig, amíg idegenek járnak a földemen.

– Akkor Aquaris is megerősíti a saját határait.

– Tegye azt!

A követ ismét meghajolt.

– Átadom a válaszát.

Miután távozott, Varek sokáig hallgatott.

– Mit gondolsz? – kérdezte Aren.

– Azt, hogy nem hazudott.

– Melyik résznél?

– Amikor azt mondta, nem ők hagyták ott a táborhelyet.

– A többi?

– Azt nem tudom.

Aren felállt, és az ablakhoz ment. A város fényei alatt katonák masíroztak a falak felé. Hetek óta egyre több egységet vezényeltek délre.

Aquaris valószínűleg ugyanezt tette a túloldalon.

Két birodalom készült egymás ellen, miközben egyik sem vallotta magát támadónak.

Aren ekkor értette meg a Sötétség Urának valódi fegyverét.

Nem a csontvázharcosokat.

Nem a démonokat.

Nem a nekromanták mágiáját.

A félelmet.

Elég volt elültetnie, és a birodalmak maguk kezdték táplálni.

– Visszavonom az őrjáratok felét – döntötte el Aren. – A többiek nem közelíthetik meg a határt.

Varek bólintott.

– Üzenünk Aquarisnak?

– Igen. Ajánljunk találkozót semleges területen! Ha Naerion valóban békét akar, elküldi valamelyik emberét.

– És ha visszautasítja?

– Akkor legalább tudni fogjuk, mennyit ér a szava.

A levél azonban soha nem jutott el Aquarisba.

A futár holttestét két nappal később találták meg a déli úton. A mellkasát vízből formált penge fúrta át, a föld körülötte pedig jéggé fagyott Pyrath forróságában.

Ezúttal bizonyíték is maradt.

A halott kezében egy aquarisi katonai jelvényt találtak.

A tanács azonnali megtorlást követelt.

Aren nem adott rá engedélyt.

– Túlságosan nyilvánvaló – mondta Vareknek, amikor kettesben maradtak.

– Egyetértek.

– Akkor ki ölte meg?

– Az, aki nem akarja, hogy beszéljünk Naerionnal.

– A Sötétség Ura.

– Valószínűleg.

Aren a jéggel borított jelvényt nézte az asztalon.

– Vagy azt akarja, hogy ezt gondoljuk.

Varek fáradtan felsóhajtott.

– Ha sokáig folytatjuk, már a saját árnyékunknak sem hiszünk majd.

A terem ajtaja ekkor kivágódott.

Egy őr rohant be.

– Felség! Valaki közeledik a városhoz.

– Hányan?

– Egyedül van.

Varek kardot rántott.

– A fekete lovas?

Az őr arca sápadt volt.

– Nem.

Nagyot nyelt.

– Maga a Sötétség Ura.

Aren a főváros északi kapuja fölött várta.

Pyrath katonái végig felsorakoztak a falakon. Íjászok százai tartották célkeresztben az úton közeledő alakot. A tűzmágusok a bástyákon álltak, kezük körül lángok kavarogtak.

A Sötétség Ura nem hozott sereget.

Lassan sétált a város felé.

Fekete páncélja elnyelte a Vörös Vulkán fényét. Hosszú köpenye úgy mozgott mögötte, mintha nem is szövetből, hanem élő árnyékból készült volna. Oldalán fekete kard függött, markolatába vörös kő volt foglalva.

A kapu előtt megállt.

Felnézett Arenre.

Bár több tucat lépés választotta el őket, hangja tisztán hallatszott a falakon.

– Így fogadod azt, aki szövetséget kínál?

Aren a fal peremére tette a kezét.

– Így fogadom azt, aki fenyegető levelet küld, majd szó nélkül a fővárosomhoz vonul.

A Sötétség Ura széttárta a karját.

– Fegyvertelenül érkeztem.

Varek Aren mellett állt.

– Kard van az oldalán – kiáltotta.

A Sötétség Ura lenézett a fegyverre.

– Ez számomra nem fegyver.

Varek arca megfeszült.

Aren intett az őröknek.

A város hatalmas vaskapuja lassan megnyílt.

– Ha ez csapda… – kezdte Varek.

– Akkor nem lenne egyedül – felelte Aren.

– Nem tudhatod.

– Ezért maradsz mellettem.

A Sötétség Urát a Lángok Csarnokába vezették.

Nem hajolt meg a trón előtt.

Nem térdelt le.

Úgy nézett Arenre, mintha nem egy másik uralkodót látna, csak valakit, akinek a döntésére átmenetileg szüksége van.

Varek és tizenkét királyi testőr állta körül. A magasban tűzmágusok rejtőztek az oszlopok mögött. Egyetlen rossz mozdulatra vártak.

A Sötétség Ura végignézett rajtuk.

– Ha meg akarnálak ölni, Aren, több emberre lenne szükséged.

A király tekintete megkeményedett.

– A palotámban királynak szólítasz.

– A korona nem változtatja meg a nevedet.

– A tiédet talán elvette?

A teremben megfagyott a levegő.

Senki sem beszélt így Nocthar urával.

A Sötétség Ura azonban nem haragudott meg.

Elmosolyodott.

– Most már értem, miért követnek téged.

Aren nem viszonozta a mosolyt.

– Mondd el, mit akarsz!

– Már elmondtam. Szövetséget.

– Ki ellen?

– Az ellen, aki hamarosan mindannyiunkra rátámadhat.

– Naerion huszonöt éve békében uralkodik.

– A hosszú béke nem bizonyítja, hogy békés ember. Csak azt, hogy eddig nem látta elérkezettnek a háború idejét.

– Bizonyítékod van arra, hogy Aquaris támadni akar?

– A te felderítőid már megtalálták.

– A felderítőimet a követed vezette oda.

– Megmutattam nekik azt, amit te még nem voltál hajlandó meglátni.

Aren lelépett a trón emelvényéről.

– A táborhelyet a te embereid készítették?

– Számítana, mit válaszolok?

– Igen.

– Nem hinnél nekem.

– Ebben igazad van.

A Sötétség Ura közelebb lépett.

A testőrök egyszerre emelték fel fegyvereiket.

Ő rájuk sem nézett.

– Aquaris hajói egyre gyakrabban jelennek meg Pyrath partjainál – mondta. – A kereskedői gabonát és ércet halmoznak fel. Idegenek kérdezősködnek az őrtornyaidról, Naerion pedig még arra sem hajlandó, hogy személyesen beszéljen veled.

– Egyik sem bizonyítja, hogy háborút akar.

– Nem. De azt bizonyítja, hogy figyel téged.

– Minden birodalom figyeli a szomszédait.

– A bölcs uralkodó pedig felkészül arra, hogy egyszer a figyelő szemek mögött kardok is megjelenhetnek.

– Nem tudod mire készül Naerion.

A Sötétség Ura egy pillanatig hallgatott.

– Nem – ismerte el. – És éppen ez teszi veszélyessé.

Aren figyelmesen nézte.

Nocthar ura nem állította, hogy ismeri Aquaris terveit. Nem beszélt titkos seregekről vagy közelgő támadásról. Csak felsorolta mindazt, amit Pyrath maga is látott, majd hagyta, hogy a bizonytalanság elvégezze helyette a többit.

A Sötétség Ura az egyik oszlop mellett lobogó láng felé fordult. Fekete kesztyűs kezét a tűz fölé emelte.

A vörös láng lassan kékre változott, majd teljesen feketévé vált.

– A víz elfojtja a tüzet – folytatta. – Aquaris és Pyrath között sohasem lesz valódi bizalom. Ha Naerion terjeszkedni akar, előbb vagy utóbb az útjába kerülsz.

Aren ökölbe szorította a kezét.

– És te természetesen csak meg akarsz menteni.

– Nem.

A válasz olyan gyorsan érkezett, hogy még Vareket is meglepte.

– Nincs szükségem arra, hogy megmentsenek – mondta Aren.

– Valóban nincs. De nekem szükségem van Pyrath haderejére, neked pedig Noctharéra. Nem barátságot ajánlok. Nem kérem, hogy bízz bennem. Azt kérem, ismerd fel, hogy egyikünk sem engedheti meg magának, hogy egyedül maradjon, ha kitör a háború.

– Aquaris még nem az ellenségem.

– A futárod mást mondana, ha még élne.

Aren szeme összeszűkült.

– Te öletted meg?

– Nem.

– Esküdj meg rá!

A Sötétség Ura elmosolyodott.

– Melyik istenre?

Aren egyetlen lépéssel elé került.

A testőrök megfeszültek, de egyikük sem mert közéjük állni.

– Ha megtudom, hogy közöd volt a halálához, nem lesz olyan mély üreg Noctharban, ahol elrejtőzhetnél előlem.

A Sötétség Ura lenézett rá.

Magasabb volt Arennél. Fekete páncéljából hideg áradt, mintha egy sírbolt mélyén álltak volna. Aren mégsem hátrált meg.

– Ezt elhiszem neked – mondta Nocthar ura.

A két uralkodó hosszú pillanatig nézett egymás szemébe.

Végül a Sötétség Ura fordult el.

– Zephyria külön szerződést kötött velem – mondta a Sötétség Ura. – Ha megindul a hadjárat, lezárja Solaria keleti vizeit.

– Aelia csatlakozik a támadáshoz?

– Nem. Egyetlen zephyriai katona sem lép Aquaris földjére. Nem támadnak védtelen városokat, és nem emelnek fegyvert ártatlanokra. Csak feltartóztatják Solaria flottáját.

– Akkor Zephyria nem a szövetségesed.

– A szerződésnek nem kell barátságot jelentenie. Elég, ha minden fél pontosan tudja, mit vállalt.

Aren visszalépett a trónhoz.

– Tőlem mit akarsz?

– Pyrath haderejét. Közös támadást Aquaris ellen.

Varek azonnal felé fordult.

– Aren…

A király egy pillantással elhallgattatta.

– Aquaris még nem támadott meg bennünket – mondta Aren.

– Ha megtámad, Naerion választja meg a csata helyét és idejét. Ha mi sújtunk le először, a döntés a miénk marad.

– Talán csak erre az ürügyre vártál.

– Nem ürügyet kínálok. Kikötőket, kereskedelmi utakat és olyan biztonságot, amelyet Pyrath egyedül nem szerezhet meg.

A Sötétség Ura elővette Aquaris térképét, de Aren nem nyúlt érte.

– Nem indítok háborút néhány határ menti jelvény és bizonyítatlan történet miatt.

– Mit akarsz?

– Találkozót Naerionnal.

– Vissza fogja utasítani.

– Akkor az az én problémám.

Aren a térképet az asztalon hagyta.

– Harminc napot adok. Addig egyetlen nocthari katona sem léphet Pyrath területére. Ha megszeged, ellenségnek tekintünk.

A Sötétség Ura összetekerte a hadjárati térképet.

– Harminc nap alatt egész birodalmak pusztulhatnak el.

– Akkor remélem, Aquaris türelmesebb nálad.

Nocthar ura megfordult, és elindult az ajtó felé.

A küszöbnél azonban megállt.

– Az apád bölcs ember volt – mondta anélkül, hogy hátranézett volna.

Aren egész teste megfeszült.

– Ne beszélj róla!

– Azt tanította neked, hogy egy királyt azok tesznek naggyá, akik hajlandók követni.

Aren lassan a kardjára tette a kezét.

– Honnan tudod ezt?

A Sötétség Ura oldalra fordította a fejét.

– Talán ott voltam.

– Hazudsz.

– Talán csak hallottam valakitől, aki ott volt.

Tekintete Varekre siklott.

A hadvezér előrelépett, de a Sötétség Ura addigra már kilépett az ajtón.

A teremben maradt lángok egyszerre visszaváltoztak vörössé.

Varek megvárta, amíg az ajtó bezárul.

– Mondd, hogy csak időt akartál nyerni!

– Időt akartam nyerni.

– És utána?

– Beszélek Naerionnal.

– Ha hajlandó találkozni.

– Hajlandó lesz, ha valóban békét akar.

Varek Aren elé állt.

– És ha nem?

A király a becsukódott ajtót nézte.

– Akkor el kell döntenem, melyik veszélytől féltem jobban Pyrathot.

Három héttel később megérkezett Aquaris válasza.

Naerion nem ment el a találkozóra.

Nem küldött követet sem.

A lezárt levélben mindössze annyi állt, hogy a Mélység Császára nem tárgyal addig, amíg Pyrath katonái a határ közelében állomásoznak.

Ugyanezen a napon futár érkezett a déli őrtoronyból.

Aquaris hadihajói jelentek meg Pyrath partjainál.

Nem támadtak.

Nem kötöttek ki.

Csak ott várakoztak a látóhatáron.

A tanács ismét összeült.

– Ha visszavonjuk a katonáinkat, megnyitjuk előttük a déli utat – mondta az egyik hadvezér.

– Ha nem vonjuk vissza őket, Naerion nem tárgyal – felelte Varek.

– Talán nem is akar tárgyalni.

– Talán csak ugyanúgy fél tőlünk, ahogyan mi tőle.

– A félelem nem teszi kevésbé veszélyessé a hajóit.

Aren az asztalfőn ült, előtte két levéllel.

Az egyik Naerion válasza volt.

A másik a Sötétség Ura hadjárati ajánlata.

Apja szavai visszhangoztak az emlékeiben.

Az emberek azért követnek, mert bíznak benned. Ezt a bizalmat évekig tart megszerezni, és egyetlen rossz döntéssel el lehet veszíteni.

Aren tudta, hogy a Sötétség Ura manipulálja.

Tudta, hogy az aquarisi táborhely talán hamis volt.

Tudta, hogy a futárt talán Nocthar gyilkosai ölték meg.

De Aquaris hajói valódiak voltak.

Naerion elutasítása is valódi volt.

Ha Aren nem készül fel, és a Mélység Császára mégis támad, Pyrath egyedül marad.

Ha pedig csatlakozik a hadjárathoz, legalább nem egyedül indul háborúba.

Akkor még nem értette, hogy Nocthar ura soha nem hazudott neki teljesen.

Csak pontosan annyi igazságot mondott, amennyi elfedte a hazugságait.

Aren kezébe vette a tollat.

Varek figyelte.

– Biztos vagy benne?

– Nem.

– Akkor ne írd alá!

Aren a déli partok térképére nézett.

– Ha tévedek, és nem készülünk fel, Pyrath fizeti meg az árát.

– És ha azzal követsz el hibát, hogy hadjáratra indulsz vele?

Aren egy pillanatig nem felelt.

– Akkor én fizetem meg.

Belemártotta a tollat a vörös tintába.

A hadjárati szerződés aljára írta a nevét.

Aren, Pyrath Lángoló Uralkodója.

Amikor a tinta hozzáért a pergamenhez, a Sötétség Ura fekete pecsétje magától felizzott.

Vörös és fekete láng csapott fel az asztalon.

Egy pillanatra egymás körül kavarogtak.

Aztán eggyé váltak.

Varek a tüzet nézte.

– Remélem, tudod, mit tettél.

Aren nem válaszolt.

A palota ablakán túl a Vörös Vulkán mélyen felmorajlott.

Mintha Pyrath ősi tüze már akkor megérezte volna, hogy uralkodója élete legnagyobb hibáját követte el.

A hadjárati szerződés aláírása nem hagyott kétséget: Pyrath és Nocthar támad elsőként. Az ezt követő hetekben egyre több jelentés érkezett a déli határról. Aquarisi hajók gyülekeztek a partok közelében, a raktárakban élelmet halmoztak fel, a folyami erődökben pedig új helyőrségek jelentek meg. A hírek egy része Pyrath saját felderítőitől származott. Másokat Nocthar küldött. Aren már nem tudta biztosan, melyik mögött áll valódi veszély, és melyiket formálta olyanná a Sötétség Ura, hogy annak látsszon. Amikor Nocthar ura ismét megjelent a Lángok Csarnokában, a megállapodás mellé hadjárati térképet terített Aren elé. – Naerion arra számít, hogy várunk – mondta. – Ha most támadunk, még mi választjuk meg a csata helyét és idejét. Varek a fekete pergamenre nézett. – Aquaris nem támadott meg bennünket. – Éppen ezért még mi dönthetünk az első csapásról – felelte a Sötétség Ura. Aren a déli partok jelzéseit nézte. Tudta, hogy a szerződés aláírásával ők vállalták az első csapást. A döntést nem nevezhette védekezésnek. Legfeljebb megelőző támadásnak, amelyről csak később derülhet ki, valóban elkerült-e vele egy háborút, vagy éppen ő indította el azt.

Aren tudta, hogy a Sötétség Ura nem mond el neki mindent.

De egy uralkodónak nem kellett kedvelnie a szövetségeseit.

Elég volt, ha az érdekeik egy ideig ugyanabba az irányba mutattak.

Aquaris évtizedek óta növelte befolyását a déli tengereken. Hajói uralták a kereskedelmi útvonalakat, kikötői egyre gazdagabbá váltak, Naerion pedig minden évvel erősebb lett anélkül, hogy bárki pontosan tudta volna, meddig ér a hatalma.

Aren nem félt a Mélység Császárától.

De nem akarta megvárni, amíg Pyrathnak már nem marad választása.

– Ha most támadunk – mondta a Sötétség Ura –, Aquaris egyedül áll velünk szemben. Ha éveket várunk, talán már Solaria és Terranor seregei is mellette lesznek.

Aren a haditérképet nézte.

– És mit kap Pyrath a győzelem után?

– A déli partvidéket, két kikötőt és szabad áthaladást a tengeri kereskedelmi útvonalakon.

Ez több volt egyszerű területszerzésnél.

Pyrath évszázadok óta függött más birodalmak hajóitól. A saját kikötők gazdagságot, élelmet és biztonságot jelentettek volna a népének.

Varek továbbra sem tűnt meggyőzöttnek.

– Naerion huszonöt éve nem indított háborút – mondta.

Aren a Mélység Császárának birodalmát jelölő kék területre helyezte a kezét.

– Akkor huszonöt éve készülhetett arra, ami egyszer elkerülhetetlenné válik.

Nem gyűlölte Aquarist.

Nem vágyott ártatlanok halálára.

De harcos volt, és hitt Pyrath erejében. Úgy gondolta, Pyrath és Nocthar egyesített serege előtt Naerion gyorsan térdre kényszerül majd. Egy rövid háborúval olyan biztonságot szerezhet a népének, amely több nemzedéken át fennmarad.

Aren végül a haditérképre helyezte a kezét.

– Pyrath a keleti útvonalon támad – mondta. – De a katonáimnak kizárólag én parancsolok.

A Sötétség Ura elmosolyodott.

– Természetesen.

A fekete pergamenen már ott állt Aren neve. Most a haditerven is kijelölte Pyrath útját.

Akkor még azt hitte, közös háborúról döntöttek.

Nem tudta, hogy a Sötétség Ura szemében Pyrath nem szövetséges volt.

Hanem az első fegyver, amelyet Aquaris védelméhez hajít majd.

Pyrath kovácsműhelyei éjjel-nappal dolgoztak.

A főváros fölött vöröses fény izzott, a kohók füstje pedig egybeforrt a Vörös Vulkán felhőivel. Kardok, lándzsák és páncélok kerültek ki a műhelyekből. A városok raktáraiban élelmet halmoztak fel, a déli utakon pedig hosszú szekérsorok indultak Aquaris határa felé.

Aren nem titkolta népe előtt, mire készül.

A Lángok Csarnoka előtti téren jelentette be a hadjáratot.

Katonák, kovácsok, bányászok és kereskedők töltötték meg a teret. Sokan ünnepeltek. Mások csendben figyelték a királyt, mert tudták, hogy a győzelem ígérete mögött mindig ott jár a halál.

Aren apja régi vörös köpenyét viselte.

– Pyrath évszázadok óta más birodalmak hajóitól függ – mondta. – A mi kezünk kovácsolja a világ legjobb fegyvereit, mégis idegenek döntik el, milyen áron kapunk gabonát, és mikor juthatnak el áruink a többi birodalomba.

A tömeg elcsendesedett.

– Aquaris gazdagsága a mi munkánkból is épült. Naerion hajói vitték el fegyvereinket, érceinket és vulkáni köveinket, majd saját kikötőikben adóztatták meg őket. Ennek most véget vetünk.

Aren kihúzta kardját.

A pengén végigfutó rúnák vörösen fellobbantak.

– Nem azért indulunk háborúba, hogy Nocthart szolgáljuk! Nem is azért, hogy egy másik uralkodó dicsőségét növeljük! Pyrath saját jövőjéért harcolunk. Saját kikötőkért. Saját kereskedelmi utakért. Egy olyan birodalomért, amelynek többé senki nem szabhatja meg, mikor ehet, mikor kereskedhet és mikor emelhet fegyvert!

A katonák kardjai egyszerre emelkedtek a magasba.

– Pyrathért! – kiáltotta valaki.

A kiáltást ezrek ismételték meg.

– Pyrathért!

Aren a tömeget nézte.

Látta bennük a hitet.

A büszkeséget.

És azt a feltétlen bizalmat, amelytől apja egykor óva intette.

Tudta, hogy ezek az emberek követni fogják Aquaris folyói közé, akkor is, ha az út végén nem kikötők és gazdagság várja őket.

Hanem halál.

Mégsem kételkedett a döntésében.

Aren nem veszteségre készült.

Győzni indult.

Ugyanezen az éjszakán, a Fekete Őrszem egyik lezárt termében Sevran kettesben maradt a Sötétség Urával.

Aquaris térképe előttük feküdt. A folyók és a partok pontosan szerepeltek rajta, a birodalom belső vizei azonban üresen maradtak.

– Naerion csapdát készíthet – mondta Sevran. – Túl keveset tudunk a flottájáról.

– Éppen ezért nem Nocthar főereje halad elöl – felelte a Sötétség Ura.

– Pyrath fogja viselni az első csapást.

– Aren vágyik a győzelemre, a katonái pedig követik. Nem kell kényszerítenünk őket.

Sevran a Nocthar seregét jelölő fekete kövek közül egy kisebbet a vörös jelzők mellé helyezett.

– És Xanteon?

– Őt küldjük velük.

– Ha elveszíti a légióját, tudni fogja, hogy feláldozhatónak tekintetted.

– Nem feláldozhatónak – mondta a Sötétség Ura. – Kitüntetettnek. Mondd meg neki, hogy az első csapás megtiszteltetését csak a legnagyobb harcosomra bízhatom.

Sevran tekintete a térképen maradt.

– És ha Aren vagy Xanteon áttöri a védelmet?

– Nocthar bevonul utánuk, és arat.

– Ha pedig csapda várja őket?

A Sötétség Ura a saját főerejét jelölő köveket hátrébb húzta.

– Akkor ők mutatják meg, hol zárul össze.

Pyrath és Nocthar közös haditanácsát két héttel később tartották a Fekete Őrszem nevű határerődben.

Az erőd egy sziklás magaslaton állt, ahonnan látni lehetett az Aquaris felé vezető síkságot. Egykor kereskedelmi állomásként működött, de most katonák ezrei táboroztak a falai körül.

Pyrath vörös sátrai keleten sorakoztak.

Nocthar fekete lobogói nyugaton emelkedtek.

Aren Varekkel érkezett a haditanácsra.

A főteremben hosszú kőasztal állt. Közepén Aquaris részletes térképe feküdt, rajta vörös és fekete jelzőkövekkel. Solaria keleti vizeinél egyetlen aranyszínű kő állt.

A Sötétség Ura az asztalfőn várta őket.

Jobb oldalán Sevran állt. A tanácsos ezúttal sem viselt páncélt vagy nemesi jelvényeket. Egyszerű fekete ruhájával szinte beleolvadt az erőd sötét falába. Figyelmesen nézte az érkezőket, de nem szólt.

– Már csak Xanteon hiányzik – mondta a Sötétség Ura.

Mintha a név kimondása idézte volna meg, nehéz léptek visszhangoztak a folyosón.

Xanteon Démonúr lehajtotta szarvakkal díszített fejét, hogy átférjen az ajtón. Magasabb volt mindenkinél a teremben. Testét sötétvörös páncél borította, amelynek réseiből parázsszerű fény szivárgott. Hátán hatalmas, kétélű bárdot viselt.

Két démonharcos kísérte.

Xanteon megállt a Sötétség Ura előtt, és ökölbe szorított kezét mellkasához emelte.

– Uram.

Nocthar ura végigmérte.

– Végre megérkeztél.

– A légióm felállítása tovább tartott, mint vártam.

– Remélem, az ellenség előtt gyorsabban mozogtok majd.

Xanteon szeme felizzott.

– Az én harcosaim lesznek az elsők Aquaris földjén.

A Sötétség Ura halványan elmosolyodott.

– Ebben nem tévedsz.

Sevran egy pillanatra lehajtotta a fejét, elrejtve arckifejezését.

Aren az asztalhoz lépett.

– Halljuk a tervet!

A Sötétség Ura három útvonalat jelölt meg Aquaris északi határán.

– Naerion arra számít, hogy több irányból támadunk – kezdte. – Ezért egy helyen, teljes erővel törjük át az északi védelmi vonalat, majd elfoglaljuk a három folyami átjárót. Ha ezek a kezünkben vannak, Aquaris belső területei megnyílnak előttünk.

Nocthar ura megérintette az első vörös jelzőkövet.

– Pyrath seregei keletről indulnak. Aren király és Varek vezeti őket.

Ezután egy fekete követ helyezett mellé.

– Xanteon légiója velük együtt támad.

A Démonúr büszkén kihúzta magát.

– Az első csapás megtiszteltetése a miénk lesz.

– A legnagyobb harcosaimra bízom Aquaris első védelmi vonalának áttörését – mondta a Sötétség Ura.

Xanteon elégedetten pillantott Arenre.

– Próbálj lépést tartani velünk, tűzkirály!

Varek keze a kardjára csúszott.

Aren azonban elmosolyodott.

– Próbálj meg nem a lángjaink útjába állni!

Xanteon mély, rekedt nevetése betöltötte a termet.

A Sötétség Ura folytatta:

– Nocthar főereje közvetlenül mögöttetek halad. Csontvázharcosaink megtartják a megszerzett területeket, a nekromanták pedig gondoskodnak róla, hogy az elesett ellenség ne maradjon sokáig Naerion katonája.

Varek az aranyszínű jelzőkőre pillantott.

– És Zephyria?

– Nincs itt, mert nem része a támadásnak – felelte a Sötétség Ura. – A szerződésük kizárólag Solaria keleti vizeinek lezárásáról szól.

– Aelia nem támad városokat, és nem küld katonákat Aquarisba?

– Ezt kötötte ki. Nem pusztítanak el védtelen városokat, és nem bántanak ártatlanokat. Ennyit vállaltak, semmi többet.

Aren az arany követ a térkép szélére tolta.

– Akkor ne is számíts a seregeire Aquarisban.

– Nem számítok.

Aren a térképet vizsgálta.

– Milyen erős az első védelmi vonal?

Sevran válaszolt.

– Az általunk ismert őrhelyeken körülbelül négyezer aquarisi katona állomásozik. A folyami átjáróknál további kétezer lehet.

– Lehet? – kérdezte Varek.

– Aquaris belső területeiről kevés megbízható jelentés érkezik.

– Akkor valójában nem tudjuk, mi vár ránk az átjárók után.

– Nem – felelte Sevran.

Aren a Sötétség Urára nézett.

– Ezt Pyrathban nem említetted.

– Nem kérdezted.

Varek előrelépett.

– Ismeretlen terepre küldöd az első vonalat.

– Minden meghódítatlan terület ismeretlen, amíg valaki át nem halad rajta.

– Küldjünk több felderítőt!

– Küldtünk. Egyik sem jutott mélyebbre.

– Miért?

– Nem tértek vissza.

A teremben csend lett.

Aren tekintete az Aquaris belsejét jelölő üres részekre siklott.

– Naerion tudja, hogy közeledünk – mondta.

– Természetesen tudja – felelte a Sötétség Ura.

– Akkor felkészült.

– Ahogyan mi is.

Aren a saját vörös jelzőkövére tette a kezét.

Az első vonal vezetése nem sértette a büszkeségét.

Éppen ellenkezőleg.

Pyrath katonái egész életükben arra készültek, hogy egyszer bebizonyítsák erejüket a többi birodalom előtt. Aren pedig nem akarta, hogy Nocthar halottai vagy Xanteon démonai szerezzék meg helyettük a háború első győzelmét.

– Pyrath áttöri a határt – mondta.

Varek oldalra pillantott rá.

– Aren…

– A katonáink készen állnak.

– Nem az erejükben kételkedem.

– Akkor miben?

Varek az üresen hagyott területekre nézett.

– Abban, hogy valóban csak az vár ránk, amit a térképen látunk.

Aren a vállára tette a kezét.

– Ezért jössz velem. Ha én csak a győzelmet látom, te majd észreveszed azt is, ami mögötte rejtőzik.

Varek nem mosolygott.

– Remélem, lesz időd meghallgatni.

A támadás időpontját hét nappal későbbre tűzték ki.

Hajnalban Pyrath és Nocthar seregei egyszerre hagyták el táboraikat.

Pyrath hadereje vörös folyóként hömpölygött végig a síkságon.

Elöl nehézpáncélos lándzsások haladtak, mögöttük pajzsos gyalogság és tűzmágusok sorakoztak. Láva Gólemek lépései alatt megremegett a föld, vállukról izzó kődarabok hullottak. Pokolkutyák falkái futottak a sereg két oldalán, a magasban pedig tűzsárkányok köröztek.

Aren az első sorban lovagolt.

Nem viselte a koronáját. Fekete és vörös páncélját választotta, ugyanazt, amelyben korábbi hadjáratait vezette. Apja köpenye a válláról lobogott.

Varek mellette haladt.

A pyrathi sereg jobb oldalán Xanteon démonlégiója vonult. A démonharcosok fekete lándzsákat és kampós pengéket hordtak. Páncéljukon Nocthar jele mellett saját uruk szarvakkal övezett címere látszott.

Xanteon a katonái előtt lépkedett.

Nem lovagolt.

Nem volt olyan hátas, amely elbírta volna.

A második vonalban Nocthar csontvázharcosai meneteltek. Mozgásuk tökéletesen egyszerre történt, mintha ezernyi testet ugyanaz az akarat irányítana. Közöttük fekete köpenyes nekromanták haladtak, mögöttük pedig a Sötétség Ura főereje várakozott.

Pyrath és Nocthar hadereje egyetlen hatalmas hadtestként közeledett Aquaris határához.

Aren szíve gyorsabban vert.

Nem a félelemtől.

A pillanattól, amelyre egész életében készült.

Előttük egy aquarisi őrerőd állt. Kék falait vízzel telt árkok vették körül, tornyain pedig a Mélység Császárának zászlói lobogtak.

Az erőd tetején megszólalt egy mély kürt.

A falakon katonák jelentek meg.

Kevesebben, mint amennyire Aren számított.

– Pajzsokat! – kiáltotta Varek.

A pyrathi gyalogság felemelte fekete pajzsait.

Aquarisi íjászok engedték el lövedékeiket.

A nyilak a fekete pajzsoknak csapódtak. Néhány átütötte a peremet, és katonák zuhantak a földre, de a sorok nem bomlottak fel.

– Előre! – parancsolta Aren.

A tűzmágusok egyszerre emelték fel kezüket.

Tucatnyi tűzgolyó csapódott az erőd falába. A kék kő megrepedt, az őrtornyokat láng borította el.

A Láva Gólemek megindultak.

Átléptek a vízzel telt árkon, bár lábuk körül gőzfelhő emelkedett. Egyikük két kézzel ragadta meg a kaput, majd teljes súlyával nekifeszült.

A vastag fa és fém néhány pillanatig ellenállt.

Aztán beszakadt.

Xanteon magasba emelte bárdját.

– Az első vér a miénk!

Démonjai ordítva rohantak a nyílás felé.

Aren kirántotta kardját.

– Pyrath! Utánam!

A vörös és fekete sereg egyszerre zúdult be az erődbe.

Az aquarisi katonák megpróbálták feltartóztatni őket. Vízmágusaik hullámokat idéztek a szűk udvarban, a lándzsások pedig pajzsfalat emeltek a kapu mögött.

De túl kevesen voltak.

Aren kardját láng borította. Egyetlen csapással szétvágta az előtte álló vízpajzsot, majd vállával félrelökte a mögötte álló katonát.

Varek a jobb oldalán harcolt.

Xanteon démonjai balról törték át az aquarisi vonalat.

Alig telt el fél óra, és az erőd elesett.

Az életben maradt védők a déli kapun keresztül menekültek el.

Xanteon felmászott a legmagasabb toronyra, letépte Aquaris zászlaját, majd saját lobogóját tűzte a helyére.

– Xanteon! – üvöltötték a démonok.

A Démonúr szélesre tárta karját.

– Ma az erődről! Holnap Naerion palotájáról tépem le a zászlót!

Aren katonái is ünnepeltek.

Az első győzelmet szinte veszteség nélkül szerezték meg.

Varek azonban az elesett aquarisi védőket számolta.

– Alig háromszázan voltak – mondta.

Aren letörölte pengéjéről a vizet és vért.

– Sevran négyezret mondott az első védelmi vonalon, nem ebben az egyetlen erődben.

– Egy ilyen fontos átjárót több katonának kellett volna védenie.

– Talán Naerion nem számított arra, hogy ilyen gyorsan támadunk.

Varek a déli kapu felé nézett, ahol az aquarisi túlélők eltűntek.

– Vagy azt akarta, hogy gyorsan átjussunk.

Aren visszatette kardját a hüvelyébe.

– Megnyertük az első csatát. Ne keress vereséget ott, ahol nincs!

– Nem vereséget keresek.

Varek lehajolt az egyik halott aquarisi katona mellé. A férfi páncélja régi volt, a lándzsája pedig rosszul karbantartott.

– Hanem a hadsereget, amelyet le kellett volna győznünk.

Aren körbenézett az elfoglalt erődön.

Vareknek igaza volt valamiben.

A győzelem túl könnyen érkezett.

De a harc hevében ez nem figyelmeztetésnek tűnt.

Hanem bizonyítéknak arra, hogy a Sötétség Ura helyesen mérte fel Aquaris gyengeségét.

Mire Nocthar főereje megérkezett, Pyrath zászlaja is ott lobogott az erőd falán.

A Sötétség Ura Aren mellé lépett.

– Gyorsabb voltál, mint vártam.

– Azt ígérted, rövid háború lesz.

– Ha így folytatod, talán még annál is rövidebb.

Xanteon leereszkedett a toronyból.

– Az én légióm törte át a kaput.

– A Láva Gólemünk törte át – felelte Aren.

– A démonjaim értek be elsőként.

– Mert nem volt elég eszük megvárni, amíg leomlik fölöttük a fal.

Xanteon szeme felizzott.

Egy pillanatig úgy tűnt, egymásnak esnek.

A Sötétség Ura azonban közéjük lépett.

– Aquarisban lesz elég ellenség mindkettőtök számára.

A Démonúr lassan elfordult.

– A következő erőd az enyém.

– Ha odaérsz előttem – mondta Aren.

Xanteon nevetve indult vissza a légiójához.

A Sötétség Ura figyelte, majd Arenhez fordult.

– Ne hagyd, hogy megelőzzön!

Aren elmosolyodott.

A sereg még aznap továbbindult.

Aquaris határvidéke különös csendbe burkolózott.

A falvak üresen álltak. A házak ajtajait nyitva hagyták, a kutakban friss víz volt, a raktárakban azonban nem maradt élelem. A lakosságot napokkal korábban kitelepíthették.

Aren felderítői alig találkoztak ellenállással.

Néhány aquarisi lovas figyelte őket a távolból, de mindig visszavonultak, mielőtt a pyrathi katonák elérhették volna őket.

A következő két őrhely harc nélkül került a szövetség kezére.

A harmadikat néhány száz katona védte, de rövid összecsapás után ők is visszavonultak.

Aren serege egyre mélyebbre hatolt Aquaris földjén.

Xanteon légiója végig mellettük haladt.

A Démonúr minden elfoglalt őrhely után gyorsított a menetén. Bizonyítani akarta, hogy démonjai erősebbek és gyorsabbak Pyrath harcosainál.

A Sötétség Ura pedig újabb és újabb üzeneteket küldött neki.

„Ne engedd, hogy Aren megelőzzön.”

„A következő győzelem a tiéd lehet.”

„Mutasd meg, miért rád bíztam az első csapást.”

Xanteon minden üzenet után még gyorsabban hajtotta előre légióját.

Aren nem kapott hasonló parancsokat.

Nem is volt rájuk szüksége.

Nem akarta átengedni a háború dicsőségét egy démonnak.

A két sereg versenyezni kezdett.

Varek ezt egyre nagyobb aggodalommal figyelte.

– Túlságosan gyorsan haladunk – mondta a negyedik nap estéjén.

Aren egy elfoglalt aquarisi őrtorony tetején állt. Előttük széles, zöld síkság húzódott, amelyet folyók és csatornák szeltek át. A távolban három hatalmas kőhíd ívelt a víz fölé.

A három folyami átjáró.

A hadjárat első célpontja.

– Négy nap alatt elértük azt a helyet, amelyhez a terv szerint két hét kellett volna – mondta Aren.

– Éppen ez aggaszt.

– Naerion védelme gyengébb, mint hittük.

– Vagy egyetlen valódi védelmi vonalával sem találkoztunk.

Aren a hidakat figyelte.

Aquarisi zászlók lobogtak rajtuk, de katonákat alig lehetett látni.

– Felderítőket küldtem előre – mondta.

– Tudom.

– Nem találtak nagyobb sereget.

– Pontosan ez a baj.

Aren Varek felé fordult.

– Először azt mondtad, túl keveset tudunk. Most felderítettük az utat, és az sem elég.

– Az ellenség falvakat ürített ki, őrhelyeket adott fel, és harc nélkül engedett minket a három legfontosabb folyami átjáró közelébe. Naerion nem lehet ennyire gyenge.

– Talán a belső városokat védi.

– Akkor miért nem rombolta le maga mögött a hidakat?

Aren visszanézett a három átjáróra.

Valóban ez lett volna a logikus lépés.

Ha Naerion vissza akarta volna tartani őket, lerombolja a hidakat, elárasztja az utakat, vagy legalább nagyobb helyőrséget hagy rajtuk.

Ehelyett mindhárom épségben állt előttük.

Mintha várná, hogy átkeljenek.

– Holnap hajnalban megtámadjuk az első hidat – döntötte el Aren. – De a sereg fele ezen az oldalon marad.

– Xanteon nem fog várni.

– Akkor majd megtanul.

Az éjszaka folyamán azonban a Démonúr üzenetet kapott Noctharból.

A fekete pergamenen mindössze egyetlen mondat állt:

„Aki elsőként kel át a folyón, annak nevét fogja megjegyezni a világ.”

Xanteon a levél elolvasása után a hidak felé nézett.

– Ébresszétek fel a légiót! – parancsolta.

– Aren hajnalig vár – mondta egyik tisztje.

A Démonúr a hátára emelte bárdját.

– Akkor hajnalra már a túlparton leszek.

Miközben Pyrath serege még pihent, Xanteon démonjai megindultak az első híd felé.

Az aquarisi őrök néhány nyilat lőttek rájuk.

Aztán menekülni kezdtek.

A Démonúr nevetése végigharsant a folyó fölött.

– Félnek tőlünk! Utánuk!

A démonok ellepték a hidat.

Az első sorok elérték a túlpartot.

A második hullám már a híd közepén járt.

Xanteon nem látta, hogy a távoli dombokon kék fények gyulladnak.

Nem hallotta a víz alatt mozduló hatalmas szerkezetek mély morajlását.

És nem vette észre a folyóparton álló kőoszlopokba vésett jeleket sem, amelyek egymás után kezdtek felragyogni.

Aquaris nem menekült.

Naerion csak hagyta, hogy ellenségei elég mélyre hatoljanak.

A Mélység Császára palotájában egy vízmágus letérdelt a trón előtt.

– Xanteon légiója megkezdte az átkelést.

Naerion a terem közepén lebegő víztérképet figyelte. A felszínén fekete jelzők mozogtak a három folyami átjáró felé, mögöttük pedig Aren vörös serege közeledett.

– És Pyrath? – kérdezte.

– Még a nyugati parton várakozik.

Naerion tekintete a vörös jelzőkre siklott.

– Nem sokáig. – Megnyissuk a zsilipeket? A Mélység Császára felemelte a kezét. – Még ne. A víztérképen Xanteon fekete jelzőkövei lassan a túlpartra értek. Naerion várt. – Hadd higgyék, hogy győztek.

Naerion nem nyitotta meg a zsilipeket.

Xanteon légiója ellenállás nélkül jutott át a folyón.

Mire Aren hajnalban felébredt, a Démonúr fekete lobogói már a túlparton lengtek. A démonharcosok a híd körül gyülekeztek, és győzelmi kiáltásaik messz visszhangoztak a víz fölött.

Xanteon a híd közepén állva várta Pyrath királyát.

– Lekésted a győzelmet, tűzkirály!

Aren végignézett a sértetlen hídon.

Az aquarisi őrök eltűntek. Nem maradtak utánuk holttestek, eldobott fegyverek vagy a sietős menekülés nyomai.

Egyszerűen visszavonultak.

Varek megállította lovát Aren mellett.

– Egyetlen követ sem mozdítottak el.

– Úgy látszik, Xanteon még egy hidat is képes elfoglalni, ha senki sem védi – felelte Aren.

A Démonúr meghallotta.

– Talán Pyrathnak is meg kellene próbálnia!

Aren nem válaszolt.

A folyót figyelte.

A víz szokatlanul nyugodt volt. A felszín alatt időnként kék fény villant, majd azonnal eltűnt.

Varek is észrevette.

– Valami van odalent.

– Aquarisban minden víz alatt van valami.

– Ez nem nyugtat meg.

Aren egy tűzmágust küldött a parthoz. A férfi letérdelt, tenyerét a víz fölé tartotta, és vékony lángcsóvát vezetett végig a felszínen.

A folyó gőzölögni kezdett.

Semmi sem mozdult a mélyben.

– Xanteon egész légiója átjutott – mondta Aren. – Mi is átkelünk. A sereg fele azonban ezen az oldalon marad, amíg biztosítani nem tudjuk a túlpartot.

Varek bólintott.

Pyrath serege megindult a híd felé.

Naerion palotájában a víztérképen vörös jelzőkövek mozdultak meg.

A Mélység Császára a trónjáról figyelte őket.

A terem padlóján sekély víz hullámzott. Felszínén Aquaris tájai rajzolódtak ki: folyók, szigetek, kikötők és tengeri útvonalak. A mozgó seregeket színes fények jelölték.

Xanteon légiója fekete volt.

Pyrath hadereje vörös.

Nocthar főereje mögöttük közeledett.

– Most nyissuk meg a zsilipeket? – kérdezte a trón előtt térdelő vízmágus.

– Nem.

– A hídon rekeszthetnénk Pyrath seregét.

– A másik fele visszafordulna.

Naerion megérintette a víztérképet.

A folyók képe szétvált előtte, és feltárult mögöttük Aquaris belső tengere.

Korallkapu.

A mélységi kikötők.

A víz alatt várakozó hajók.

– Még mindig azt hiszik, hogy a szárazföldön vívják ezt a háborút – mondta.

A vörös jelzőkövek lassan elérték a túlpartot.

– Hadd jöjjenek el addig a pontig, ahol már nem lesz föld a lábuk alatt.

Pyrath és Nocthar seregei még aznap folytatták az előrenyomulást.

Délben azonban solariai mozgásról érkezett jelentés.

Az Első Fény nem várta meg, hogy Aquaris hivatalosan segítséget kérjen tőle. Amint hírt kapott az invázióról, összehívta seregeit, hajóit pedig útnak indította Naerion birodalma felé.

A Sötétség Ura nem hívathatta magához Aeliát. A Szelek Úrnője nem volt az inváziós sereg része; flottája már Solaria keleti vizein várakozott.

Aelia a zászlóshajóján fogadta Nocthar küldöttét.

– Solaria hajói elhagyták a kikötőiket – mondta a futár.

– Tudom.

– A Sötétség Ura azt parancsolja, hogy ne engedjétek őket Aquarisba.

– A Sötétség Ura nem parancsol Zephyriának.

A futár arca megfeszült.

– Akkor mit üzenjek neki?

– A szerződés szerint lezárjuk a keleti átjárót, és feltartóztatjuk Solaria flottáját. Ennyit vállaltunk.

– És ha áttörnek?

– Visszafordítjuk őket. De nem támadjuk meg a városaikat, nem üldözzük a visszavonuló hajókat, és nem ölünk ártatlanokat.

– Nocthar ura győzelmet vár.

– Akkor győzzön Aquarisban a saját katonáival.

Aelia felemelte a kezét. Zephyria könnyű hajói szétterültek a keleti vizeken, a szélmágusok légpajzsai pedig lezárták Solaria útját Aquaris felé.

A tengeri köd rátelepedett az utakra.

A pyrathi katonák mégsem lassítottak.

A következő napokban egyetlen komoly ütközetet sem vívtak.

Aquaris katonái minden erődből visszavonultak, mielőtt Pyrath és Nocthar hadereje odaért volna. A folyami őrtornyokat kiürítették. A raktárakból elszállították az élelmet, de a hidakat és az utakat érintetlenül hagyták.

A táj lassan megváltozott körülöttük.

A széles síkságot egyre több folyó szabdalta fel. A folyók csatornákba torkolltak, a csatornák tavakká szélesedtek, a szárazföld pedig keskeny földsávokra szakadt közöttük.

A Láva Gólemek minden lépésnél belesüppedtek az átázott talajba.

A pokolkutyák nyugtalanul morogtak a víz felé.

A párás levegő kiszívta a meleget Pyrath katonáinak páncéljából. A tűzmágusok lángjai tovább égtek, de minden varázslathoz több erőre volt szükségük.

Xanteon démonjait kevésbé zavarta a mocsaras vidék.

A Démonúr továbbra is gyorsan haladt.

Aren azonban már nem versenyzett vele.

Az üres őrhelyeket figyelte.

A távolból követő aquarisi felderítőket.

A csatornák mélyén időnként felvillanó kék fényeket.

Naerion serege nem omlott össze.

Valahová visszavonult.

A hetedik nap estéjén aztán elfogyott előttük a szárazföld.

Aren egy dombtetőről nézett le Aquaris belső tengerére.

A látóhatárig víz húzódott.

Nem egyszerű tó vagy öböl volt.

Hatalmas, szigetekkel teleszórt beltenger terült el előttük, amelyet széles csatornák kötöttek össze a déli óceánnal. A távolban kék tornyok emelkedtek ki a vízből. Egyes szigeteket hidak kapcsoltak össze, másokat erődfalak vettek körül.

Messze, a tengeri köd mögött vöröses korallszirtek magasodtak.

Közöttük állt Korallkapu.

Aquaris északi tengeri városa védte a birodalom belső szigeteihez vezető utat. Aki el akarta érni Naerion fővárosát, annak először át kellett jutnia rajta.

Szárazföldi út nem vezetett tovább.

Varek Aren mellé lépett.

– Most már tudjuk, miért nem rombolta le a hidakat.

– Nem ott akart megállítani bennünket.

– Hanem itt.

A parton egy aquarisi kikötő terült el.

A kapui nyitva álltak.

A falakon nem voltak katonák.

A mólóknál kereskedelmi hajók és régebbi hadigályák ringatóztak. Egyetlen hajót sem égettek fel. A kikötőt lezáró láncokat leeresztették, a raktárakban pedig vitorlák, kötelek és hajójavításhoz szükséges eszközök maradtak.

– Ezt nekünk hagyták – mondta Varek.

Aren a hajókat nézte.

– Akkor használjuk őket.

– Nem akarja megakadályozni, hogy elérjük Korallkaput.

– Talán azt hiszi, ott meg tud állítani.

– Nem hiszi. Tudja.

Xanteon lépett melléjük.

– A szárazföld elfogyott – mondta. – De a háború nem.

Aren a távoli város felé mutatott.

– Innen csak hajóval mehetünk tovább.

– Akkor hajóra szállunk.

– A démonjaid tudnak úszni? – kérdezte Varek.

Xanteon lenézett rá.

– Nem kell úszniuk, ha minden aquarisi hajót elsüllyesztünk előttük.

Nocthar flottája másnap érkezett meg.

Karcsú, fekete hadigályák siklottak be a kikötőbe. Fedélzetükön csontvázharcosok álltak mozdulatlanul, az evezőket pedig olyan halottak húzták, akiknek nem volt szükségük pihenésre.

A Sötétség Ura zászlóshajója kétszer akkora volt a többi hajónál.

Mégsem került az első sorba.

A tengeri haditanácsot a kikötő legmagasabb tornyában tartották.

Sevran egy Korallkaput ábrázoló térképet terített az asztalra. Feltüntették rajta a szigeteket, a zátonyokat és a városhoz vezető három hajózható útvonalat.

Aquaris mélyebb vizei azonban ezen is üresen maradtak.

– A szárazföldi hadjárat itt véget ér – mondta Sevran. – Korallkapu után Aquaris legfontosabb városai szigeteken állnak. A hadseregeket hajókon kell továbbvinnünk.

Varek végighúzta ujját az egyik keskeny csatornán.

– Ha Naerion ott támad ránk, nem tudjuk használni a lovasságot vagy a Láva Gólemeket.

– A gólemek a kikötőben maradnak – felelte Sevran.

– Vagyis Pyrath elveszíti a legerősebb ostromfegyvereit.

– A tűzmágusaitok továbbra is veletek lesznek.

– A víz közepén.

A Sötétség Ura Korallkapura mutatott.

– A várost meg kell szereznünk. Ha visszafordulunk, a teljes hadjárat értelmetlenné válik.

– Mekkora flotta védi? – kérdezte Aren.

– A felderítőink kevesebb mint harminc hajót láttak – válaszolta Sevran.

– És mennyit nem láttak?

Sevran hallgatott.

Aren a Sötétség Urára nézett.

– Sejtetted, hogy Naerion csapdát állíthat.

– Sejtettem, hogy felkészült.

– Nem ugyanaz.

– Háborúban elég közel áll egymáshoz.

Varek előrelépett.

– Akkor küldjük előre Nocthar csontvázharcosait! Nekik nincs szükségük levegőre, és nem fulladnak meg, ha elsüllyed a hajójuk.

– A tenger fenekén nem sok hasznukat vesszük – felelte a Sötétség Ura. – Pyrath tűzmágusai képesek a leggyorsabban megsemmisíteni az ellenséges flottát.

– Tehát ismét mi megyünk elöl – mondta Aren.

– Xanteon légiója veletek halad. Nocthar első hullámából is kaptok csontvázharcosokat és nekromantákat.

Xanteon elégedetten kihúzta magát.

– Az első hajó az enyém lesz.

– A támadást én vezetem – mondta Aren.

– A saját légiómnak én parancsolok.

– Akkor legalább próbáld meg nem elsüllyeszteni, mielőtt elérjük az ellenséget.

A Sötétség Ura felemelte a kezét.

– Pyrath és Xanteon áttöri Korallkapu külső védelmét. Nocthar főflottája közvetlenül mögöttetek marad, készen arra, hogy kihasználja a rést.

Varek keserűen elmosolyodott.

– Közvetlenül mögöttünk.

– Ezt mondtam.

– Remélem, akkor is így lesz, amikor elkezdődik a csata.

A flotta estére készült fel.

Az elfoglalt aquarisi hajók oldalára fekete vaslemezeket erősítettek. A fedélzeteken láncokra függesztett tűzmedencéket állítottak fel, hogy Pyrath mágusai akkor is erőt meríthessenek belőlük, amikor már messze járnak saját földjük lángjaitól.

Az árbócokra vörös zászlók kerültek.

Xanteon démonjai három nagy hadigályát foglaltak el. A legnagyobb orrára a Démonúr szarvakkal övezett jelét festették.

Nocthar saját flottája mögöttük sorakozott fel.

Aren a vezérhajó fedélzetéről figyelte a készülődést.

– A szélmágusok nélkül lassabbak leszünk – mondta.

– De Solaria sem ér ide – felelte Varek.

– Ha Aelia teljesíti, amit ígért.

– Teljesíteni fogja. Nem benne kételkedem.

Aren Nocthar fekete zászlóshajójára nézett.

– Tudom.

A flotta hajnalban futott ki.

Nem volt Zephyria által hívott szél a vitorlákban.

Nem húzódott légpajzs a hajók fölött.

A nehéz gályák saját evezőseik erejével haladtak Korallkapu felé.

Ugyanekkor, több száz mérfölddel keletebbre Solaria flottája Aquaris felé tartott.

Fehér hajóik vitorláin az Első Fény aranyjelképe ragyogott. A fedélzeteket fénymágusok és aranyszínű páncélt viselő katonák töltötték meg.

A zephyriai hajók Solaria keleti vizein várták őket.

Aelia flottája kisebb volt.

De nem kellett legyőznie az Első Fényt.

Csak időt kellett nyernie.

Amikor a solariai hajók megközelítették az átjárót, a szélmágusok felemelték karjukat.

A tenger fölött hatalmas légpajzs emelkedett.

Nem a zephyriai hajókat védte.

Az egész csatornát lezárta előttük.

Solaria első hajói láthatatlan falnak ütköztek. A vitorláik megfeszültek, az árbócaik recsegni kezdtek, de egyetlen hajó sem tudott továbbhaladni.

A fénymágusok arany sugarakat lőttek a pajzsba.

A levegő megremegett.

A légpajzs megrepedt, de nem omlott össze.

Aelia saját hajója orrában állt.

– Tartsátok a vonalat! – parancsolta. – Nem kell elsüllyesztenünk őket. Csak ne engedjétek át egyiket sem!

A szélmágusok újabb légáramlatokat hívtak.

Heves ellenszél támadt Solaria flottája előtt. A fehér hajók vitorlái visszafelé feszültek, a hullámok pedig eltérítették őket az Aquarisba vezető útvonaltól.

Az Első Fény seregei harcra készen álltak.

De nem érhettek oda időben Korallkapuhoz.

Aren ekkor már látta a város tornyait.

Korallkapu hatalmas zátonyokra épült. Külső falai közvetlenül a tengerből emelkedtek ki, bejáratát pedig két sziklasziget védte.

A város előtt aquarisi hajók sorakoztak.

Kevesebb mint harminc.

A szövetségnek majdnem kétszer ennyi volt.

Xanteon zászlóshajója előretört.

A Démonúr a hajó orrában állt, bárdját a magasba emelve.

– Ott van Naerion híres flottája! – kiáltotta. – Még a démonjaim reggelijéhez is kevés!

Aren intett a tűzmágusoknak.

– Készüljetek!

Az aquarisi hajók megindultak feléjük.

Nem eveztek.

A víz maga vitte őket.

A hajók orrában álló vízmágusok felemelték karjukat. A tenger felszíne hullámokká emelkedett alattuk.

– Pajzsokat! – kiáltotta Varek.

A pyrathi katonák felemelték fekete pajzsaikat.

Az első hullám végigzúdult a fedélzeteken. Több katonát a korláthoz vágott, néhányat pedig magával rántott a tengerbe.

Aren megkapaszkodott az árbóc kötelében.

– Tűz!

A hajók fedélzetén egyszerre lobbantak fel a tűzmedencék.

Vörös lángcsóvák szelték át a levegőt.

Az első eltalált aquarisi hajó vitorlája lángra kapott. A második oldalán felrobbant a fa, a fedélzetre zúduló tűz pedig menekülésre kényszerítette a katonákat.

Xanteon gályája teljes sebességgel belerohant egy kisebb aquarisi hajóba.

A fekete vasból készült döfőorr átszakította az oldalát.

Démonharcosok ugrottak át a fedélzetére.

Xanteon követte őket.

Egyetlen bárdcsapással kettétörte az aquarisi árbócot.

A csata első perceiben úgy tűnt, a szövetség elsöpri Korallkapu védelmét.

Az aquarisi hajók sorra visszavonultak a város irányába.

A pyrathi katonák üdvrivalgásban törtek ki.

– Megfutamodnak! – kiáltotta az egyik tiszt.

Varek a korallzátonyokat figyelte.

– Nem.

Aren felé fordult.

– Helyet csinálnak nekünk.

A flotta áthaladt az első két sziklasziget között.

A nyílt víz mögöttük maradt.

Körülöttük korallfalak, keskeny csatornák és apró szigetek emelkedtek. A hajók már nem tudtak egyszerre megfordulni.

Az aquarisi flotta hirtelen abbahagyta a visszavonulást.

A tenger felszínén minden hullám elült.

Korallkapu egyik tornyában egy aquarisi vízmágus állt egy lebegő vízgömb előtt.

A gömb mélyén Naerion palotájának trónterme rajzolódott ki.

A Mélység Császára továbbra is a trónján ült.

Előtte a víztérképen vörös és fekete fények hatoltak egyre mélyebbre Korallkapu zátonyai közé.

– Az első vonaluk belépett a belső csatornába – jelentette a mágus.

– Nocthar főflottája?

– Még a szoroson kívül várakozik.

Naerion tekintete a fekete jelzőkre siklott.

– Ahogy vártam.

– Lezárjuk az északi kijáratot?

– Nem.

– Azon keresztül visszavonulhatnak.

– Éppen ezért marad nyitva.

A vízmágus nem értette.

Naerion megérintette a vörös jelzőket.

– A Sötétség Ura csak addig folytatja a támadást, amíg a saját veszteségeit elfogadhatónak látja. Ha minden kijáratot lezárunk, kénytelen lesz teljes erejével harcolni.

– Ha nyitva hagyjuk…

– Választania kell a szövetségesei és a flottája között.

Naerion felemelte a kezét.

– Nyissátok meg a mélységi kikötőket! Zárjátok körbe Pyrathot és Xanteon légióját! Nocthar északi útvonala maradjon szabadon!

A parancs a vízgömbökön keresztül néhány szívdobbanás alatt eljutott Korallkapu minden tornyába.

Kék fények gyulladtak a tenger mélyén.

A korallzátonyok oldalai szétnyíltak.

Hatalmas kapuk emelkedtek ki a vízből, mögöttük pedig egész kikötők tárultak fel. Aquarisi hadihajók bukkantak elő a mélységből, sértetlen vitorlákkal és fegyverekkel.

Újabb hajók jelentek meg a szigetek mögött.

Majd még több.

A támadók két oldalán néhány pillanat alatt egy második flotta alakult ki.

Nagyobb annál, amelyet eddig láttak.

Nagyobb a szövetség teljes hajóhadánál.

Varek kirántotta kardját.

– Most találtuk meg Naerion hadseregét.

A tenger megmozdult alattuk.

Hatalmas vízoszlopok emelkedtek ki a mélyből, és elvágták az első vonalat Nocthar mögöttük haladó flottájától.

A pyrathi hajók egymásnak ütköztek.

Katonák zuhantak a fedélzetre.

Xanteon gályáját egyetlen hullám a korallfalnak csapta. A hajó oldala megrepedt, de a Démonúr a fedélzeten maradt.

– Aquaris! – ordította. – Gyertek elő!

A város fölött kék zászlók emelkedtek a magasba.

Az aquarisi főtengernagy hajója kifutott Korallkapu kapujából. Fedélzetéről vízmágusok irányították a környező hullámokat, miközben a tengernagy minden parancsát a palotából érkező vízgömbön keresztül kapta.

Naerion nem volt jelen.

Mégsem történt semmi a csatatéren az akarata nélkül.

– Tartsátok együtt a hajókat! – parancsolta Aren. – Ne hagyjátok, hogy elszakítsanak bennünket!

A tűzmágusok újabb lángokat zúdítottak az aquarisi hajókra.

A vízmágusok egész falakat emeltek a tengerből.

A tűz és a víz találkozásakor sűrű gőz borította el Korallkaput.

Néhány pillanat alatt minden hajó eltűnt a ködben.

Csak a kiáltások hallatszottak.

A törő fa.

A vízbe zuhanó páncélos katonák.

A mélyből felhangzó kürtök.

Egy pyrathi hajó alatt örvény nyílt. A gálya oldalára fordult, majd katonáival együtt eltűnt a mélyben.

Egy másik hajó árbócát vízből formált penge vágta ketté.

Aren kardjából vörös láng csapott ki. A tűz végigsöpört egy közeledő aquarisi fedélzeten, de egy újabb hullám eloltotta, mielőtt továbbterjedhetett volna.

– Hol van Nocthar? – kiáltotta. Varek a gőzön keresztül a hátuk mögé nézett. A köd egy pillanatra szétnyílt. Fekete vitorlák látszottak a távolban. Először mozdulatlanul álltak. Aztán fordulni kezdtek. Észak felé. – Visszavonulnak – mondta Varek. – Nem látják, mi történik. – Pontosan látják. A Sötétség Ura zászlóshajójának fedélzetén Sevran a nyitva hagyott északi csatornát figyelte. Aquaris hajói minden más irányban körbezárták a támadókat. Csak előttük nem volt ellenség. – Szándékosan hagyta nyitva – mondta Sevran. A Sötétség Ura Korallkapu felé nézett. A gőzben vörös lángok villantak. – Tudom. – Ha előrenyomulunk, még áttörhetjük az aquarisi vonalat. – És elveszítjük a flottánk felét. – Pyrath derékhada már most csapdában van. – Ezért nem szabad ugyanabba a csapdába vinnünk Nocthar főerejét is. Sevran tekintete megkeményedett. – Aren tudni fogja, hogy magára hagytuk. – Ha túléli. – És ha nem? A Sötétség Ura sokáig nézte a csatát. – Akkor Pyrath új királyt választ. Sevran arca rezzenéstelen maradt. – Xanteon is odabent van. – Ő kérte az első csapás megtiszteltetését. – Maga adta neki. Nocthar ura elfordult Korallkaputól.

– Fordítsátok meg a flottát!

A fekete hajók egymás után észak felé fordultak.

Aquaris nem üldözte őket.

Naerion egyetlen hajót sem küldött utánuk.

Aren látta eltűnni a fekete vitorlákat.

Egy pillanatra megszűnt körülötte a csata zaja.

Csak Nocthar távolodó zászlóit nézte.

– Vissza fog térni – mondta.

Varek nem felelt.

Aren ránézett.

– Az egész hadjáratát elveszíti, ha mi itt meghalunk.

– Talán már eldöntötte, mennyit hajlandó elveszíteni belőle.

Újabb vízoszlop emelkedett a hajójuk mellett.

Aren kardjával a hullám felé csapott. A pengéből kitörő tűz kettéválasztotta a víztömeget, de a robbanás ereje a fedélzetre lökte.

Varek húzta talpra.

– Ki kell jutnunk innen!

Aren körbenézett.

Előttük Korallkapu teljes flottája állt.

Mögöttük vízoszlopok és elsüllyedt hajók zárták el az északi utat.

Jobbra korallzátonyok emelkedtek.

Balra egy keskeny csatorna húzódott a szigetek között.

A nagy hadigályák nem fértek volna át rajta.

A kisebb szállítóhajók azonban igen.

– A nyugati csatornához! – parancsolta Aren. – A kisebb hajók vonuljanak előre!

– Xanteon gályái nem férnek át – mondta Varek.

– Akkor el kell hagynia őket.

Xanteon hajója ekkor kettétört.

A Démonúr a vízbe zuhant, de néhány pillanattal később újra felbukkant. Egyik kezével a roncsba kapaszkodott, a másikkal bárdját tartotta a víz fölött.

Démonjai köteleket dobtak le neki.

Aren mellé kormányoztatta a hajóját.

– Xanteon!

A Démonúr felnézett rá.

– Nem futok el!

– Akkor maradj itt, és fulladj meg dicsőségesen!

– Megölöm Naeriont!

– Naerion nincs itt! A palotájából nézi, ahogy meghalsz!

Xanteon megtorpant.

A mondat jobban elérte, mint bármilyen fenyegetés.

Aren hajója mellé úsztatott, majd a démonharcosok segítségével felkapaszkodott a fedélzetre.

– Ez nem visszavonulás – morogta.

– Természetesen nem.

– Új helyet keresünk a támadáshoz.

– Olyat, ahol van alattad föld.

Varek a megmaradt pyrathi hajóknak jelzett.

Tizennyolc indult utánuk.

Több mint harminc maradt égve, süllyedve vagy aquarisi hajóktól körülvéve Korallkapu előtt.

A Nocthar első vonalába küldött csontvázharcosok tovább harcoltak a fedélzeteken. Nem féltek a víztől, de amikor hajóik elsüllyedtek, a tenger fenekére zuhantak.

A nekromanták fekete ködöt emeltek a menekülő hajók mögött.

Néhányan nem jutottak ki belőle.

Aren az utolsó hajók egyikén maradt.

Sorban maga elé engedte a sérült szállítókat.

– Most már mennünk kell! – kiáltotta Varek.

– Még vannak embereink a vízben.

– Ha visszafordulunk, azok is meghalnak, akik a hajókon vannak.

Aren a tengerben vergődő katonákat nézte.

Ismerte néhányuk nevét.

Látta, ahogy aquarisi hajók közelednek hozzájuk. A katonák nem szúrták le a túlélőket. Köteleket dobtak a vízbe, és foglyokat húztak a fedélzetre.

Ez volt az egyetlen ok, amiért Aren végül engedte, hogy Varek elvezesse.

A megmaradt hajók egymás után jutottak be a nyugati csatornába.

Az aquarisi nagy hadigályák nem tudták követni őket.

Aren a bejáratnál álló két korallszirtre emelte kezét.

A kő mélyén nem volt láva.

Nem érezte Pyrath földjének ősi tüzét.

Csak a saját ereje maradt.

Aren mégis lángot vezetett a sziklák repedéseibe.

A korall vörösen felizzott, majd hatalmas robajjal a vízbe omlott. A lezuhanó törmelék eltorlaszolta a csatornát az üldözők előtt.

A robbanás után Aren térdre zuhant.

Tenyerét hólyagok borították.

Ugyanolyan sebek, mint tizennégy éves korában a vulkáni hasadéknál.

Akkor egyetlen katonát sikerült megmentenie.

Most ezreket hagyott maga mögött.

Korallkapu állva maradt.

Pyrath seregének kevesebb mint fele jutott ki a csapdából.

Xanteon légiójának csupán három hajója maradt.

A Nocthar első hullámába küldött csontvázharcosok és nekromanták nagy része a tenger fenekére került.

Naerion mindezt a palotájából figyelte.

A víztérképen a vörös és fekete jelzőkövek egy része kihunyt. Mások a nyugati csatornán keresztül távolodtak Korallkaputól.

A fekete főflotta észak felé menekült.

– Üldözzük Nocthar hajóit? – kérdezte a mellette álló vízmágus.

– Nem.

– Szabad utat hagytunk nekik.

– Ezért menekültek el ahelyett, hogy Pyrath segítségére siettek volna.

– Aren is kijutott.

Naerion a halványan pislákoló vörös jelzőre nézett.

– Több katonát mentett meg, mint amennyire számítottam.

– Utánaküldjük a könnyű hajókat?

– Nem. Korallkapu megtartása volt a cél, nem Pyrath királyának megölése.

– Most már a Sötétség Ura is tudja, mekkora flottánk van.

Naerion hátradőlt a trónján.

– Csak azt tudja, mekkorát engedtem látni.

A víztérképen a mélységi kikötők kapui ismét bezárultak.

Az aquarisi hajóhad egy része visszasüllyedt a felszín alá.

Solaria seregei soha nem érkeztek meg Korallkapuhoz.

Mire az Első Fény hajói áttörhették volna a zephyriai légpajzsokat, a csata már eldőlt.

Aelia a saját zászlóshajóján kapta meg a hírt.

Pyrath súlyos veszteségeket szenvedett.

Nocthar főflottája elmenekült.

Korallkapu nem esett el.

A Szelek Úrnője sokáig nézte az üzenetet.

– A Sötétség Ura azt fogja követelni, hogy továbbra is zárjuk le az átjárót – mondta az egyik szélmágus.

– Nem fogjuk.

– Miért?

Aelia az Aquaris felé vezető utat lezáró légpajzsra pillantott. A másik oldalon Solaria sérült, de harcképes hajói várakoztak.

– Mert Zephyria vállalása eddig tartott.

– Szerződést kötöttünk Noctharral.

– Solaria keleti vizeinek lezárására. Semmi másra. Nem pusztítunk el védtelen városokat, nem üldözünk menekülő hajókat, és nem ölünk ártatlanokat azért, hogy a Sötétség Ura gyorsabban győzzön.

Aelia felemelte a kezét.

A légpajzs lassan feloldódott.

A Solaria felől érkező szél ismét szabadon végigsöpört a vizeken.

Az Első Fény hajói előtt megnyílt az út Aquaris felé.

De már túl későn.

– Fordítsátok meg a flottát! – parancsolta Aelia. – Hazatérünk.

– És mit üzenünk Nocthar urának?

A Szelek Úrnője a nyugati látóhatár felé nézett.

– Azt, hogy a szél addig fúj egy vitorlába, amíg maga választja az irányt.

Zephyria hajói észak felé fordultak.

Nem Aquarisba.

Nem Nocthar táborába.

Hazafelé.

A szél birodalma ezzel teljesen kivonult a háborúból.

Aren a nyugati parton értesült róla.

A túlélők tüzeket gyújtottak a víz mellett. A sebesültek kiáltásai betöltötték az éjszakát, a hullámok pedig összetört hajók darabjait sodorták partra.

Varek némán lépett a király mellé.

– Zephyria visszavonult – mondta.

Aren a tűzbe nézett.

– Aelia feltartotta Solariát. Megtette, amit vállalt.

– A Sötétség Ura ezt árulásnak fogja nevezni.

– A Sötétség Ura mindent árulásnak nevez, amit nem ő rendelt el.

Varek leült mellé.

– Mit fogsz tenni?

– Visszamegyek a kikötőbe.

– Noctharhoz?

Aren bólintott.

– Lehetőséget adok neki, hogy megmagyarázza, miért hagyta ott meghalni a katonáimat.

– És ha azt mondja, a flottáját mentette?

– Igaza lesz.

Varek meglepetten nézett rá.

Aren ökölbe szorította hólyagos kezét.

– Ettől még tudni fogom, hogy már a hadjárat előtt számolt ezzel a lehetőséggel. Tudni fogom, hogy ezért állított minket előre. Nem azért, mert a legerősebbek voltunk.

– Hanem mert a mi veszteségünk fájt neki a legkevésbé.

Aren a sötét vízre nézett.

Egész életében arra készült, hogy elsőként lépjen a tűzbe.

Korallkapunál azonban nem a tűzbe vezette az embereit.

Hanem a mélységbe.

És amikor hátranézett, a szövetséges, akinek mögötte kellett volna állnia, már nem volt ott.

Aren napkeltekor érte el az elfoglalt kikötőt.

A tenger felől érkező ködben tizennyolc pyrathi hajó körvonalai bontakoztak ki.

Amikor elindultak Korallkapu felé, több mint ötvenen voltak.

A parton várakozó katonák először éljenezni kezdtek. A vörös zászlók láttán azt hitték, a flotta győztesen tér vissza.

Aztán meglátták az összetört árbócokat.

A megégett vitorlákat.

A fedélzeteken fekvő sebesülteket.

Az ünneplés lassan elhalt.

A hajók sorra kikötöttek. A járni képes katonák maguk támogatták le sérült társaikat. Másokat pajzsokra fektetve vittek a gyógyítókhoz.

Sokan hiába keresték barátaikat vagy testvéreiket az érkezők között.

Varek elsőként lépett a partra.

Aren csak utána követte.

Páncélját só, koralltörmelék és megszáradt vér borította. Apja vörös köpenyének egyik fele elégett. Hólyagos jobb kezét fekete kendőbe csavarták, de a kötésen már átütött a vér.

A parton álló katonák még így is meghajoltak előtte.

Aren alig tudott a szemükbe nézni.

Xanteon a második hajóról szállt le.

A Démonúrnak nem maradt zászlója.

Nem maradt saját hajója sem.

Három megmaradt gályáján alig néhány száz démonharcos tért vissza abból a légióból, amelyet egy nappal korábban még Nocthar egyik legfélelmetesebb haderejének tartottak.

Xanteon nem szólt senkihez.

Vállára emelte bárdját, és elindult a kikötő fölött emelkedő erőd felé.

Aren tudta, kit keres.

– Hol van? – kérdezte az egyik nocthari tiszttől.

A férfi a fekete zászlókkal díszített toronyra mutatott.

– A haditanács termében várja a jelentést.

Varek keserűen felnevetett.

– A jelentést.

Aren elindult a torony felé.

– Előbb el kell látnod a kezedet – mondta Varek.

– Később.

– Aren…

A király megállt.

– Az embereink közül ezrek maradtak Korallkapunál. Aki oda küldte őket, sértetlenül ül egy toronyban. Nem fogok addig pihenni, amíg nem nézett a szemembe.

Varek nem próbálta tovább feltartóztatni.

– Akkor legalább ne egyedül menj!

A haditanács termének ajtaját két csontvázharcos őrizte.

Amikor Aren közeledett, egyszerre mozdították keresztbe lándzsáikat.

Aren meg sem állt.

– Félre!

A csontvázak nem mozdultak.

A mögötte érkező pyrathi katonák kardot rántottak.

Varek keze is a fegyverére csúszott.

Az ajtó ekkor belülről kinyílt.

Sevran állt a küszöbön.

Egyszerű fekete ruhája ugyanolyan rendezett volt, mint a hadjárat kezdetén. Csak a szeme alatt húzódó sötét karikák árulták el, hogy egész éjszaka ébren maradt.

Tekintete végigfutott Aren megtépázott páncélján.

– A Sötétség Ura várja.

– Reméltem.

Sevran intett az őröknek.

A lándzsák felemelkedtek.

Aren és Varek belépett a terembe.

Xanteon már ott volt.

A Démonúr az asztal egyik oldalán állt. Hatalmas bárdját olyan erővel szorította, hogy a fegyver markolata recsegni kezdett a kezében.

A Sötétség Ura az ablak előtt várakozott.

Fekete páncélján egyetlen karcolás sem látszott.

Mögötte Nocthar teljes főflottája sorakozott a kikötőben. Sértetlenül. – Visszatértél – mondta Arennek. Aren becsukta maga mögött az ajtót. – Meglep? – Nem. – Pedig úgy tűnt, mindent megtettél azért, hogy ne sikerüljön. A Sötétség Ura lassan felé fordult. – Ha azt akartam volna, hogy meghalj, nem hagytam volna ott neked a nyugati csatorna térképét. Aren arca megfeszült. – Az aquarisi térképen mindhárom csatorna rajta volt. – De csak az egyik maradt járható. – Ezt is tudtad? – Nem. – Mit tudtál? Nocthar ura nem felelt azonnal. Aren az asztalhoz lépett, és elé dobta megégett kesztyűjét. – Tudtad, hogy Naerion rejtegeti a flottáját? – Sejtettem. – Tudtad, hogy Korallkapu csapda lehet? – Lehetségesnek tartottam. Xanteon bárdja az asztalba csapódott. A fekete kőlap kettérepedt. – És mégis engem küldtél előre! A Sötétség Ura tekintete a Démonúrra siklott. – Téged és Arent. – Azt mondtad, az első csapást csak a legnagyobb harcosaidra bíznád. – Így is volt. – A légióm nagy része odaveszett! – Mert nem sikerült áttörnöd az ellenséges vonalat. Xanteon szeme vörösen fellobbant. – Ott sem voltál!

– Éppen ezért látom tisztábban, mi történt.

A Démonúr kirántotta bárdját az asztalból.

A teremben álló csontvázharcosok egyszerre emelték fel fegyvereiket.

Aren katonái is megfeszültek.

Egyetlen mozdulat választotta el őket attól, hogy a szövetség tagjai egymásnak essenek.

– Tedd le! – mondta a Sötétség Ura.

Xanteon nem engedelmeskedett.

– Magunkra hagytál.

– Megmentettem Nocthar főerejét.

– Miközben az enyémet feláldoztad!

– A légiód azért létezik, hogy Nocthart szolgálja.

– Én is Nocthar vagyok!

– Nem – felelte halkan a Sötétség Ura. – Te az enyém vagy.

A szavak után csend telepedett a teremre.

Xanteon mellkasán a páncél rései között fekete jel izzott fel. A Démonúr teste megfeszült, mintha láthatatlan láncok szorultak volna köré.

Bárdjának pengéje lassan a padló felé ereszkedett.

Aren ekkor értette meg, hogy Xanteon nem egyszerű hadvezérként szolgálta Nocthar urát.

A köztük lévő kötelék régebbi és sötétebb volt minden katonai eskünél.

Xanteon lehajtotta a fejét.

Nem hódolatból.

Tehetetlen dühében.

Aren ismét a Sötétség Urára nézett.

– Amikor aláírtuk a szerződést, figyelmeztettelek. Ha megpróbálod feláldozni a katonáimat a saját győzelmedért, véget ér a szövetségünk.

– Nem áldoztam fel őket.

Aren hitetlenkedve nézett rá.

– Ott hagytál bennünket Naerion teljes flottája előtt!

– Amikor visszavonultam, a csapda már bezárult. Ha előreküldöm Nocthar főflottáját, elveszítjük azt is.

– Talán áttörhettük volna együtt.

– Talán.

– Nem próbáltad meg.

– Egy uralkodó nem kockáztatja egész birodalma haderejét egyetlen talánért.

Aren közelebb lépett hozzá.

– De az enyémet kockáztattad.

– Te fogadtad el az első vonal vezetését.

– Mert nem mondtad el, hogy csapdára számítasz!

– Te magad is láttad, hogy Aquaris túl könnyen enged előre bennünket. A saját hadvezéred figyelmeztetett.

Aren oldalra pillantott Varekre.

A hadvezér arca megfeszült, de nem szólt.

A Sötétség Ura folytatta:

– Mégis továbbmentél. Nem én kényszerítettelek a hajókra. Nem én adtam parancsot Pyrath katonáinak. A saját döntésed volt.

Aren ökölbe szorította sérült kezét.

Fájdalom hasított végig a karján.

Mégsem engedte el.

A Sötétség Ura igazat mondott.

Csak nem a teljes igazságot.

Ahogyan mindig.

Aren maga döntött a támadás mellett.

Maga vezette előre a katonáit.

Maga utasította őket, hogy hajózzanak be Korallkapu zátonyai közé.

A Sötétség Ura csupán elrejtette előle mindazt, ami megváltoztathatta volna a döntését.

– Tudtad, hogy valami várhat ránk – mondta Aren. – Ezért nem a saját főerődet küldted előre.

– Ezért nem küldtem egyetlen birodalom teljes haderejét az első sorba. Xanteon katonái és Nocthar csontvázharcosai is veletek mentek.

– Olyan seregek, amelyek elvesztése nem érdekelt.

A Sötétség Ura Xanteonra pillantott.

– Minden veszteség érdekel, amely gyengíti Nocthart.

A Démonúr felnézett.

A válasz nem vigasztalta meg.

Aren leoldotta derekáról kardját, és az asztalra tette.

A teremben minden fegyver megmozdult körülötte.

Ő azonban nem húzta ki a pengét.

– Akkor most hallgasd meg az én döntésemet! Pyrath nem vesz részt újabb támadásban Aquaris ellen.

– Korallkapu még áll.

– És állni is fog. Zephyria visszavonult. Solaria hamarosan eléri Aquarist. Pyrath elveszítette flottájának és első hadtestének több mint felét. A gyors háború, amelyet ígértél, véget ért.

– A háború nem ér véget attól, hogy elveszítesz egy csatát.

– Nem egy csatát veszítettem el. A beléd vetett maradék bizalmamat veszítettem el.

A Sötétség Ura arcán nem látszott harag.

– Akkor felbontod a szövetséget?

Aren hosszú pillanatig hallgatott.

Legszívesebben igent mondott volna.

Aztán az ablakon túl sorakozó fekete hajókra nézett.

Pyrath megmaradt katonái mélyen Aquaris földjén álltak. A saját hajóik nagy része elsüllyedt. A sebesültek nem tudtak gyalog visszatérni a folyami átjárókhoz, az utánpótlási útvonalakat pedig bármikor megtámadhatták Naerion seregei.

Ha Aren most ellenséggé teszi Nocthart, két hadsereg közé szorul.

Varek ismerte fel először.

– Szükségünk van a hajóira – mondta halkan.

A Sötétség Ura elmosolyodott.

Nem szélesen.

Éppen csak annyira, hogy Aren észrevegye.

– A szövetség addig marad érvényben, amíg minden pyrathi katona el nem hagyta Aquarist – mondta Aren. – Nocthar hajói segítenek elszállítani a sebesültjeinket és biztosítják a visszavonulásunkat.

– Utána?

– Utána újra tárgyalunk a feltételeiről.

– Vagy a végéről.

– Az attól függ, adsz-e még okot arra, hogy ne tekintselek ellenségnek.

A Sötétség Ura felvette Aren kardját az asztalról.

Egy pillanatig végignézett a vörös rúnákon, majd visszanyújtotta.

– Nem én vagyok az ellenséged.

Aren elvette tőle.

– Ezt már csak te hiszed el.

Mielőtt bárki válaszolhatott volna, az erőd fölött megszólaltak az őrkürtök.

Egyszer.

Kétszer.

Majd harmadszor is.

Egy fekete páncélos őr rohant be a terembe.

– Uram! Hajók jelentek meg a déli látóhatáron.

– Aquarisiak? – kérdezte Sevran.

– Nem.

Az őr Arenre pillantott.

– Arany vitorlákat viselnek.

A jelenlévők az ablakhoz siettek.

A távoli tengeren először csak fény látszott.

Aztán a ködből fehér hajók bontakoztak ki. Vitorláikon Solaria aranyjelképe ragyogott, árbócaik fölött pedig fénymágusok által idézett ragyogás világította meg az eget.

Az Első Fény seregei megérkeztek Aquarisba.

Túl későn ahhoz, hogy részt vegyenek a Korallkapunál vívott csatában.

De éppen időben ahhoz, hogy megváltoztassák a háborút.

A Sötétség Ura összehúzta a szemét.

– Aelia elengedte őket.

– Feltartotta őket, amíg a csata véget nem ért – mondta Aren. – Pontosan azt tette, amit vállalt.

– Visszavonult, amikor még szükségünk volt rá.

– Talán látta, hogyan bánsz azokkal, akikre szükséged van.

Nocthar ura nem válaszolt.

Sevran visszalépett a sérült asztalhoz, és új térképet terített ki.

– Solaria hajói néhány órán belül elérhetik Korallkaput. Ha Naerion egyesíti velük a flottáját, a kikötőt nem tarthatjuk meg.

– Akkor megerősítjük a falakat – mondta az egyik nocthari hadvezér.

– A falak szárazföldi támadás ellen épültek – felelte Varek. – A tenger felől nem tudjuk megvédeni őket.

– A hajóink visszatarthatják Solariát.

Aren a kikötőben álló fekete flottára nézett.

– Naerion alig néhány órája mutatta meg, mire képes. Ha újra kihajózunk ellene, ezúttal Solaria is vele lesz.

A Sötétség Ura az asztalhoz lépett.

– Nem adjuk fel minden megszerzett területünket egyetlen vereség után.

– Te nem vesztettél el semmit – mondta Aren. – Ezért beszélsz ilyen könnyen.

Sevran a három folyami átjáróra mutatott.

– Ha vissza akarunk vonulni, most kell elindulnunk. Naerion rövidesen lezárhatja a hidakat.

– Nem zárja le őket – mondta Varek.

– Miért ne tenné?

– Mert azt akarja, hogy távozzunk.

Aren bólintott.

– Korallkapunál is nyitva hagyta Nocthar menekülési útját. Nem megsemmisíteni akar bennünket mindenáron. Ki akar szorítani Aquarisból, lehetőleg úgy, hogy közben minél kevesebb saját katonát veszít.

– Akkor pontosan erre számít – mondta a Sötétség Ura. – Arra, hogy elfutunk.

– Vagy arra számít, hogy a büszkeséged miatt maradunk.

A két uralkodó tekintete ismét találkozott.

Ezúttal Sevran állt közéjük.

– A kikötő nem tartható – mondta. – Ha itt maradunk, Naerion a tenger felől támad, Solaria pedig elvágja a keleti útvonalat. Az utánpótlásunk legfeljebb hat napra elegendő.

A Sötétség Ura sokáig hallgatott.

– Előkészítjük a visszavonulást – mondta végül. – De nem menekülünk. Minden használható fegyvert és hajót magunkkal viszünk. Amit nem tudunk elszállítani, megsemmisítjük.

Aren azonnal felé fordult.

– A várost nem égeted fel.

– Ellenséges kikötő.

– Lakói vannak.

– Aquarisiak.

– Fegyvertelen emberek.

– Az ellenséget szolgálják.

Aren egyetlen lépéssel Nocthar ura elé került.

– Ha felgyújtod a házaikat, a saját kezemmel vetek véget a szövetségünknek. Itt és most.

A teremben ismét megfeszült a levegő.

A Sötétség Ura azonban végül elfordult.

– A katonai raktárakat pusztítjuk el. A lakónegyedeket nem.

– A kikötő hajóit is itt hagyjuk.

– Hogy Naerion használja őket ellenünk?

– Ezekkel visszük haza a sebesültjeimet.

Nocthar ura egy pillanatig még ellenkezni akart.

Aztán bólintott.

– Legyen.

A visszavonulás még aznap megkezdődött.

Nocthar hajói vették fel a legsúlyosabb sebesülteket. A csontvázharcosok kiürítették a raktárakat, a nekromanták pedig fekete lánggal égették el mindazt, amit nem tudtak magukkal vinni.

Aren katonái a kikötő utcáin járőröztek, hogy megakadályozzák a fosztogatást.

Az aquarisi lakosság bezárt ajtók és sötét ablakok mögül figyelte őket.

Nem dobáltak köveket.

Nem kiabáltak.

A csendjük rosszabb volt minden gyűlölettel teli szónál.

Egy kisfiú állt az egyik ház kapujában.

Aren akkor vette észre, amikor a katonái mellett elhaladt.

A gyermek a megégett vörös köpenyét nézte.

– Te vagy Pyrath királya? – kérdezte.

Aren megállt.

– Igen.

– Miért támadtatok meg minket?

A körülötte álló katonák elhallgattak.

Arennek eszébe jutott a három kikötő.

A kereskedelmi útvonalak.

A gazdagság, amelyet Pyrathnak ígért.

Az erősebb birodalom, amelyről álmodott.

Korallkapu után egyik válasz sem hangzott elégnek.

– Azt hittem, így megvédhetem a népemet – mondta végül.

A fiú a kikötőben fekvő sebesültekre nézett.

– Sikerült?

Aren nem válaszolt.

Továbbment a katonái után.

Aquaris nem adott időt nekik a nyugodt visszavonulásra.

Másnap hajnalban kék vitorlák jelentek meg a kikötő előtt.

Naerion nem küldte előre teljes rejtett flottáját. Nem volt rá szükség.

Kisebb, gyors hajók támadták az utolsóként induló nocthari gályákat. Vízmágusaik magas hullámokat emeltek, hogy elszakítsák őket a parttól, majd visszavonultak, mielőtt Pyrath tűzmágusai elérhették volna őket.

A távolban Solaria hajói is feltűntek.

Nem támadtak azonnal.

Aranyszínű vonalat alkottak a keleti vizeken, és lassan lezárták az összes Aquaris belseje felé vezető útvonalat.

A szövetség előtt csak észak maradt nyitva.

Naerion palotájában a víztérképen fekete és vörös jelzőkövek mozogtak a folyami átjárók felé.

Az egyik vízmágus letérdelt a trón előtt.

– Az ellenség elhagyta a kikötőt.

– A lakónegyedek?

– Sértetlenek. Csak a katonai raktárakat égették fel.

Naerion tekintete a vörös jelzőkre siklott.

– Aren.

– Uram?

– A Sötétség Ura mindent elpusztított volna maga mögött.

– Üldözzük őket?

– Igen. De ne zárjátok le előttük az északi utat!

A vízmágus felnézett.

– Megint szabadon engedjük őket?

– Kivezetjük őket Aquarisból.

Naerion megérintette a térképen Nocthar főerejét jelölő fekete fényt.

– A sarokba szorított Sötétség Ura minden katonáját feláldozná, hogy kijusson. A menekülő Sötétség Ura azonban csak azokat áldozza fel, akik mögötte maradnak.

Tekintete a vörös jelzőkre siklott.

Pyrath serege haladt a visszavonuló hadtest végén.

Aren vállalta az utóvéd vezetését.

Ahogy mindig.

– Tartsátok mozgásban őket – parancsolta Naerion. – Ne engedjetek nekik időt rendezni a soraikat!

Az aquarisi támadások három napon át folytatódtak.

A gyors hajók a folyókról támadták a visszavonuló sereget. Vízmágusok árasztották el az utakat, aquarisi íjászok pedig a csatornák túloldaláról lőtték az utánpótlást szállító szekereket.

Solaria fénymágusai keletről közeledtek.

Aranyszínű lándzsáik áttörték a nocthari nekromanták által emelt sötét falakat. A csontvázharcosok sorra omlottak össze előttük, mert a fény nemcsak a testüket, hanem az őket mozgató mágiát is elégette.

Nocthar serege gyorsította a visszavonulást.

Pyrath katonái maradtak hátul.

Varek személyesen vezette a lándzsásokat, miközben Aren tűzmágusai gőzfallá változtatták a csatornák vizét az üldözők előtt.

Minden megtett mérföld újabb katonák életébe került.

A harmadik folyami átjárónál az aquarisiak majdnem utolérték őket.

A hídon sebesültekkel megrakott szekerek haladtak. Mögöttük Pyrath gyalogsága tartotta fel az ellenséget.

– Gyorsabban! – kiáltotta Varek.

A túlparton Nocthar utolsó egységei már továbbindultak.

Nem vártak.

Aren a híd közepén harcolt.

Kardját vörös láng borította. Minden csapásánál gőz tört fel az aquarisi katonák vízpajzsaiból. A lába körül elesett pyrathi és aquarisi harcosok feküdtek.

– Az utolsó szekér is átért! – kiáltotta Varek.

– Vond vissza az embereket!

– És te?

– Utánatok megyek.

Varek káromkodott, de teljesítette a parancsot.

A pyrathi katonák lassan hátrálni kezdtek a hídon.

Aren maradt utolsóként.

Az aquarisiak nem rohanták meg egyszerre.

Körbevették.

Egy vízmágus felemelte karját. A folyóból hosszú, kék penge emelkedett ki, és Aren felé csapott.

A király két kézzel tartotta maga elé kardját.

Tűz és víz ütközött össze.

A robbanás végigfutott a hídon.

Aren térdre zuhant, de nem engedte el fegyverét.

Tenyerének sebei újra felszakadtak.

A vízmágus újabb csapásra készült.

Ekkor Varek lándzsája fúródott a vállába.

A hadvezér visszatért.

– Azt mondtam, menj utánunk! – kiáltotta Aren.

– Te pedig gyerekkorodban azt mondtad, estére visszaérsz a palotába. Egyikünk sem tartja be mindig, amit ígér.

Megragadta Aren vállát, és talpra húzta.

A két férfi együtt hátrált a túlpartra.

Amikor az utolsó pyrathi katona is elhagyta a hidat, a tűzmágusok felrobbantották annak középső pilléreit.

A kőív a folyóba omlott.

Az aquarisi üldözők a túlparton maradtak.

Aren a fekete földre zuhant.

Hosszú idő óta először nem Aquaris vizét látta maga körül.

A folyótól északra már Pyrath határvidéke húzódott.

Hazatértek.

De nem győztesként.

A Sötétség Ura a közeli dombtetőről figyelte az érkező túlélőket.

Nocthar főereje már órákkal korábban biztonságba jutott.

Sevran mellette állt.

– Aren visszahozta az utóvéd nagy részét – mondta.

– Mindig visszamegy azokért, akiket hátrahagyott.

– Talán ezért követik.

A Sötétség Ura a kimerült pyrathi katonákat nézte.

Kevesebben voltak, mint a hadjárat kezdetén.

Sokkal kevesebben.

– Zephyria teljesítette a szerződését és visszavonult – folytatta Sevran. – Solaria Aquaris mellé állt. Naerion flottája erősebb, mint hittük. Ha Terranor is csatlakozik hozzájuk, három birodalom áll majd velünk szemben.

– Akkor meg kell akadályoznunk.

– Hogyan? Nocthar ura tekintete Pyrath földjei felé fordult. A távolban, a vörös köd mögött a Vörös Vulkán csúcsa emelkedett. – Új hadseregre van szükségünk. Sevran követte a pillantását. – Pyrath aligha ad több katonát. – Nem kérni fogom. A tanácsos arca megfeszült. – Aren még mindig a szövetségesünk. – Addig, amíg minden katonája el nem hagyja Aquarist. A Sötétség Ura elmosolyodott. Az utolsó pyrathi szekér ebben a pillanatban gördült át a határon. – Most már elhagyták.

A Sötétség Ura a Vörös Vulkánt figyelte.

A hegy még többnapi járóföldre emelkedett tőlük, de füstje innen is sötét foltot húzott az égboltra. Oldalán izzó lávafolyamok kanyarogtak, a csúcs fölött pedig vörös villanások világították meg a felhőket.

Pyrath szíve ott dobogott.

Nem a főváros palotájában.

Nem a trónteremben.

Nem Aren koronájában.

A vulkánban.

Aki uralta a hegyet, az uralta Pyrath kohóit, lávabányáit és fegyverkovácsait. A birodalom legerősebb várai is a Vörös Vulkánból kitermelt fekete kőből épültek.

Sevran Aren visszavonuló katonáit figyelte.

– Ha most megtámadjuk őket, mindenki tudni fogja, hogy kezdettől erre készültünk.

– Nem érdekel, mit tudnak – felelte a Sötétség Ura.

– Aquaris és Solaria összefogott. Zephyria a szerződését teljesítve kivonult. Ha Pyrathot is ellenséggé tesszük, egyedül maradunk.

– Pyrath már most az ellenségünk.

– Aren még nem bontotta fel hivatalosan a szövetséget.

– Meg fogja tenni.

Sevran a sebesültekkel megrakott szekerekre nézett.

– Akkor várjuk meg, amíg megteszi?

Nocthar ura halványan elmosolyodott.

– Természetesen.

– Miért?

– Mert amikor megtámadjuk, azt akarom, hogy ő legyen az, aki előtte felbontotta a hadjárati szerződést.

Sevran arca rezzenéstelen maradt.

– Senki nem fogja elhinni, hogy ez tesz bennünket áldozattá.

– Nem is kell. Elég, ha néhányan elbizonytalanodnak.

A Sötétség Ura a Pyrath területén táborozó fekete seregre nézett.

A hadjárati szerződés szabad áthaladást biztosított Nocthar katonáinak. Csontvázharcosai már ott álltak a déli őrtornyokban, nekromantái az utánpótlási útvonalak mentén táboroztak, fekete gályái pedig Pyrath kikötőiben horgonyoztak.

Aren azért engedte be őket, mert szövetségesek voltak.

Most ugyanezek a seregek Pyrath falain belül várakoztak.

– Küldd előre az egységeket! – mondta a Sötétség Ura. – Ajánlják fel segítségüket az őrhelyek védelméhez és a sebesültek ellátásához!

– És ha beengedik őket?

– Napnyugtára minden fontos kapu a kezünkben lesz.

– Ha nem engedik be?

– Akkor Aren már figyelmeztette őket. Ebben az esetben gyorsabban kell támadnunk.

Sevran a fekete jelzőköveket Pyrath térképére helyezte.

– A főváros messze van. Ha Aren felismeri a tervet, előbb érhet oda, mint mi.

– Nem megy közvetlenül a fővárosba.

– Miért nem?

A Sötétség Ura a visszavonuló sereg végén haladó sebesültekre mutatott.

– Mert nem hagyja hátra őket.

Aren három nappal később érte el a Vörös Kaput.

Az erőd Pyrath déli útját védte. Két hatalmas fekete torony emelkedett a megszilárdult lávafolyamok között, falain pedig aranyszínű lángjelek ragyogtak.

Amikor az őrök felismerték a király zászlaját, megnyitották a kaput.

A visszatérő katonák csendben vonultak be.

Nem szóltak harsonák.

Nem emeltek győzelmi zászlókat.

A város lakói az utcák két oldalán állva figyelték őket. Sokan családtagjaikat keresték a menetben.

Néhányan megtalálták őket.

Mások hiába vártak.

Aren nem a palotába ment.

A gyógyítók udvarába kísérte a sebesülteket, és addig maradt közöttük, amíg az utolsó katonát is ágyra nem fektették.

Csak ezután engedte, hogy saját kezének sérüléseivel foglalkozzanak.

A gyógyító levágta róla a vérrel átitatott kötést.

Aren tenyerét mély, vörös repedések borították.

– Ezt pihentetnie kellene – mondta a nő.

– Mennyi ideig?

– Legalább két hétig ne fogjon kardot!

Varek az ajtó mellett állt.

– Hallottad.

– A bal kezem még működik.

– A kardodat nem bal kézre kovácsolták.

– Akkor majd megtanul alkalmazkodni.

A gyógyító éppen új kötést helyezett a tenyerére, amikor egy poros páncélú futár rohant az udvarra.

– Felség!

Aren azonnal felállt.

– Mi történt?

– Nocthari katonák jelentek meg a Hamuszirt őrhelyénél. Azt mondják, segíteni akarnak a déli út védelmében.

Varek arca megfeszült.

– Hányan?

– Legalább ötszáz csontvázharcos. Nekromanták is vannak velük.

– Beengedték őket?

– Az őrhely parancsnoka nem tudta, mit tegyen. A hadjárati szerződés szerint áthaladhatnak Pyrath területén.

Aren leszakította kezéről a félig elkészült kötést.

– Üzenj Hamuszirtnek! A nocthariak nem léphetnek be az erődbe. Élelmet és vizet kaphatnak a falakon kívül, utána folytatniuk kell az útjukat észak felé.

A futár meghajolt.

Mielőtt elindulhatott volna, egy másik lovas érkezett.

– Felség! Fekete hajók kötöttek ki Lángöbölnél. A kapitányaik a sérült hajók javítására hivatkoznak.

– Hány hajó?

– Tizenkettő.

– A kikötő parancsnoka?

– Beengedte őket. Azt hitte, még mindig a szövetségeseink.

Aren és Varek egymásra nézett.

A felismerés egyszerre érte el őket.

– Nem hazafelé tartanak – mondta Varek.

– Elfoglalják az útvonalainkat.

Aren a terem falán függő térképhez lépett.

Hamuszirt a déli szárazföldi utat ellenőrizte.

Lángöböl Pyrath legfontosabb kikötője volt.

A Vörös Kapu raktáraiban pedig az Aquarisból visszatérő hadsereg élelmének nagy részét halmozták fel.

Ha Nocthar mindhármat megszerzi, elvágja a fővárost a déli tartományoktól.

– Zárjátok le a Vörös Kaput! – parancsolta Aren. – Egyetlen nocthari katona sem léphet be a falakon belülre!

Az udvarban megszólaltak a kürtök.

A hatalmas kapuszárnyak lassan bezárultak.

Pyrath katonái elfoglalták helyüket a falakon.

Aren Varekhez fordult.

– Küldj gyors lovasokat minden őrhelyhez! Ne használják a főutakat! Mondják meg a parancsnokoknak, hogy Nocthar csapatai nem szövetségesként közelednek.

– Még nincs bizonyítékunk rá, hogy támadni akarnak.

– Korallkapunál sem volt.

Varek bólintott.

– És a Sötétség Ura?

Aren az egyik írnokhoz fordult.

– Hozd a hadjárati szerződést!

A fekete pergament néhány perccel később helyezték elé.

Aren és a Sötétség Ura aláírása még mindig ott állt rajta. A vörös és fekete tinta között halvány láng lüktetett.

A király végignézte a szavakat.

A kikötőket, amelyeket soha nem kaptak meg.

A közös győzelmet, amely soha nem létezett.

A kölcsönös segítséget, amely Korallkapunál véget ért.

Aren a pergamen fölé tartotta sérült kezét.

– Mit csinálsz? – kérdezte Varek.

– Befejezem azt, amit Aquarisban el kellett volna kezdenem.

Láng lobbant az ujjai között.

A vörös tinta felizzott.

Aren aláírása lassan feketévé égett, majd eltűnt a pergamenről.

A szerződés megremegett.

A két birodalmat összekötő mágikus láng kettévált. A vörös tűz kialudt, a fekete pedig néhány pillanatig még egyedül lobogott.

Aztán az is eltűnt.

– Küldd el neki! – mondta Aren. – Ezzel az üzenettel: Nocthar minden katonájának három napja van elhagyni Pyrath földjét. Aki utána is itt marad, ellenségnek számít.

Varek átvette a megégett pergament.

– Három nap sok idő.

– A saját csapatainknak is kell ennyi, hogy felkészüljenek.

– És ha ő már felkészült?

Aren a lezárt kapura nézett.

– Akkor legalább többé nem kell szövetségesnek neveznem.

A követ alkonyatkor érte el a Sötétség Urának táborát.

Nocthar ura egyedül fogadta a sátrában.

Elolvasta Aren üzenetét.

Ezután kihajtogatta az elégett szerződést.

A vörös aláírás helyén csak fekete folt maradt.

Sevran az asztal túloldalán állt.

– Megtette – mondta.

– Ahogy vártam.

– Három napot adott.

A Sötétség Ura fekete lángot idézett a tenyerébe.

A pergamen néhány pillanat alatt hamuvá vált.

– Nem lesz szükségünk három napra.

– A déli őrhelyek figyelmeztetést kaphattak.

– Nem mindegyik.

Sevran a térképre nézett.

A fekete jelzőkövek már Pyrath területén álltak.

– Hamuszirt nem engedte be a csontvázharcosokat.

– Akkor elfoglalják kívülről.

– Lángöböl?

– A hajóink a kikötőben vannak.

– A Vörös Kaput lezárták.

Nocthar ura egy nagyobb fekete követ helyezett az erőd elé.

– Xanteon áttöri.

Sevran felnézett.

– A légiójából alig maradt valami.

– Kap új katonákat.

– Csontvázharcosokat?

– Démonokat.

– A saját seregei közül?

– Abból, amit Aren katonái mögött biztonságban tartottam.

Sevran néhány pillanatig hallgatott.

– Xanteon már tudja, hogy feláldozhatónak tekintette.

– Tudja, hogy hozzám tartozik.

– Ez nem ugyanaz, mint a hűség.

– A hűség csak addig fontos, amíg valakinek van választása.

A Sötétség Ura a sátor bejáratához lépett.

Odakint csontvázharcosok ezrei álltak mozdulatlan sorokban. Mögöttük fekete köpenyes nekromanták várakoztak, távolabb pedig új démoni légiók tábortüzei égtek.

– Küldd ki a parancsokat! – mondta.

Sevran nem mozdult.

– Ha elfoglaljuk Pyrathot, Aquaris és Solaria ellenünk fordul.

– Már ellenünk fordultak.

– Terranor eddig semleges maradt.

– A Föld Királya nem indul háborúba Pyrathért.

– Nem Pyrathért fog.

A Sötétség Ura hátranézett rá.

– Hanem miért?

– Mert ha Pyrath elesik, Nocthar közvetlen utat kap Terranor nyugati határához.

– Akkor jobb, ha addig foglaljuk el a Vörös Vulkánt, amíg még nem döntött.

Sevran tudta, hogy a beszélgetés véget ért.

Meghajtotta a fejét.

– Milyen parancsot adjak Xanteonnak?

Nocthar ura a távoli erőd fényeit nézte.

– Mondjátok meg neki, hogy Aren király megvetette a légióját. Korallkapunál cserbenhagyta, most pedig ki akarja űzni Nocthar harcosait Pyrathból.

– Ez nem igaz.

– Xanteon nem az igazságot akarja hallani.

A Sötétség Ura elmosolyodott.

– Hanem azt, hogy még mindig bizonyíthat.

A Vörös Kapunál éjfélkor jelent meg Xanteon serege.

A sötét síkságon először csak apró vörös fények gyulladtak.

Aztán százak.

Majd ezrek.

Démonharcosok sorakoztak fel az erőd előtt. Páncéljuk réseiben parázs izzott, fegyvereiken fekete rúnák égtek.

Xanteon az első sorban állt.

Új bárdot kapott.

Nagyobbat annál, amelyet Korallkapunál elveszített.

A falakon megszólaltak a kürtök.

Aren felment a keleti toronyba.

Varek már ott várta.

– Ennyit a három napról – mondta.

Aren végignézett az ellenséges seregen.

– Hol vannak a csontvázharcosok?

– Nem látjuk őket.

– Akkor máshol támadnak.

Az erőd mögötti városban újabb kürt szólalt meg.

Ezúttal a nyugati fal felől.

Egy katona rohant fel a toronyba.

– Felség! Nocthari katonák emelkednek ki a régi katakombákból!

Varek káromkodott.

A Vörös Kapu alatt évszázados sírkamrák húzódtak. Pyrath régi katonáit és az erőd egykori parancsnokait temették oda.

A nekromanták nem kívülről akarták áttörni a falakat.

A holtakon keresztül jutottak be.

– Vidd a második századot a katakombákhoz! – parancsolta Aren. – Senki nem juthat fel a városba!

– És Xanteon?

Aren kihúzta kardját.

A sebzett jobb keze azonnal vérezni kezdett a markolat körül.

– Ő az enyém.

Xanteon előrelépett a síkságon.

– Aren! – kiáltotta.

Hangja végigdördült a falakon.

– A Sötétség Ura nevében követelem, hogy nyisd meg a kaput!

Aren a bástya peremére állt.

– A Sötétség Urának nincs hatalma Pyrathban!

– Te bontottad fel a szövetséget.

– Ő hagyta meghalni a katonáimat!

– Az én légióm is odaveszett!

– Akkor miért állsz még mindig mellette?

Xanteon páncéljának réseiben felerősödött a vörös fény.

– Mert nem futok el egy elvesztett csata után.

– Nem is futottál. Ő futott el, és téged hagyott hátra.

A Démonúr megfeszült.

A mögötte felsorakozó katonák között bizonytalan moraj futott végig.

Aren folytatta:

– Korallkapunál nem Naerion árult el téged. A saját urad küldött a csapdába.

Xanteon mellkasán felizzott a fekete jel.

A Démonúr teste egy pillanatra megrándult.

– Hallgass!

– Tudod, hogy igazam van.

– Nyisd ki a kaput!

– Nem.

Xanteon két kézzel markolta meg bárdját.

– Akkor betöröm.

Aren felemelte kardját.

– Próbáld meg!

A Démonúr hátrafordult serege felé.

– Előre!

A démonharcosok megindultak.

A falakról nyílzápor hullott rájuk. Pyrath tűzmágusai lánggolyókat zúdítottak a síkságra, de a démonok fekete pajzsokat emeltek maguk fölé.

Xanteon nem lassított.

A nyílvesszők lepattantak páncéljáról.

Amikor elérte a kaput, magasba emelte bárdját.

Az első csapás megremegtette az egész erődöt.

A másodiknál repedések futottak végig a fekete fémen.

A harmadik után a kapu közepén vörös fény jelent meg.

– Erősítsétek meg belülről! – kiáltotta Aren.

Pyrath katonái vastag gerendákat és szekereket toltak a kapu mögé.

A város alatt eközben megnyíltak a sírkamrák.

Régi pyrathi harcosok emelkedtek ki a kőkoporsókból. Rozsdás fegyvereiket egykori bajtársaik ellen fordították, szemük helyén fekete fény égett.

Varek katonái a katakombák szűk folyosóin próbálták feltartóztatni őket.

– Ne hagyjátok feljutni őket! – parancsolta.

Egy holttest lépett elé.

Páncélján Pyrath régi parancsnoki jelvénye függött.

Varek felismerte.

A férfi évtizedekkel korábban tanította karddal harcolni.

– Rovan kapitány – mondta.

A halott nem válaszolt.

Felemelte kardját.

Varek egyetlen csapással leütötte a kezéből a fegyvert, de nem tudta rászánni magát a következő vágásra.

Rovan fekete fénnyel égő szeme ráemelkedett. Aztán a holttest ismét támadott. Varek pengéje áthatolt régi parancsnoka mellkasán. A test összeesett. Néhány pillanattal később azonban újra mozogni kezdett. – A nekromantákat keressétek! – kiáltotta Varek. – Amíg ők élnek, a holtak újra felkelnek! A katakombák mélyéről fekete varázsszavak visszhangoztak. A Vörös Kapu előtt Xanteon újra lesújtott. A kapu egyik tartógerendája kettétört. Aren látta, hogy nem tart ki sokáig. Ekkor füstjel emelkedett a déli látóhatáron. Egyetlen fekete oszlop. Majd egy második. A harmadik után Varek érkezett vissza a falra. Páncélját fekete vér borította. – Hamuszirt elesett – mondta. Aren a jelzésekre nézett. – A második Lángöböl? – A harmadik a nyugati őrvonal. Egyszerre támadtak mindenhol. Aren összeszorította az állkapcsát. A Sötétség Ura nem most kezdte el az árulást. Már napokkal korábban kiosztotta a parancsokat. A háromnapos határidő semmit sem jelentett. – Mennyi ideig tartjuk a Vörös Kaput? – kérdezte. Varek a repedező kapura nézett. – Talán egy óráig. – A várost kiürítették? – A lakosság nagy része az északi úton halad. A sebesültek azonban lassítják őket. – Akkor kell nekik még egy óra. – Ha maradunk, minket is bekerítenek. Aren a falakon harcoló katonáira nézett. Ezek az emberek túlélték Aquaris folyóit. Korallkapu csapdáját.

A hosszú visszavonulást.

Most pedig saját földjükön kellett harcolniuk azok ellen, akiket néhány nappal korábban még szövetségesüknek neveztek.

– Tartjuk a falat – mondta.

Varek nem vitatkozott.

– Ahogy parancsolod.

A kapu tíz perccel később beszakadt.

Xanteon elsőként lépett át a törött fémen.

Pyrath lándzsásai pajzsfalat emeltek előtte.

A Démonúr egyetlen széles csapással három pajzsot tört ketté. Harcosai mögötte özönlöttek be az erődbe.

Aren leugrott a kapu fölötti bástyáról.

Köpenye lángra lobbant körülötte, mielőtt földet ért.

Kardja Xanteon bárdjának csapódott.

A két fegyver találkozásakor vörös robbanás rázta meg az udvart.

A körülöttük harcolók hátratántorodtak.

Xanteon lenézett Arenre.

– Korallkapunál megmentetted az életemet.

– Most pedig visszafizeted.

– Nem kértem, hogy megments.

– Ezt általában azok mondják, akiknek sikerült életben maradniuk.

Xanteon újra lesújtott.

Aren félrelépett, és kardjával végigvágott a Démonúr páncélján. Vörös szikrák csaptak fel, de a penge nem hatolt át rajta.

Xanteon könyökével mellkason ütötte.

Aren több lépést hátrarepült.

A földre zuhant, sérült kezéből pedig kiesett a kard.

A Démonúr felé indult.

Aren bal tenyerét a földre szorította.

A fekete kövek repedéseiből láng tört elő Xanteon lába körül.

A Démonúr megtorpant.

Aren visszarántotta magához a kardját, és talpra ugrott.

A fegyver pengéje vörösen izzott.

– Még mindig bizonyítani akarsz neki? – kérdezte.

Xanteon bárdja megállt a levegőben.

– Elhallgattatlak.

– Azután szeretni fog?

A Démonúr szeme felizzott.

– Hallgass!

– Hány légiót kell még elveszítened, hogy rájöjj? Nem katonát lát benned. Nem hadvezért. Fegyvert, amelyet addig használ, amíg el nem törik.

Xanteon mellkasán ismét felizzott a fekete jel.

Ezúttal erősebben.

A Démonúr fájdalmas ordítása betöltötte az udvart. Térdre zuhant, egyik kezét mellkasára szorította.

Aren ekkor megölhette volna.

Kardjának hegye már Xanteon nyakánál állt.

Mégsem sújtott le.

– Én nem vagyok ő – mondta.

Xanteon felnézett rá.

A fekete jel tovább égett a páncélja alatt.

A Démonúr dühében és fájdalmában alig tudott megszólalni.

– Menj!

Aren hátrált egy lépést.

Xanteon nem támadt újra.

A következő pillanatban kürt hangja szólalt meg az északi falról.

Három rövid jelzés.

A civilek és a sebesültek elérték a hegyi utat.

Varek Arenhez rohant.

– Mennünk kell!

Aren még egyszer Xanteonra nézett.

A Démonúr továbbra is térdelt.

A körülötte álló démonharcosok bizonytalanul várakoztak. Nem tudták, urukat védjék-e, vagy folytassák a támadást.

– Visszavonulás! – parancsolta Aren.

Pyrath katonái rendezetten hátráltak az északi kapu felé. A tűzmágusok lángfalat emeltek mögöttük, elvágva az utat Nocthar csontvázharcosai elől.

Aren utolsóként hagyta el az erőd udvarát.

Ahogy áthaladt az északi kapun, tenyerét a falra helyezte.

Érezte a mélyben futó vulkáni ereket.

A Vörös Kapu köve ugyanabból a tűzből született, mint Pyrath minden erődje.

Aren lehunyta a szemét.

– Bocsássatok meg! – suttogta.

A falak vörösen felizzottak.

A láng végigfutott a repedéseken, majd elérte az erőd alatti régi lávakamrákat.

Varek felismerte, mire készül.

– Aren!

A király elrántotta kezét a faltól.

– Futás!

A pyrathi katonák rohanni kezdtek a hegyi úton.

A Vörös Kapu mögöttük felrobbant.

A két fekete torony egymás felé dőlt. A bástyák összeomlottak, a falak alól pedig láva tört a felszínre. A kitörő tűz elnyelte az udvarra özönlő csontvázharcosokat.

Xanteon démonjai az utolsó pillanatban menekítették ki urukat.

A Vörös Kapu megszűnt létezni.

A Sötétség Ura a távoli domboldalról figyelte az erőd pusztulását.

A robbanás vörös fénye megvilágította fekete páncélját.

Sevran mellette állt.

– Aren elpusztította a saját erődjét.

– Inkább elégeti Pyrathot, mint hogy átadja nekem.

– Akkor mit akar megszerezni belőle?

Nocthar ura a menekülő vörös zászlókat figyelte.

Az északi út a fővároshoz vezetett.

És a Vörös Vulkánhoz.

– Azt, ami nem tud elmenekülni.

Tekintete a hegyre emelkedett.

– A tüzet a földje alatt.

Aren serege eközben a főváros felé vonult.

Mögöttük fekete füst emelkedett a Vörös Kapu romjai fölé.

Előttük a vulkán vörös fénye világította meg az éjszakát.

Varek Aren mellett lovagolt.

– Hamuszirt elesett. Lángöböl Nocthar kezén van. A déli útvonalainkat elveszítettük.

– A keleti városok?

– Még tartják magukat.

– Küldj üzenetet minden parancsnoknak! Ne próbálják egyedül megvédeni a kisebb őrhelyeket. Vonuljanak vissza a megerősített városokba, és vigyék magukkal a lakosságot!

– A fővárost akarod tartani?

Aren a Vörös Vulkánra nézett.

– Nemcsak a fővárost.

– Akkor mit?

– Pyrathot.

A hadvezér sokáig hallgatott.

– A kettő hamarosan nem lesz ugyanaz.

Aren tudta.

Ha a főváros elesik, a birodalom még tovább harcolhat.

Ha azonban a Sötétség Ura megszerzi a Vörös Vulkánt, Pyrath elveszíti kohóit, fegyvereit és ősi tüzét.

A háború végső csatája nem a palota falainál vár rájuk.

Hanem annál a hegynél, amelyet Aren egész gyermekkorában figyelt.

Naerion palotájában a víztérkép felszínén eközben a fekete jelzőkövek észak felé fordultak.

Nem Aquaris ellen.

Pyrath belseje felé.

A Mélység Császára figyelte, ahogy Nocthar seregei sorra foglalják el egykori szövetségesük őrhelyeit.

Az Első Fény követe mellette állt.

– A Sötétség Ura megtámadta Pyrathot – mondta.

– Ahogy előbb-utóbb minden szövetségesét megtámadja – felelte Naerion.

– Segítünk Arennek?

A császár nem válaszolt azonnal.

Pyrath támadta meg Aquarist.

Pyrath katonái haltak meg Korallkapunál.

És most Pyrath ugyanannak az uralkodónak az áldozatává vált, akit saját döntéséből követett a háborúba.

– Aquaris seregei nem állnak készen újabb hadjáratra – mondta Naerion. – Korallkapu győzelem volt, de nekünk is veszteségeket okozott.

– Ha Pyrath elesik, Nocthar erősebb lesz.

– Tudom.

A víztérkép keleti szélén Terranor hegyei emelkedtek.

Naerion megérintette őket.

– Küldjetek követet a Föld Királyához!

– Mit üzenjünk?

A Mélység Császára a fekete fényekkel elborított pyrathi határt nézte.

– Azt, hogy a háború, amelybe nem akart beavatkozni, hamarosan eléri az ő földjét is.

Az Első Fény követe meghajolt, majd elhagyta a tróntermet.

Naerion egyedül maradt a víztérképpel.

A fekete jelzőkövek lassan közeledtek a Vörös Vulkánhoz.

A Mélység Császára tudta, mi történik, ha Nocthar megszerzi Pyrath erejét.

A háború többé nem Aquaris kikötőiről fog szólni.

Hanem arról, hogy marad-e még birodalom, amely képes ellenállni a Sötétség Urának.

A Vörös Vulkán három napon át háborgott.

Füstje sötét oszlopként emelkedett Pyrath fölé, hamuja pedig még a főváros utcáit is beborította. A nappalok alkonyattá váltak, éjszakánként pedig vörös villanások futottak végig a hegy oldalán.

Aren serege a negyedik nap hajnalán érte el a várost.

Azok közül, akik Aquaris meghódítására indultak, alig minden harmadik katona tért vissza vele.

Páncéljukat só, korom és megszáradt vér borította. Sokan fegyver nélkül meneteltek. Mások sebesült bajtársaikat támogatták, vagy rögtönzött hordágyakat cipeltek a kapukon keresztül.

A főváros lakói némán figyelték őket.

Nem szóltak harangok.

Nem hangzottak győzelmi kiáltások.

Amikor a hadjárat megkezdődött, Pyrath népe kikötőket, gazdagságot és függetlenséget várt.

Most özvegyeket, árvákat és üres páncélokat kapott vissza.

Aren apja vörös köpenyét viselte, de az anyag egyik fele elégett a Korallkapunál. Bal karját kötés fedte, mellvértjén pedig hosszú repedés húzódott.

Leszállt a lováról a palota előtt.

Varek mellé lépett.

– A nyugati őrtornyok sem válaszolnak – mondta. – Hamuszirt elesett. Lángöbölben nocthari zászlók lobognak, az északi úton pedig csontvázharcosokat láttak.

Aren felnézett a palotára.

– Mennyi időnk van?

– Ha a Sötétség Ura minden irányból egyszerre közeledik, talán egy nap.

– A város kiürítése?

– Megkezdődött. A déli kapun keresztül indítjuk el az embereket a vulkán mögötti völgyek felé.

– A déli út túl széles. A nocthari lovasok utolérik őket.

– Akkor a régi lávacsatornákon keresztül vezetjük őket.

– Azok közül több beomlott.

– Nem mindegyik.

Aren a Vörös Vulkánra nézett.

Gyermekként számtalanszor látta ezt a hegyet.

Látta nyugodtan füstölni a palota fölött. Látta lángokat lövellni a téli égbolt felé. Ismerte mély morajlását, a lejtőin húzódó ösvényeket és azokat a barlangokat, amelyekbe apja még fiúként vezette el.

A vulkán mindig Pyrath erejének jelképe volt.

Most azonban úgy emelkedett föléjük, mint egy nyitott sír.

– A Sötétség Ura nem pusztán a várost akarja – mondta Aren.

– Tudom.

– A vulkánhoz tart.

– Azt hiszi, megszerezheti az ősi tüzet.

– Nem csak hiszi. Tudja, hogy létezik.

Varek Aren felé fordult.

– Honnan?

– Ugyanonnan, ahonnan apám szavait ismerte.

A hadvezér arca megfeszült.

– Még mindig azt gondolod, hogy valaki elárult benneteket?

– Nem tudom. Talán már apám idejében is Pyrathot figyelte. Talán sokkal régebb óta készül erre, mint gondoltuk.

– Akkor vigyük el, amit tudunk, és romboljuk le magunk mögött a járatokat!

Aren megrázta a fejét.

– Az ősi tüzet nem lehet elvinni.

– Akkor zárjuk le!

– Ha a Sötétség Ura eléri a krátert, a kőkapuk nem állítják meg.

– Te sem fogod egyedül.

Aren ránézett.

– Nem leszek egyedül.

Varek körbenézett a kimerült katonákon.

– Ezek az emberek Aquaris folyóinál harcoltak, hajókon égtek, majd végigküzdötték magukat a saját birodalmukon. Már alig állnak a lábukon.

– Nem rájuk gondoltam.

A Vörös Vulkán mélyen felmorajlott.

A föld megremegett alattuk.

Aren csizmája körül vékony repedések jelentek meg a kövezeten. A hasadékokból vörös fény szivárgott elő, majd lassan elhalványult.

– A hegy még nem választott urat – mondta Aren.

– Ez nem válasz.

– Nem. De jelenleg ennyim van.

A városfalakon megszólaltak a kürtök.

Egy hosszú hang.

Aztán még kettő.

Az északi őrtoronynál fekete jelzőtűz lobbant fel.

Nocthar megérkezett.

Aren megfordult.

– Vidd ki a lakosságot a városból!

– Nem.

– Ez parancs.

– Keress mást!

– Nincs más, akire rábíznám őket.

Varek közelebb lépett.

– Tizennégy éves korod óta állok melletted. Nem most foglak egyedül hagyni.

– Éppen azért kell menned, mert tizennégy éves korom óta mellettem állsz. Ha én nem térek vissza, valakinek haza kell vezetnie őket.

– Ez az otthonuk.

Aren a közeledő fekete seregre nézett.

– Ma már nem.

Nocthar csapatai ellepték az északi síkságot.

Csontvázharcosok ezrei meneteltek tökéletes rendben. Mögöttük fekete páncélos gyalogság, nekromanták és árnylovasok közeledtek. Ostromgépeik hosszú karjai úgy emelkedtek a sereg fölé, mint megcsontosodott óriások végtagjai.

A hadrend közepén a Sötétség Ura fekete zászlaja lobogott.

Mellette Xanteon démonlégiójának megtépázott lobogóját vitte egy szarvakkal borított harcos.

A Démonúr életben maradt.

És eljött Pyrathba.

– Ha velem maradsz, mindketten meghalunk – mondta Aren. – Ha elvezeted az embereket, Pyrath túlélhet.

Varek állkapcsa megfeszült.

– Apád ugyanezt kérte volna tőlem?

– Apám már az első napon visszafordította volna a sereget Aquaris határán.

– Ebben egyetértünk.

– De most nincs itt. Nekem kell döntenem.

– És megint azt választod, hogy egyedül maradsz a tűz előtt.

Aren halványan elmosolyodott.

– Valakinek ott kell állnia.

Varek ökölbe szorította a kezét.

Végül levette nyakából a katonai jelvényét, és Arennek nyújtotta.

Ugyanaz a megfeketedett vasdarab volt, amelyet egykor közkatonaként viselt.

– Add vissza, amikor utánunk jössz!

Aren átvette.

– Visszaadom.

– Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani!

– Akkor ne kérj olyat, amit nem akarok megszegni!

Egy pillanatig egyikük sem szólt.

Végül Varek mellkasához emelte az öklét.

Nem királyként tisztelgett Aren előtt.

Barátként búcsúzott tőle.

– Találkozunk a hegy túloldalán – mondta.

– Találkozunk.

Varek megfordult, és elindult a déli városrész felé.

Mire megszólaltak Nocthar ostromkürtjei, Pyrath utcáin már hosszú sorokban haladtak a menekülők a régi lávajáratok felé.

Aren felment a városfalra.

Az északi kapunál összegyűlt katonák fáradtan, de egyenes háttal vártak rá.

Közel ezren lehettek.

Mindazok, akik önként maradtak.

Aren végignézett rajtuk.

– Aki velem marad, annak nem ígérhetek győzelmet – mondta.

Senki sem mozdult.

– Nem ígérhetem, hogy megérjük a naplementét. Azt sem, hogy a város falai állni fognak, amikor véget ér a csata.

Egy sebesült lándzsás felemelte a pajzsát.

– Akkor mit ígérsz, királyom?

Aren kihúzta kardját.

A rúnák vörösen izzani kezdtek a pengén.

– Hogy Nocthar minden lépésért vérrel fizet.

A katonák fegyverei felemelkedtek.

– Pyrathért! – kiáltotta valaki.

Ezúttal nem ezrek válaszoltak.

Csak néhány száz kimerült ember.

Mégis erősebben szólt, mint a hadjárat kezdetén az egész főváros ünneplése.

– Pyrathért!

Az első nocthari kőlövedék a keleti bástyába csapódott.

A fal megrepedt.

Az ostrom megkezdődött.

A csontvázharcosok pajzsok nélkül indultak rohamra. Nem féltek a nyilaktól, nem torpantak meg a lángoktól, és nem törődtek a mellettük széthulló társaikkal.

Aren tűzmágusai egyszerre emelték fel karjukat.

Lángvihar söpört végig az északi mezőn.

A tűz hullámként csapott a közeledő holtak közé. Csontok repedtek meg, fekete páncélok izzottak fel, de a lángok mögött újabb sorok jelentek meg.

A nocthari nekromanták felemelték botjaikat.

A földre hullott csontok megmozdultak.

Koponyák fordultak vissza a város felé. Letört karok keresték fegyvereiket, szétszóródott bordák kapcsolódtak össze újra.

– A fejüket! – kiáltotta Aren. – Zúzzátok szét a koponyájukat!

Pyrath katapultjai izzó kőtömböket lőttek az ellenség közé.

A becsapódások krátereket vájtak a földbe, de Nocthar serege tovább nyomult.

A második roham elérte a falakat.

Fekete létrák csapódtak a kövekhez. Csontvázharcosok kapaszkodtak felfelé, fölöttük árnyékból formált köteleken nocthari katonák ereszkedtek le a bástyákra.

Aren az elsőként felérő harcost egyetlen kardcsapással lökte vissza.

Pengéje nyomán vörös láng hasított végig a falon.

Három csontváz egyszerre gyulladt ki.

Egy negyedik oldalról támadt rá. Aren félrefordult, letörte a lándzsa hegyét, majd tenyeréből tűzgolyót lőtt az üres szemgödrök közé.

A koponya szétrobbant.

A fal minden szakaszán harcoltak.

Pyrath katonái fáradtak voltak, de a saját otthonukat védték. Minden utcát ismertek. Minden bástya mögött családok emlékei, műhelyek és házak álltak.

Nem hátráltak.

Egészen addig, amíg Xanteon meg nem érkezett a kapuhoz.

A Démonúr páncélját mély vágások borították. Egyik szarvának vége letört a Korallkapunál, mellkasán pedig még mindig ott izzott a Sötétség Ura fekete jele.

Megállt az északi kapu előtt.

Két kézzel felemelte bárdját.

A kapun álló pyrathi katonák egyszerre vetették be magukat.

Xanteon lesújtott.

A vasból és vulkáni fából emelt kapu középen kettéhasadt.

A második csapás kiszakította sarkaiból.

Csontvázharcosok özönlöttek át a nyíláson.

Aren leugrott a falról.

A föld felé zuhanva lángok csaptak fel körülötte, majd vörös robbanás kíséretében ért földet a betört kapu előtt.

A közelben álló holtak szétrepültek.

Xanteon kilépett a füstből.

A Démonúr bárdja vértől feketéllött.

– Megint egymás ellen – mondta.

– Nem kötelező.

– Parancsot kaptam.

– Aquarisnál is kaptál.

Xanteon mellkasán a fekete jel felizzott.

Arca megrándult a fájdalomtól.

– Ne beszélj arról!

– Ott hagyott meghalni téged.

– Téged is.

– És most azt várja, hogy elfoglald neki a várost, amíg ő megszerzi a hegy erejét.

Xanteon megszorította bárdja nyelét.

– Ha megtagadom a parancsát, a jel megöl.

– Ha engedelmeskedsz, előbb-utóbb ő fog.

A Démonúr szeme lángolt.

– Könnyű ezt mondanod. Te szabad vagy.

Aren körbemutatott.

A város utcáin csontvázak és pyrathi katonák küzdöttek. Házak égtek. A palota egyik tornya éppen akkor omlott össze egy nocthari lövedék becsapódásától.

– Ezt nevezed szabadságnak?

Xanteon felemelte a bárdot.

Aren kardja lángba borult.

A Démonúr azonban nem sújtott le.

Tekintete a déli városrész felé siklott, ahol az utolsó menekülők eltűntek a lávajáratokban.

A mellkasán izzó jel egyre erősebben égett.

Fekete füst szivárgott elő páncélja réseiből.

– Nem tudok ellene fordulni – mondta.

Aren leengedte kardját.

– Akkor ne fordulj ellene!

Xanteon értetlenül nézett rá.

– Csak maradj itt!

– A jel tudni fogja.

– Nem azt kérem, hogy segíts nekem. Azt kérem, válassz magadnak egyetlen pillanatot, amelyben nem az ő fegyvere vagy.

A Démonúr teste megremegett.

A fekete jel mélyen beleégett a mellkasába.

Xanteon felordított, térdre zuhant, és bárdját a kövezetbe vágta. Körülötte vörös és fekete lángok csaptak fel.

Aren elindult mellette.

Xanteon nem állította meg.

A Démonúr nem támadta meg a csontvázharcosokat sem.

Csak ott maradt a betört kapu előtt, saját láncai ellen küzdve.

Egyetlen pillanatra nem volt senki fegyvere.

Ez elég volt.

Aren elérte a palota mögött kezdődő hegyi utat.

A csúcs felől vörös fény áradt alá. A vulkán morajlása egyre erősödött, a föld pedig minden lépésnél megremegett.

Félúton járt, amikor a város fölött minden láng feketévé változott.

A házak tüzei.

A bástyák jelzőfényei.

A hegyoldal repedéseiből előtörő izzás.

Mind feketévé vált.

A Sötétség Ura már a kráternél volt.

Aren futni kezdett.

A hegy belsejében vezető járatot két hatalmas kőkapu zárta el. Mindkettőn Pyrath első uralkodóinak jelei izzottak.

Az egyik kapu már darabokra tört.

A másik előtt nocthari katonák holttestei hevertek.

Nem az ellenség ölte meg őket.

A hegy tüze égette hamuvá mindegyiket.

Aren átlépett közöttük.

A járat végén vörös fény ragyogott.

A vulkán krátere fölött keskeny, természetes kőhíd húzódott. Alatta olvadt kő kavargott, a túloldalon pedig egy oszlopszerű sziklán állt az ősi láng.

Nem olyan volt, mint a közönséges tűz.

Fehéren izzott, mélyén azonban vörös és aranyszínű fény kavargott. Nem égette a követ maga körül. Nem füstölt.

Úgy lüktetett, mintha szíve lenne.

A Sötétség Ura előtte állt.

Fekete kardját az ősi láng felé nyújtotta. A penge körül árnyékok kavarogtak, de valahányszor hozzáértek a fehér tűzhöz, sikolyszerű hang kíséretében szertefoszlottak.

– Nem engedelmeskedik neked – mondta Aren.

A Sötétség Ura lassan hátrafordult.

– Még nem.

– Soha nem is fog.

– Minden erő engedelmeskedik annak, aki megérti a valódi természetét.

– Te csak elvenni akarod.

– Az erőt mindig elveszik. Aki arra vár, hogy önként adják neki, méltatlan rá.

Aren kilépett a kőhídra.

– Ezért kellett Aquaris?

– Aquaris hajói útban voltak.

– Ezért kellett Pyrath serege?

– Pyrath ereje kinyitotta előttem az utat.

– És most már nincs szükséged ránk.

A Sötétség Ura leengedte kardját.

– Tévedsz. Pyrathra továbbra is szükségem van.

– Csak nélkülem.

– Veled egyszerűbb lett volna. De te túl későn értetted meg, hol van a helyed.

Aren kardjának rúnái fellobbantak.

– Az én helyem a népem előtt van.

– Az apád is ezt hitte.

Aren megállt.

– Ne beszélj róla!

– Ő legalább tudta, milyen erő rejtőzik ebben a hegyben. Tudta, hogy egy napon eljövök érte.

– Ismerted?

– Találkoztunk.

Aren keze megfeszült a kard markolatán.

– Mikor?

– Mielőtt megszülettél.

– Hazudsz.

– Apád szövetséget ajánlott nekem.

– Ő soha nem állt volna melléd.

– Nem ellened. Érted.

A Sötétség Ura ismét az ősi láng felé fordult.

– Látta, milyen világot örökölsz majd. Tudta, hogy a birodalmak békéje nem tarthat örökké. Azt akarta, hogy Pyrath készen álljon.

– Akkor miért nem kötött veled szövetséget?

– Mert ugyanazt a hibát követte el, mint te. Azt hitte, képes feltételeket szabni nekem.

Aren felemelte a kardját.

– Az apám halott.

– Igen.

– Közöd volt hozzá?

A Sötétség Ura hallgatott.

A vulkán mélyén valami megmozdult.

A kőhíd megrepedt alattuk.

– Válaszolj! – ordította Aren.

– Ha azt mondom, nem, nem hinnél nekem.

Ugyanazok a szavak.

Ugyanaz a kitérés, amellyel Pyrath palotájában válaszolt a futár halálára.

Aren pengéjét elborította a tűz.

– Akkor nem maradt miről beszélnünk.

Előrerohant.

Kardja vörös ívet húzott a sötét levegőben.

A Sötétség Ura az utolsó pillanatban emelte fel fekete pengéjét.

A két fegyver összeütközött.

A robbanás végigsöpört a kráteren.

Vörös és fekete lángok csaptak a magasba. A kőhíd két oldaláról szikladarabok szakadtak le, és zuhantak az olvadt mélységbe.

Aren újra támadott.

Az első csapás a Sötétség Ura vállát célozta.

A második a térdét.

A harmadik a nyakát.

Nocthar ura mindegyiket kivédte, de hátrálni kényszerült.

Aren gyorsabb volt.

Haragja minden csapással erősödött. Kardja lángja végigfutott a fekete páncélon, vörös nyomokat hagyva rajta.

A Sötétség Ura hirtelen eltűnt.

Aren csak az árnyék mozdulását látta maga mellett.

Ösztönösen lehajolt.

A fekete kard átsuhant a feje fölött, és levágott egy darabot apja vörös köpenyéből.

Aren megfordult, tenyerét ellenfele mellkasára szegezte.

– Tűzgolyó!

A lángrobbanás közvetlenül a Sötétség Ura páncéljának csapódott.

Nocthar ura hátrarepült, végigcsúszott a kövön, majd kardját a hídba döfve állította meg magát.

Mellvértje izzott.

Egy hosszú repedés jelent meg rajta.

Aren nem hagyott időt neki.

Felemelte mindkét karját.

A kráterből lángoszlopok törtek elő.

A tűz körülzárta a Sötétség Urát, majd örvényként kezdett forogni körülötte.

– Lángvihar!

A vörös tűz elnyelte Nocthar urát.

Aren előrelépett.

A vulkán ereje végigáramlott a testén. Sebei égtek, de fáradtsága eltűnt. Egyetlen pillanatra úgy érezte, maga a hegy áll mögötte.

A lángvihar közepén azonban fekete fény gyulladt.

Az örvény lassulni kezdett.

A vörös lángok egyenként sötétedtek el.

A Sötétség Ura kilépett közülük.

Köpenye elégett. Páncélja több helyen megrepedt, arcának egyik oldalán pedig hosszú égési sérülés húzódott.

Először nem mosolygott.

– Végre – mondta. – Most már látom, miért téged választott a hegy.

Fekete kardját a kőbe vágta.

Az árnyék végigfutott a hídon.

Aren lába alatt kialudtak a rúnák. Jeges hideg mart a csontjaiba, a körülötte lobogó tűz pedig egyetlen pillanat alatt feketévé vált.

A sötét láng nem meleget árasztott.

Elvette.

Aren páncéljára dér fagyott.

A Sötétség Ura előtte termett.

Kardja oldalról csapott le.

Aren kivédte, de az ütés ereje majdnem kitépte kezéből a fegyvert. A második csapás a vállát érte. Páncélja felhasadt, vér fröccsent a kőre.

A harmadik ütés térdre kényszerítette.

Nocthar ura pengéje a nyakához közeledett.

Aren hátravetette magát. A kard hegye végigvágott az arcán, a szeme alatt hosszú sebet nyitva.

Fájdalom hasított belé.

A földre zuhant, de azonnal oldalra gurult.

A fekete penge ott csapódott a kőbe, ahol egy pillanattal korábban a feje volt.

Aren megragadta a híd szélét.

Tenyeréből lángot vezetett a repedésekbe.

A kő felizzott a Sötétség Ura lába alatt.

– Vulkánkitörés!

A hegy válaszolt.

A kráterből olvadt kő lövellt fel.

A láva áttörte a hidat, és vörös oszlopként csapódott Nocthar urának. A Sötétség Ura fekete pajzsot emelt maga köré, de az ütközés ereje a magasba repítette.

Aren feltápászkodott.

Kardját két kézzel fogta.

Amikor ellenfele visszazuhant a hídra, Aren teljes erejéből lesújtott.

A lángoló penge áttörte a fekete pajzsot.

Végigszántotta a Sötétség Ura mellvértjét, és belevágott a vállába.

Fekete vér hullott a kőre.

A Sötétség Ura felordított.

A kráter árnyékai egyszerre megvadultak.

Hosszú, fekete indák csaptak Aren felé. Az egyik a csuklójára tekeredett, a másik a nyakára, a harmadik a sérült vállába fúródott.

Aren lánggal próbálta elégetni őket.

Kettő elengedte.

A harmadik azonban kirántotta kezéből a kardot.

A fegyver végigcsúszott a kőhídon, majd megállt a szakadék peremén.

A Sötétség Ura megragadta Aren torkát.

Felemelte a földről.

Páncéljának repedéseiből fekete vér szivárgott, megégett arcán pedig valódi düh látszott.

– Győzhettünk volna együtt – mondta.

Aren két kézzel próbálta lefejteni ujjait a nyakáról.

– Te… soha nem akartál… együtt győzni.

– A győzelem nem osztható meg.

– Akkor ezért… mindig egyedül maradsz.

A Sötétség Ura szeme összeszűkült.

Aren mellkasához emelte tenyerét.

Alig maradt ereje.

Az utolsó lángot nem a hegytől kérte.

Saját magából hívta elő.

A tűz közvetlenül kettőjük között robbant fel.

A Sötétség Ura elengedte.

Aren a földre zuhant.

Nocthar ura hátratántorodott, de nem esett el.

Aren a kardja felé kúszott.

Ujjai már majdnem elérték a markolatot, amikor fekete csizma lépett a pengére.

A Sötétség Ura lenézett rá.

– Még most sem adod fel.

Aren vért köpött a kőre.

– Még… nem győztél.

– A városod elesett. A sereged megsemmisült. A néped menekül. Te pedig a lábamnál fekszel.

– És a tűz még mindig nem engedelmeskedik neked.

A Sötétség Ura az ősi lángra nézett.

A fehér tűz tovább lüktetett.

Érintetlenül.

Elérhetetlenül.

A kráter falain mély repedések futottak végig. Láva tört elő belőlük, a hegy egész belseje remegni kezdett.

A párbaj felébresztette a vulkánt.

Ezúttal nem egyszerű kitörés közeledett.

Aren érezte, hogy a hegy gyomrában felgyülemlett erő utat keres magának.

A Sötétség Ura is megérezte.

Levette csizmáját Aren kardjáról, majd egyetlen rúgással a mélységbe lökte a fegyvert.

A lángoló penge zuhanni kezdett.

Néhány pillanattal később eltűnt az olvadt kőben.

Aren nézte.

Apja kardja volt.

Pyrath királyainak fegyvere.

Most már az is elveszett.

– Ölj meg! – mondta Aren.

A Sötétség Ura visszanézett rá.

– Nem.

– Nem félsz, hogy még egyszer felállok?

– Nem fogsz.

A kráter fölött hatalmas szikladarab szakadt le. A kőhíd megrepedt Aren alatt, és lassan a láva felé kezdett dőlni.

Nocthar ura elindult a kijárat felé.

– Egyszer, azt mondtad, nem lesz olyan mély üreg Noctharban, ahol elrejtőzhetnék előled – mondta. – Nekem nem kell elrejtőznöm.

Aren megpróbált felkelni.

Lába nem engedelmeskedett.

A Sötétség Ura megállt a járat bejáratánál.

– A saját tüzed temet el, Aren.

Azzal belépett az árnyékba.

Eltűnt.

Aren egyedül maradt a vulkánban.

A kőhíd újra megrepedt.

Ezúttal teljesen.

Aren zuhanni kezdett.

Az utolsó pillanatban megragadott egy kiálló szikladarabot. Teste a kráter fölött lógott, alatta pedig úgy kavargott a láva, mint egy izzó tenger.

Bal keze csúszni kezdett.

Sérült válla nem bírta el a súlyát.

Köpenye lángra kapott.

A vörös anyag néhány pillanat alatt hamuvá égett, és szétszóródott a kráter fölött.

Aren felnézett.

Az ősi láng a leszakadt híd túloldalán lüktetett.

Már nem fehéren.

Vörösen.

Mintha figyelné.

– A népemnek szüksége van rám – suttogta Aren.

A hegy morajlott.

– Nem halhatok meg itt.

A szikla, amelybe kapaszkodott, kiszakadt.

Aren lezuhant.

Nem érte el a lávát.

A kráter oldalából kitörő láng elkapta.

A tűz körbezárta, és a vulkán belsejébe rántotta.

Aren ordítása elveszett a kitörés hangjában.

A Vörös Vulkán felrobbant.

A csúcs fölött vörös fény hasította ketté az eget. Olvadt kő és izzó hamu záporozott a fővárosra. A hegyoldalon lávafolyamok indultak meg, elsöpörve utakat, ostromgépeket és egész nocthari csapattesteket.

A Sötétség Ura alig érte el a külső járatot.

Fekete árnyékpajzsot emelt maga köré, miközben a kitörés végigsöpört a hegyen.

A pajzs megrepedt.

Nocthar ura térdre zuhant, de életben maradt.

Sevran és az árnylovasok a hegy lábánál találtak rá.

– Aren? – kérdezte a tanácsos.

A Sötétség Ura felnézett a lángokban álló kráterre.

– Meghalt.

– Látta?

– Senki sem élhet túl odabent.

A hegy oldaláról újabb lávafolyam zúdult a város felé.

A Sötétség Ura feltápászkodott.

– Vonjátok vissza a sereget!

– És Pyrath?

Nocthar ura az elpusztult fővárosra nézett.

– Ami megmaradt belőle, már nem jelent veszélyt.

Xanteont a betört északi kapunál találták meg.

Még mindig térdelt.

A fekete jel végigégette a mellkasát, de életben volt. Körülötte nocthari és pyrathi holttestek feküdtek.

Nem lehetett tudni, melyiket ölte meg.

A Démonúr felnézett a visszatérő Sötétség Urára.

– Megölted? – kérdezte.

– A hegye tette meg helyettem.

A Sötétség Ura végignézett a holttesteken.

– Megtagadtad a parancsomat.

Xanteon lassan feltápászkodott.

– Nem leszek többé a fegyvered.

– Mindig is az voltál.

A fekete jel fellobbant Xanteon mellkasán. A Démonúr megrándult, de ezúttal nem térdelt le.

– Arennek igaza volt – mondta. – Addig használtál, amíg el nem törtem.

A Sötétség Ura kihúzta fekete kardját.

– Akkor nincs többé szükségem rád.

Xanteon nem hátrált meg.

– Ha újra választanom kellene, megint ellenszegülnék.

A fekete penge átdöfte a mellkasát, pontosan a jel közepén. A rúnák egyetlen vakító villanással kialudtak.

Xanteon térdre zuhant, majd arccal a hamuba dőlt.

A Sötétség Ura visszahúzta kardját.

– Aki egyszer megtagadja a parancsomat, többé nem szolgálhatja Nocthart.

Sevran a holtan fekvő Démonúrra nézett, de nem szólt.

Nocthar serege még aznap elhagyta a lángokban álló fővárost.

Mire leszállt az éjszaka, Pyrath északi útjain fekete oszlopokban vonultak vissza. Magukkal vitték a fegyvereket, az elfoglalt erődök készleteit és mindazt, amit a városból ki tudtak menteni. A Vörös Vulkán azonban nem lett az övék. Az ősi tüzet nem tudták elvinni. A hegy pedig lezárta saját kapuit.

A vulkán három nappal később elcsendesedett.

A hamu még mindig sűrűn hullott Pyrath fölött.

Varek a menekültek táborában állt a hegy déli oldalán. Több ezren élték túl a főváros pusztulását, de alig maradt élelmük, és senki sem tudta, merre induljanak tovább.

A katonák egész nap Aren visszatérését várták.

Az első napon még őröket küldtek az ösvényekre.

A másodikon kutatócsapatok indultak a romokhoz.

A harmadikon már senki sem mondta ki, hogy a király életben lehet.

Varek még mindig Aren katonai jelvényének helyét érezte a nyakában.

Úgy kellett volna történnie, ahogyan megbeszélték.

Aren kijön a hegy túloldalán.

Visszaadja neki a régi vasdarabot.

Aztán együtt eldöntik, hogyan foglalják vissza Pyrathot.

A nap már lebukott a hamufelhők mögött, amikor az egyik őr kiáltása végigfutott a táboron.

– Valaki közeledik!

Varek azonnal kardot rántott.

A menekültek a hegyi ösvény felé fordultak.

Egyetlen alak lépdelt lefelé a hamuval borított sziklák között.

Nem viselt koronát.

Nem volt köpenye.

Páncélja fekete roncsokban lógott rajta, bőrének jelentős részét égési sebek borították. Arcának egyik oldalán a Sötétség Ura kardjának vágása húzódott, haját és szakállát pedig szürkére festette a hamu.

Minden lépés fájdalmat okozott neki.

Mégis továbbment.

Varek nem ismerte fel.

Senki sem ismerte fel.

– Állj meg! – kiáltotta Varek. – Mondd meg, ki vagy!

Az idegen nem válaszolt. Tovább botorkált, majd néhány lépésnyire tőlük megingott.

Varek óvatosan közelebb ment, kardját a férfi mellkasára szegezve.

Az alak felemelte a fejét.

– Varek…

A hadvezér csak a hangjáról és a hamu mögött még mindig izzó tekintetéről ismerte fel.

A kard kiesett a kezéből.

– Aren…

Odarohant hozzá, és elkapta, mielőtt térdre zuhant volna.

Sokáig egyikük sem szólt.

Aren végül kinyitotta a tenyerét.

A megfeketedett katonai jelvény feküdt benne.

– Megígértem – mondta rekedten.

Varek átvette.

– Ostoba vagy.

– Tudom.

– Azt hittem, meghaltál.

– Én is.

A menekültek lassan köréjük gyűltek.

Először senki sem mert megszólalni.

Aren már nem úgy nézett ki, mint az az uralkodó, aki Aquaris ellen vezette őket. Nem maradt vörös köpenye. Nem maradt koronája. Kardja a vulkán mélyén veszett el.

Csak a sebei maradtak.

És a hamu.

Egy idős asszony térdelt le előtte elsőként.

– Királyom – mondta.

Aren ránézett.

– Nincs többé trónom.

Az asszony felemelte a fejét.

– Attól még a királyunk vagy.

Egy pyrathi katona a mellkasához emelte az öklét.

Aztán még egy.

Majd százak.

Végül az egész tábor letérdelt Aren előtt.

Nem a koronája miatt.

Nem a palotája miatt.

Nem azért, mert győzelmet ígért nekik.

Azért, mert amikor eljött a tűz, ő maradt ott előttük.

Varek Aren vállára tette a kezét.

– Pyrath Lángoló Uralkodója Aquarisban indult háborúba – mondta. – Ő nem tért vissza.

Aren körbenézett a népén.

– Akkor ki vagyok?

Varek tekintete végigsiklott megégett páncélján, sebein és a haját borító szürke poron.

– Az, aki kijött a hamuból.

A név először csak suttogásként terjedt végig a táboron.

– Hamukirály.

Valaki hangosabban ismételte meg.

– Hamukirály!

Azután egyszerre százak kiáltották.

– Hamukirály!

Aren felemelte tekintetét a Vörös Vulkán felé.

A Sötétség Ura életben hagyta, mert azt hitte, a hegy majd befejezi helyette a gyilkosságot.

Nem értette Pyrath tüzét.

A láng nem mindig pusztított el mindent, amihez hozzáért.

Volt, amit átalakított.

Aren a romok fölött észak felé nézett, amerre Nocthar serege visszavonult.

– Elvette a városunkat – mondta.

A kiáltások lassan elhallgattak.

– Elvette az erődjeinket. Felhasznált bennünket Aquaris ellen, majd ellenünk fordította saját halottainkat. Azt hitte, ezzel véget vetett Pyrath történetének.

Aren lehajolt, és maréknyi hamut vett fel a földről.

Ujjai között vörös parázs izzott fel.

– Tévedett.

Ökölbe zárta a kezét.

A hamu lángra kapott.

– Pyrath nem a falainkban él. Nem a palotában. Nem a koronában, amely a vulkán mélyére veszett.

A menekültek lassan felálltak.

– Pyrath bennünk él. És amíg egyetlen emberünk is áll, addig a Tűz Birodalma nem pusztult el.

Varek felemelte kardját.

A katonák követték.

Aren az északi látóhatárt figyelte.

Ott, a hamufelhők mögött vonult a Sötétség Ura, abban a hitben, hogy legyőzte.

Aren megégett arcán nem maradt nyoma annak a büszke fiatal királynak, aki gazdag kikötőkért indított háborút.

Az a férfi a Korallkapu vizében, Pyrath romjai között és a Vörös Vulkán tüzében veszett el.

Aki visszatért, már nem dicsőséget akart.

Nem területeket.

Nem gazdagságot.

Igazságot akart azokért, akik követték őt a rossz döntésbe.

És bosszút azon, aki fegyverként használta mindannyiukat.

Aznap Aren, Pyrath Lángoló Uralkodója valóban meghalt.

A hamuból olyan király született, akinek már nem a trón, hanem a népe adott nevet.

A Hamukirály.